22.rész - "Ne felejtsd el mit ígértél nekem"

Szemeiből potyognak a könnyek, ahogy a konyhában a laptopja előtt gubbasztva ír, miközben néha megsimogatja a már igen nagy hasát. Aggódom érte. Nem is kicsit, még mindig az az érzésem, hogy valamit titkol előlem és biztos vagyok benne, hogy nem fogok neki örülni, amikor kiderül, mert egyszer minden titokra fény derül csak ki kell várni azt a bizonyos percet.

Néha észre sem veszi, hogy az ajtóban állok és őt nézem, miközben ír, ahogy most sem. Nem igazán láttam más könyveit írni, de valamiért azt érzem, hogy azokon nem sírta el magát, vajon ebben mi más? Szeretném, ha megosztaná velem, hogy képes legyek őt megnyugtatni, de tudom, hogy semmit sem érnék el vele, ha erőltetném, pedig már nagyon nehezemre esik visszafogni magam.

Tekintetét lassan felém irányítja, majd döbbenten néz rám, miközben próbálja eltüntetni a sírás nyomat.

- Khm, mióta állsz te ott? - kérdi mosolyt erőltetve magára.

- Egy jó ideje - felelem halkan. - Szeretem nézni amikor írsz, kivéve most. Most legszívesebben rádparancsolnák, hogy azonnal hagyd abba, mert nem tesz neked jót, ha felzaklatod magad, de tisztában vagyok vele, hogy semmit sem érnék vele, csak felbosszantanálak - lépek hozzá közelebb. - El fogod nekem valaha mondani, hogy mi bánt ennyire? Vagy esetleg miről írsz, ami sírásra késztet? - dőlök neki a pultnak miközben megfogom a kezét. Most esélyem lenne belesni a művébe, de nem teszem, csak őt nézem miközben az ajkába harap.

- Louis - sóhajt fel, miközben szabad kezével lezárja a gépet. - Ígérem neked, hogy hamarosan megtudod, hogy miről szól a könyvem és azt is meg fogod érteni miért viselkedtem így az írása közben, csak adj még egy kis időt, hogy befejezhessem - áll fel, majd lép elém. - Még mindig nem szoktam meg, hogy nem tudok a karjaidba simulni - nevet fel zavartan.

- Már csak pár hét és újra megteheted - simítok végig az arcán.

- Igen, igazad van - nyel egyet. Tekintetét az összekulcsolt kezeinkre vezeti, majd pár pillanat múlva ismét a szemeimre. - Megígérsz nekem valamit? - kérdi csendesen.

- Bármit megtennék érted, szóval persze Hercegnőm - mosolygok rá.

- Megígéred nekem, hogy úgy fogod szeretni a kislányunkat, mint engem?

- Már most ugyanúgy szeretem - vigyorgok rá, mire ő is elmosolyodik. - Persze azt nem kérheted tőlem, hogy nálad jobban szeressem, de azt megígérhetem, hogy nagyon szoros harcban álltok a szívemért - nyomok egy csókot a homlokára.

Apró karjaival átöleli a derekam, miközben úgy fordul, hogy szorosan hozzám tudjon bújni. Anyán kívül még nem igazán láttam terhes nők viselkedését. Ő mindig azt mondja nekem, hogy Misty teljesen jól viseli a helyzetet és normális, ha néha elérzékenyül vagy csak egyik pillanatról a másikra hozzám simul, viszont én valamiért mégis azt érzem, hogy ezeknek a dolgoknak van okuk, csak én nem tudok róluk. Óvatosan simogatom a hátát, mivel érzem, ahogy halkan szipog, ezzel próbálva megnyugtatni őt. 

- Tudod, még mindig nehezemre esik elhinni, hogy alig pár hét múlva szülők leszünk - jegyzem meg. - Igaz, hogy már hónapok óta tudom, mégis olyan mintha csak egy órája közölted volna velem. 

- Pedig itt lenne az ideje, hogy elhidd, mivel már csak napok kérdése és a kezeid között tarthatod a kicsikét - nyom egy puszit a vállamra. - Csodálatos apa leszel, nem kell ettől félned Lou - teszi hozzá, mintha csak a gondolataimban olvasna. - Természetes, hogy kicsit félsz tőle, szerinted én nem? De a testvéreid is imádnak és nagyon jól bánsz velük, szóval nincs mitől tartanod, ebben biztos vagyok, rendben? - távolodik el tőlem, majd néz a szemeimbe.

- Mindketten azok leszünk - suttogom a szájára. - Inkább így szeretted volna mondani, nem igaz?

- De, de igen - csen egy csókot tőlem. 

***

A napok hamarabb telnek, mint gondoltam volna. Eddig mindig lassan teltek, ha valamit már nagyon szerettem volna, hogy megérkezzen, de most mire kinyitom a szemeim reggel már, csak egy hét van a nagy napig, vagy még annyi sem. 

Mivel az én lakásomban hárman nem igazán férnénk el, sikerült rávennem Mistyt, hogy vásároljak egy házat, amibe a felújítás után be is költözhetünk, így sokkal több lesz a hely, mivel itt képtelenség lenne kialakítani egy gyerekszobát. Persze nem igazán örült neki, hogy erre akarom költeni a pénzem, de én makacs vagyok és képtelenség meggyőzni valamiről, amit én egyszer már eldöntöttem. Úgy akarom leélni az életem, hogy mindent megadhatok nekik, mindent amire szükségük van és az ebben a lakásban nem működne. Persze eladni nem fogom, mivel Misty imádja, de kevés időt fogunk itt tölteni. Esetleg ha szeretnénk kettesben lenni, akkor arra itt biztosan alkalmunk lesz majd. 

- Kim, kérlek, könyörgöm fejezd be - szól rá Misty. - Tudom, hogy aggódsz, de tényleg jól vagyok. És mielőtt még szólnál Lounak, hogy ki szeretnék menni a mosdóba közlöm veled, hogy van két lábam és ki tudok sétálni, hagyd őt dolgozni, ha már arra is csak úgy hajlandó, hogy a mellettem lévő szobában ül - emeli kicsit feljebb a hangját, hogy én is halljam.

- Én is szeretlek Hercegnőm! - kiáltom ki.

Tudom, hogy csak az bántja, hogy szerinte itt képtelen vagyok az írásra, de ez nem igaz. Kipróbáltam, de a stúdióban egyáltalán nem működött, mert folyamatosan azért aggódtam, hogy mi lesz ha nem leszek ott vele, amikor megindul a szülés. De így nyugodtan tudok koncentrálni. Különben is a múzsának mindig a közelben kell lennie, nem igaz? Most pedig éppen csak pár méter választ el tőle. 

Mivel nagy sikere volt az albumomnak a menedzserem kitalálta, hogy jó lenne a közeljövőben egy újabb lemezt a piacra dobni. Persze nekem már volt néhány kész dalom, mióta együtt vagyok Mistyvel, mivel néha elkapott az ihlet és muszáj volt papírra vetnem az érzelmeim, de erről senkinek sem szóltam. 

Nem tudom, hogy a rajongóim mit fognak hozzá szólni, de bízom benne, hogy elfogadják a boldogságom, és élvezni fogják az új szerzeményeim, mivel számomra sokat jelent a véleményük. Tudom, hogy néhányan mindig lesznek, akiknek majd nem tetszik, ahogy az sem, hogy Mistyvel együtt vagyok, de ezt el kell fogadnom, mit számit az a pár ember, ha közben másnak megfelel, amit nekik nyújtok? Mindig lesznek utálkozók és viták a rajongók között, de az nem az én dolgom, hogy leállítsam őket, ha mellettem akarnak maradni, akkor maradnak, ha pedig nem, akkor így is úgyis elpártolnak tőlem, ebbe bele kell törődnie minden hírességnek.
- Louis - kopogtat Kim az ajtón, mire felemelem a fejem. - Bejöhetek?
- Persze - teszem le a kezemben lévő füzetet. - Minden rendben? - nézek rajta végig.
- Igen, minden rendben - simít ki egy tincset a szeméből. - Tudod, a barátnőim is voltak terhesek és az utolsó órákban pont így viselkedtek, mint most Misty, nem akarlak megijeszteni, csak úgy gondoltabb jobb ha szólok, hogy ne csinálj semmilyen programot, mert kilencven százalék, hogy le kell majd mondanod - néz a szemeimbe.
- Értem - lepődök meg. Nem igazán tudom mit kellene válaszoljak, mert teljesen lesokkolt a hír, tehát lehet, hogy már csak pár óra van, míg megindul a szülés?
- Ugye nem ijesztettelek meg? - dönti oldalra a fejét. - Ez egy buta kérdés volt - nevet fel - még szép, hogy igen. Valamiért ti mindig jobban aggódtok, mint mi, csak azt érteném meg egyszer, hogy miért... - suttogja. Látok valamit a szemében és a hangján is észrevehető, hogy valamitől tart, csak azt nem értem, hogy mi lehet az.
- Minden rendben veled? - szalad ráncba a homlokom.
- Természetesen - kapja fel a fejét, majd bólint egyet. - Minden a legnagyobb rendben - biccent - most hagylak, ha van valami, akkor szólok - csukja be maga után az ajtót.
Képtelen lennék tovább koncentrálni, így lassan becsukom az előttem heverő füzetet, majd a fiókba rejtem és felállok. Sóhajtva túrok a hajamba, majd ülök le az ágyra, Valamit biztosan titkolnak előlem. Biztos vagyok benne. Tracey és Kim is furán néz rám, hiába mondják azt, hogy nincs semmi baj és tudom, hogy ők tudnak valamit, amit én nem. Amikor ezt Traceyn is észrevettem egyből arra gondoltam, hogy talán a könyvről van szó, mivel neki ahhoz van a legnagyobb köze, viszont azért, miért aggódna Kim? Annyi megválaszolatlan kérdés. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a gyomrom már most görcsbe rándult, pedig még semmi sem történt. Mi lesz velem, amikor elfolyik a magzatvíz? Szerintem én jobban pánikba esek, mint Misty, aminek semmi értelme, mivel nem én vagyok az, aki esetleg órákon keresztül kemény fájdalmakat él át...
Kim alig egy órája ment haza, én pedig azóta el sem mozdultam mellőle. A szobánkban ülünk az ágyon a tévét nézve. Vagyis ő a tévét nézi, míg én őt bámulom, megállás nélkül.
- Louis ne bámulj már - csapja meg az őt ölelő karom.
- Hé, nem szabad a párunkra támadni - nevetek fel, mire rám emeli a tekintetét.
- De bámulni sem szabad, főképpen ha tudjuk, hogy a másik fél azt ki nem állhatja. Bánt valami? - kérdi halkan.
- Semmi, Hercegnőm - rázom meg a fejem. Nem akarom felzaklatni a kétségeimmel, meg amúgy is semmi értelmét nem látom, hogy feltegyem a kérdést, mert ha el kell indulnia a szülésnek, akkor azt most én idézném elő a kérdéseimmel és sokkal jobban szeretném, ha természetesen történne minden. - Örülök, hogy itt vagy velem és jól vagy.
- Furcsán viselkedsz, de én is szeretlek - mosolyodik el, majd fájdalmasan felnyög, mire aggódóan nézek rá. - Semmi baj - jelenti ki, mielőtt letámadhatnám - csak a kislányod nagyon mozgolódós kedvében van.
- Lehet azért mozog ennyit az utóbbi pár órában, mert szeretné látni a szüleit? - teszem fel a kérdésem óvatosan.
- Meglehet - mosolyodik el, de én felfedezem ebben a mosolyban a szomorúságot is.

***

- Louis! - kezd el költögetni Misty. - Kelj fel, be kell mennünk a kórházba - motyogja, mire én egyből kinyitom a szemeim, majd felülök és a mellettem ülő lányra nézek, aki fel van öltözve.

- Mit csinálsz? Mi történt? - halmozom el kérdéseimmel.

- Elfolyt a magzatvíz, de nyugodj meg, még óráink vannak hátra - mosolyodik el, de én mit sem törődve a mondata második részével ugrok ki az ágyból, aminek köszönhetően beverem a lábam a szélébe.

- A rohadt életbe! - adok utat a fájdalmamnak, majd lassan a szekrényhez bicegek morgolódva és felöltözök. - Biztos jól vagy? - fordulok meg, miközben a pólómat kapom magamra.

- Louis nyugodj meg, mert így nem ülök be melléd a kocsiba - jelenti ki.

- Nem is fogsz, mert én ebben a pillanatban képtelen lennék vezetni - rázom meg a fejem. - Végig csak arra tudnék gondolni, hogy valami baj történik majd és így nem ajánlatos autóba ülni.

Olyan nyugodt, én meg tiszta ideg vagyok. Amint a kocsiba ülünk, szorosan magamhoz húzom, miközben a hajába puszilok vagy éppen a hasán simítok végig. Feje a mellkasomon pihen, miközben arcáról le se lehet törölni a mosolyát. Emlékszem, hogy anyának ilyenkor fájdalmai vannak, neki miért nincs? Vagy csak jól titkolja előlem? 

- Szeretlek, Louis ugye tisztában vagy vele? - emeli rám a szemeit. - Történjen bármi is én mindig szeretni foglak és itt leszek veled! - nyom egy csókot az ajkamra.

- Én is szeretlek, de miért mondod úgy, mintha baj lenne? - nézek rá aggódóan.

- Sose lehet tudni, hogy mi lesz ott bent, de azt tudnod kell, hogy nagyon szeretlek - jelenti ki megint, majd feljebb csúszva csókol meg.

Egyre rosszabb megérzésem van, nem tudom pontosan kifejezni, hogy mi, de azt igen, hogy valami történni fog és kétlem, hogy az a valami olyan dolog lesz, amit én képes leszek elviselni. 

- Ne mondj ilyet - válok el tőle - minden rendben lesz.

A kórházba érve Mistyt betolják egy terembe, ahová én is utána megyek perceken belül, amint leadtam az adatait. Az orvos azt mondta, hogy megindult a szülés így mehetünk is.

- Ön nem jöhet velük Mr.Tomlinson, mivel az anyuka veszélyeztetett terhes volt, itt kint kell megvárnia - néz rám komolyan az orvos. Éppen vitába akarnék vele szállni, amikor meghallom Misty hangját. 

- Nyugodj meg Louis, vigyázni fognak rám - mosolyodik el. - Mindig itt leszek veled, és nagyon szeretlek. Ha bármi történne, ne felejtsd el mit ígértél nekem - suttogja, majd a nyakamtól fogva húz közelebb magához és csókol meg. - Nagyon szeretlek Louis Tomlinson! - suttogja az ajkamra.

- Én is szeretlek, Hercegnőm! Hamarosan találkozunk - válok el tőle.

Amint Misty eltűnt előlem, gondolataimba merülök. Miért érzem azt, hogy az előbbi pár perc egy búcsú volt? Miért érzem azt, hogy valami rossz dolog fog történni? Valakinek azonnal meg kell ezt magyaráznia, mert nem fogom kibírni azt a pár órát kételyek között.

- Kim! - szólítom meg a lányt, akinek arca könnyáztatta, amint megpillantom befordulni a sarkon. - Magyarázd meg, miért búcsúzott el az előbb tőlem és te miért sírsz?

- Bízzunk a sorsban Louis, hogy nem veszi el őt tőlünk - suttogja megtörten.

- Nem! Nem! Nem.... - ennyit tudok mondani, mielőtt lerogynék a székre és zokogásban török ki.

Sziasztok! Itt az utolsó rész, már csak az epilógus van hátra. Remélem várjátok. Tudom, hogy a legtöbb blogba az utolsó rész nem ilyen fordulatot tartalmaz, de szerintem már rájöhettetek, hogy ez nem az a vidám történet. A végéről még semmi sem derült ki, de mindenkinek lehet elképzelése róla. Remélem tetszett Misty és Louis története és várjátok, hogy mi lesz a vége. További szép napot!