2015. november 28., szombat

6.rész - Őrangyal

Louis Tomlinson

Már percek óta ébren vagyok, de nincs szívem felébreszteni a karjaimban lévő lányt. Nem akarom elengedni, mert fogalmam sincs, hogy lesz-e még esélyem így tartani őt. A tegnap esti beszélgetésünkből nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztem arról, hogy nem fogom feladni a megismerését és ő el is fogadta ezt. Fél, csak azt nem értem, hogy mitől. Mi történhetett vele, hogy ennyire távol akar magától tartani mindenkit?! Miért hiszi azt, hogy ő nem érdemli meg a boldogságot? Annyi kérdésem van, amire mielőbb szeretnék választ kapni, de nincs rá lehetőségem, amíg nem enged közel magához. 
Bevallom az éjszaka közepén, amikor kijött hozzám azzal, hogy behívjon a szobámba aludni azt hittem csak képzelődöm. Láttam rajta, hogy amint feltette nekem a kérdését nem gondolta át, éppen ezért kérdeztem vissza, de már nem volt elég bátorsága meghátrálni, így természetesen én sem igazán foglalkoztam a következményekkel és a tudattal, hogy vissza kell fognom magam, ha egy ágyban alszunk majd, mert szerettem volna. Egyáltalán nem bántam meg, főképpen nem akkor, amikor fél órával azután, hogy elaludtam éreztem, ahogy közelebb húzódik hozzám. Tudom, hogy nem lett volna szabad közelebb húznom magamhoz, míg a feje a mellkasomra nem kerül, de mindennél jobban akartam, hogyha csak ez az egy esélyem van, hogy a karjaimban tartsam akkor nem fogom elmulasztani. Minden pillanatot kihasználom, hogy a közelemben van.
Amikor először felébredtem minden erejével azon volt, hogy kimásszon mellőlem, tudom, hogy kellemetlenül érezte magát, de én örültem, hogy ott volt, ahol. Tisztában vagyok vele, hogy zavarban fogja magát érezni, amint felébred a közelségem miatt és azt is tudom, hogy én ezt élvezni fogom, mert hosszú ideje most először érzem azt, hogy minden olyan, mint régen. Hogy a mosolyom valódi, úgy érzem, mint hónapokkal ezelőtt Eleanorral. Boldoggá tett és megnyugtatott, szerettem vele kötekedni és most pontosan azt érzem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne az életemben és ezt annak köszönhetem, hogy a karjaimban van. Kihasználásnak tűnik az, amit vele teszek és lehet, hogy egy része az is, de tényleg szeretném őt megismerni. Szeretném, hogy mellettem legyen, hogy segítsen rajtam és engedje meg nekem, hogy én is segítsek neki. Ennyit szeretnék az élettől, ebben a pillanatban, hogy mellettem maradjon és engedje, hogy a közelébe legyek. 
Morogva nyúlok a polcon lévő telefonomért, ami rezegni kezd, mielőtt még felébresztené Mistyt is. Döbbenten veszem észre, hogy Harry keres, pedig ő ilyenkor nem szokott még fent lenni. Most vagy valami baj van, vagy csak kíváncsi arra, hogy alakult a tegnap. Inkább az utóbbira tippelnék, mivel ismerem annyira és kétlem, hogy változott volna bármi is, amióta nem beszéltünk. Vigyorogva nyomom ki majd írok neki egy üzenetet miszerint most elfoglalt vagyok és nem tudok beszélni vele. Szinte magam előtt látom a perverz vigyorát, amint elolvassa szövegem, mert biztosan valami olyasmire gondol, ami persze nem történt meg, de az ő fejében igen. 
Halk nyöszörgés üti meg a fülem, amiből tudom, hogy még pár perc és Misty felébred. Mosolyogva simítok végig az arcán, majd nyomok egy puszit a hajába. Egy ásítás kíséretében nyitja résnyire a szemeit, majd szalad ráncba a homloka.
- Hol vagyok? - kérdi sokkal inkább magától, mint tőlem, mivel kétlem, hogy észrevett eddig a pillanatig. Kuncogva adom a tudtára jelenlétem, mire egyből felül az ágyban, majd rám néz  nagyra nyílt szemekkel. - Ó... - kap a fejéhez - persze már emlékszem - suttogja. 
- Jó reggelt - könyökölök fel az ágyban. - Hogy aludtál? - kérdem vigyorogva. 
Halvány pirrel az arcán pillant rám, majd temeti kezei közé az említett felületet. 
- Jól aludtam - sóhajt fel - bár arra kíváncsi lennék, hogy kerültem oda, ahová - teszi hozzá. - Valami azt súgja, hogy miattam történt, bár ahogy észrevettem te sem állítottál meg benne.
- Hé - húzom el kezeit az arca elől. - Ne érezd magad zavarban, hiszen semmi rossz nem történt. És különben is, nagyon remélem, hogy nem hiszed azt egy percig se, hogy bánom, hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint te engem használt párnának, mert akkor hatalmasat tévedsz.
- Te ezt élvezed - motyogja.
- Mit is? - kérdem ártatlanul. - Mit kellene élveznem? - hajlok hozzá közelebb. 
- Ne viselkedj úgy, mintha ártatlan lennél - forgatja meg szemeit. - Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Élvezed, hogy zavarba hozol és azzal, hogy minden egyes pillanattal amikor közelebb hajolsz hozzám az arcom új színbe borul - vádol meg. 
- Most megleptél - nevetek fel. - Azt hittem, hogy te nem mondod ki a véleményed ilyen nyíltan, de úgy látszik mégis. Ez tetszik. De még mennyire tetszik - suttogom. - Zavarba jössz attól, amit mondok, de vissza is vágsz annak ellenére is, hogy tudod ellenem úgysem győzhetsz.
- Biztos vagy te ebben? - vonja fel a szemöldökét. - Annyira még nem is ismersz, hogy ezt elmondhasd rólam. Ki tudja lehet képes lennék legyőzni téged. Nem ismersz szóval ne bízd el magad ennyire.
- Most először történt az, hogy nem tetted hozzá, hogy nem is foglak megismerni, talán nem megváltozott a véleményed rólam?
- Azt sem mondtam, hogy meg fogsz ismerni - vonja meg a vállát. - Csak, hogy nem ismersz, a két fogalom között sok a különbség. Nem azért nem hagyom, hogy megismerj, mert rossz véleményem van rólad, hanem mert így látom jónak. Tisztában vagyok vele, hogy te nem ezen a véleményen vagy, de azzal is, ha megtudnád, hogy miért gondolom így akkor ez megváltozna. 
- Akkor miért nem meséled el nekem, hogy mitől félsz? - kérdem halkan. - Miért nem avatsz be abba a sötét titokba, amitől ennyire félsz, ha kitudódik, akkor elveszíted a számodra fontos embereket?
- Nincs semmilyen titkom, csak vannak dolgok, amiről nem szeretek beszélni és ez pont olyan, ne erőltesd Louis, mert azzal nem győzöl meg róla, hogy te igenis mellettem maradnál...
- Jó - adom fel. Nem zártam le még ezt a beszélgetést és szerintem ezzel ő maga is tisztában van, de egy ideig most nem fogom erőltetni, mert tudom, hogy képes lenne teljesen elzárkózni tőlem, ha nem adom meg neki azt amit kér tőlem. - Egy feltétellel - nézek a szemébe. 
- Na és mi lenne az?
- Nem fog neked tetszeni - közlöm vele - de csak akkor vagyok hajlandó letenni róla, ha megígéred nekem, hogy nem menekülsz előlem. Nem kell elmondanod, míg te megad nem szeretnéd, de akkor még találkoznod kell velem. Nem szabad ennek lennie az utolsó együtt öltött esténknek, miután kisétálsz az ajtómon. 
Tudom, hogy sokat kérek tőle és ez zsarolás is egyben, de nem akarom, hogy csak úgy kisétáljon az életemből. Nem engedhetem meg neki. Ha pedig csak így tudom rávenni, akkor legyen, nem fogom arról faggatni, amiről nem akar velem beszélni, csak maradjon a közelembe.
- Sokat kérsz - túr a hajába. - Mondtam neked, hogy nem jó ötlet engem megismerni, miért nem tudod ezt csak elfogadni és beletörődni?
- Misty, életemben eddig semmit sem fogadtam el és törődtem bele, amikor megkértek rá vagy ha meg is tettem, csak hosszú idő elteltével. De azok nem ilyenek voltak, abba képes voltam beletörődni, de ez nem olyan, amit el fogok fogadni. Meg akarlak ismerni és nem értem, hogy te miért nem engeded nekem. Nem akarsz róla beszélni, rendben, legyen, de akkor legyünk barátok, szükségem van barátokra és neked is. Nem vallod be és szinte biztos vagyok benne, hogy sosem fogod, de te is tudod, hogy így van. 
Az a fájdalom, amit annyiszor láttam már a szemében újra csillogni kezdett. Megint egy olyan témát hoztam fel, ami fájdalmat okoz neki. Meg akarom szüntetni ezt. Azt akarom, hogy boldog legyen és ne folyamatosan arra gondoljon, hogy mi lenne ha... Ha az ember ezt teszi, abba szép lassan beleőrül. Nem azt kell nézni, hogy mi történhet a jövőben, hanem a pillanatnak élni és engedni, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell. Nem hiszek a sorsban, de abban, hogy minden okkal történik igen. Az, hogy mi találkoztunk nem véletlen volt, így kellett lennie. 
- És most mit kellene erre mondanom? Azt várod, hogy egyből beleegyezzek, de mi van, ha én nem akarom ezt? Arra nem gondoltál, hogy azzal, hogy közelebb engedlek magamhoz, mint barátot megtudod azt, amiről nem akarok beszélni? Abban sem vagyok biztos azokból ítélve, ahogy rám nézel, hogy képes lennél csak a barátom lenni.
- Képes lennék, ha adnál nekem egy esélyt - suttogom. - Csak egy esélyt kérek és ha úgy érzed, hogy nem vagyok jó társaság, akkor megígérem neked, hogy lekopok, csak kérned kell tőlem - vetem be az utolsó kockám. 

***

A napok hamar telnek, én pedig egyre többet mosolygok. Igazság szerint nem is értem, hogy miért teszem ezt, hiszen semmi sem történt csak úgy érzem, hogy visszakaptam egy részem, amit hónapokkal ezelőtt elveszítettem. A közös munka a fiúkkal már nagyon hiányzott, főképpen, amikor egyedül dolgoztam a dalaimon. De most itt van Harry és már napok óta a közös dalunkon dolgozunk és kicsit úgy érzem, mintha visszaugrottunk volna az időben. Hülyéskedünk és ahogy az este egyre jobban közeleg egyre hülyébb és hülyébb mondatok hagyják el a szánkat. Igazából még csak pár sor van, de annak a hangulatából ítélve már tudjuk, hogy nem egy boldog és pörgős szám lesz, sokkal inkább egy érzelmes, szomorú szám. Az érzéseinket írjuk ki magunkból, amiket eddig elnyomtunk a világ elől, ami persze nem baj, csak... furcsa.
- Ma is találkoztok? - iszik bele a kávéjába. 
- Igen, azt mondtam neki miután mi végeztünk beugrom hozzá - közlöm vele. - Meg se szólalj - teszem hozzá, amint észreveszem perverz vigyorát. - Semmi sincs közöttünk, bár én szeretném, de most még megelégszem azzal is, hogy engedi, hogy a barátja legyek. Nekem az is sokat jelent és ezt ő is tudja. 
- De te többet szeretnél és ezt mi tudjunk - emeli ki a mondatom egy részét. - Te nem barátként tekintesz rá és ezt ő is észre fogja venni, ha már nem tette meg. Nem hülye, elég ha csak rád néz és leesik neki, hogy többet érzel.
- Ez bonyolult Hazz, te tudod a legjobban - sóhajtok fel. - Én szeretném, hogy több legyen, de ő már az elején leszögezte, hogy csak a barátom akar lenni, nekem pedig ezt el kell fogadnom. 
- Nem értelek. Miért nem bizonyítod be neki, hogy ő is többet érez, csak fél tőle? Te is tudod, hogy így van Lou. Láttalak titeket, amikor legutóljára magaddal hoztad... ahogy rád néz, az nem barátság, de neked könnyebb azt mondogatni, hogy ő csak úgy tekint rád, mert ha nem ezt teszed akkor sok kérdés merül fel benned, hogy miért nem akar többet, nem igaz?
- Talán - motyogom - de nem tehetek semmit sem, míg ő nem szeretné. Még elég számomra a barátsága, de tudom, hogy eljön majd az a nap, amikor már nem lesz és akkor tennem kell valamit. Vagy megmutatom neki, hogy érzek és ezzel eltaszítom magamtól vagy csak a barátja maradok ezzel fájdalmat okozva mindkettőnknek.
- Erre semmi szükség - legyint. - Egy nap, amikor úgy látod, hogy képes vagy rá és ő is elég jó hangulatban van egy olyan beszélgetéshez akkor vallj be neki mindent, semmit sem veszíthetsz Lou, de tudnia kell róla, hogy érzel. Nem jó, ha titkolóztok egymás előtt, még akkor sem, ha semmi sincs köztetek, én tudom...
A beszélgetésünk után, egyből kocsiba szállok, majd elindulok a már jól ismert lakás felé. Nem volt könnyű, de azon a reggelen rávettem, hogy ne szüntesse meg velem a kapcsolatot. Persze nem ment könnyen, de nem adtam fel és azóta szinte minden nap találkozom vele. Az elején volt, hogy kifogásokat kereset, de sosem vettem figyelembe. Mindig azzal tettem le a telefont, hogy jó akkor húsz perc és találkozunk. Azóta erről leszokott, hiszen látta, hogy semmit sem ér el nálam vele. 
Mosolyogva szállok ki majd indulok el, hogy mihamarabb láthassam. Igaza van Harrynek és ezzel én is tisztában vagyok, csak nem olyan egyszerű megtenni, amire kér, mint kigondolni. Sok bátorság kell hozzá, hiszen az is benne van a pakliban, hogy elveszítem őt és bármire képes lennék, hogy ez ne történjen meg. 
- Hát te? - mosolyog rám erőltetetten, amint kinyitja az ajtót. - Azt hittem, csak később jössz. Nem írtok még?
- Minden rendben veled? - vonom fel a szemöldököm. - Kicsit sápadt vagy, hé... - nyúlok utána, amikor majdnem összeesik. - Misty - szólítom aggódóan, majd a karjaimba veszem. - Ne csináld ezt, a frászt hozod rám, mi történt veled?
- Csak... csak le kell kicsit dőlnöm - motyogja alig érthetően. Lefektetem az ágyára, majd kisimítom magam a haját a szeméből. Aggódóan nézek rá, de ő csak behunyt szemekkel néz rám. Miért érzem azt, hogy valami fontos dolgot titkol el előlem. Igaz, hogy az utóbbi időben semmit sem vettem rajta észre, de az elején már láttam ilyennek, csak akkor nem volt az összeesés szélén, mint most. Lassan fekszem le mellé, majd húzom őt közelebb magamhoz. A szívem nagyon gyorsan ver, miközben a levegőt is szaporán kapkodja. Tennem kéne valamit, de fogalmam sincs, hogy mit, ezért csak próbálok megnyugtató szavakat suttogni a fülébe. 
- Mi történt veled? - kérdem pár perc múlva, miután kicsit megnyugodott. Erősebben szorítom magamhoz, ő pedig mélyeket sóhajtva bújik hozzám. - Mondj valamit, kérlek...
- Már jól vagyok - szólal meg erőltetetten. - Tényleg semmi bajom, Lou. 
- Ne mond ezt, főképpen ne most, hogy láttalak így. Nem vagyok hülye, szóval ne is néz annak a francba - morgom. - Nem akarok veled most veszekedni - motyogom - de aggódom érted, szóval mond el az igazat.
- Én sem akarom, hogy veszekedjünk... de tényleg semmi bajom, csak talán meg leszek hűlve, egész nap rosszul éreztem magam - suttogja a mellkasomra. - Azt hittem el fog múlni, de nem így lett. 
- Miért nem szóltál nekem? - kérdem. - Ha mondtad volna, akkor már rég itt lennék. Ilyenkor nem szabad egyedül lenned. Az előbb majdnem elájultál, mi történt volna, ha ez akkor történik meg, mikor nem is számítasz rá és bevered a fejed?
- De nem akkor történt - emeli rám tekintetét. - Jobban éreztem magam, csak hirtelen álltam fel a kanapéról és gondolom nem segített az állapotomon.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy ma ha akarnál sem tudnál innen elküldeni. Biztos lehetsz benne, hogy nem hagylak magadra ilyen állapotban. Itt maradok veled és vigyázok rád, míg jobban nem leszel - puszilok a hajába. 
- Te is elkaphatod tőlem - leheli.
- Nem érdekel - jelentem ki. - Vigyázni fogok rád és ebben nem tudsz megakadályozni. Az elkövetkezendő napokban én leszek az őrangyalod.

Sziasztok! Hogy tetszett a rész? Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket és az olvasókat is! Remélem ehhez is leírjátok a véleményeiteket és várjátok majd az új részt, ami egy hét múlva érkezik majd! További szép napot!

2015. november 20., péntek

5.rész - "Miért...?"

Misty Stone

  Készülődés közben nem egyszer merült fel bennem, hogy most sem megyek el a találkozóra. Tudom, hogy nem lenne szép tőlem, de mit tehetnék? Nem akarom, hogy bárki olyat feltételezzen róla és rólam, ami nem is létezik, én pedig messze tőle lennék csak biztonságban. Előtte nem tudom megjátszani, hogy minden oké, pedig szükségem lenne rá. Nem árulhatok el neki semmit sem abból, hogy mi van velem. Maszkot kell húznom és túlélnem az elkövetkezendő pár órát, mert abban biztos vagyok, hogy ez nem egy fél órás találka lesz. 
  - Magyarázatot követelek - szól bele a nővérem, amint felveszem neki a telefont. - Miért van az, hogy anyától kell megtudnom, hogy fiú problémáid vannak? Én a nővéred vagyok és tudod jól, hogy bármiben segítek neked csak szólnod kell.
  - Kim - sóhajtok fel. - Nem tudom, hogy anya mit mesélt neked, de nincs semmi problémám. Az, hogy nem mentem el egy megbeszélt találkozóra még nem azt jelenti, hogy bármilyen problémám lenne, csak egyszerűen átgondolom a dolgokat és akkor nem éreztem úgy, hogy el kell mennem, ahogy most sem, de nem akarok magamban nagyobb bűntudatot kelteni, mint már anélkül is van. 
  - Ugye tudod, hogy nem fogom csak úgy hagyni az egész témát? - kérdi, miközben biztosan felvonja a szemöldökét, ahogy mindig is teszi. - Részleteket akarok és mindent el kell mondanod abból, ami ma történt, de legfőbbképpen azt, hogy miért akarod, hogy leszálljon rólad, miért nem engeded meg, hogy megpróbáljon boldoggá tenni. 
  - Semmi kedvem erről beszélni, főképpen nem kint az utcán, Kim - fordulok be a sarkon. - Tisztában vagyok vele, hogy nem fogom megúszni ezt a beszélgetést, de először szeretnék találkozni vele és azon túlesni majd csak utána ezen a beszélgetésen, rendben?
  - Rendben, de akkor holnap találkozunk, ígérd meg nekem - kéri határozottan. - Nincs semmi kifogás, rám fogsz szánni legalább két órát a napodból, megegyeztünk?
  - Legyen - bólintok rá, bár tudom, hogy úgysem látja. - De most le kell tennem. Holnap beszélünk - búcsúzom el tőle.
  - Jó szórakozást! - kuncog fel, majd a vonal megszakad, én pedig mély levegőt véve veszem tudomásul, hogy megérkeztem. 
  Még simán lenne esélyem a menekülésre, csak sarkon kellene fordulnom és gyors léptekkel elindulnom visszafelé, de valami nem enged. Az ablakot bámulom, miközben megjelenik előttem az a szomorú arc, ami tegnap fogadott, amitől egyszerűen képtelen vagyok sarkon fordulni és továbbállni. 
  - Ugye nem menekvést forgatsz a fejedben? - szólal meg a már jól ismert hang közvetlenül mögülem, mire halk sikítás hagyja el a számat. Szapora lélegzéssel fordulok meg, majd pillantok az előttem álló zsebredugott kezű srácra. - Nem akartalak megijeszteni - mosolyog rám. - Igazából köszöntem is, csak nem hiszem, hogy hallottad, mivel nagyon a gondolataidba voltál merülve. 
  - Szia - szólalok meg halkan. - Nem a te hibád, mindig kicsit ijedős voltam - teszem hozzá. - Nem lenne jobb bemenni? - mutatok a kávézó irányába.
  - Nem vagyok benne olyan biztos, hogy jó ötlet nyilvános helyen találkoznunk - néz a szemembe. - Biztosan hallottad már a híreket, miszerint te vagy az új barátnőm nem szeretném, ha kellemetlenül érintene téged, így mit szólnál, ha egy nyugisabb helyre mennénk, ahol nem kell lesifotósoktól tartanunk?
  - Csak az zavar benne, hogy hazugságot irkálnak, mivel én nem vagyok a barátnőd, viszont már az egész világ ezt hiszi, miközben nem is igaz - fonom össze mellkason előtt kezem, ezzel elrejtve a remegésüket. 
  - De még lehetsz - vágja rá, mire én nagyra nyílt szemekkel nézek rá. - Mondtam neked, hogy nem fogom feladni, hogy megismerjelek, ehhez jobb ha hozzászoksz. Minél messzebbre akarsz magadtól taszítani én annál közelebb szeretnék hozzád kerülni, most pedig gyere - nyújtja felém a kezét, én pedig egyből odakapom szemeim. 
  - Ez nem jó ötlet - bökök a felém tartott kéz felé. - Bárki megláthat és ezt már nem lenne olyan könnyű kimagyarázni - közlöm vele.
  - Kicsit sem érdekel - nyúl felém, majd fogja meg a bal kezem miközben mosolyogva néz rám. - Gyere, keressünk egy nyugisabb helyet - indul el, engem maga után húzva. Ahol az ujjai érintik a bőröm felforrósodik az adott rész. Miért váltja ki belőlem ezt egy fiú érintése? Miért van az, hogy mélyen elrejtve magamban azt szeretném, hogy valaki mellettem legyen, hogy valaki megmutassa nekem mi az a szerelem? Miért akarom, hogy végre megszegjem az összes szabályom és közel engedjek valakit magamhoz még annak ellenére is, hogy tudom, hogy végződik majd ez az egész?! Miért vagyok ilyen önző, hogy boldogságot szeretnék, ha még egy rövid időre is, hiába tudom, hogy ezzel megbántanám az adott személyt? - Minden rendben? - néz rám aggódóan, amint a kocsija mellé érünk, miközben ujjával lassú köröket rajzol a kézfejemre. Felé pillantok, majd hamis mosolyt erőltetek magamra, ezzel próbálva jelezni neki, hogy minden rendben, bár úgy érzem, hogy ő átlát az álcámon és egyetlen szavam sem hiszi el.
  - Semmi bajom, tényleg - rántom ki a kezem az övéi közül majd túrok a hajamba. Zavarban érzem magam, mert észre sem vettem, hogy erősebben szorítottam a kezét, amíg átjöttünk az úton, mint azt kellett volna. Látom rajta, hogy kételkedik a válaszomban, de örülök, hogy nem kérdez rá, hiszen semmit sem mondhatnék neki a problémáimról. Bólintva jelzi, hogy tudomásul vette a válaszom, majd kinyitja nekem a kocsija ajtaját, megvárja míg beszállok és rám is csukja azt, majd ő is beszáll mellém. - Hová megyünk? - szólalok meg pár másodperc után.
  - Ne értsd félre, nem azért viszlek el hozzám, mert bármi tervem van - néz rám - csak úgy gondolom, hogy az az egyetlen hely, ahol nem fotózhatnak le minket. De ha te nem éreznéd ott jól magad, akkor hozzád is mehetünk vagy kereshetünk egy eldugott helyet...
  - Nem nézlek olyan személynek, aki azért vinne el magához, mert tenni szeretne velem valamit - közlöm vele, mire megkönnyebbülten sóhajt fel. - Mehetünk hozzád is.
  Csendben utazunk miközben egyre zavarbaejtőbb lesz köztünk a helyzet. Szeretnék vele beszélni, hogy kicsit is eltereljem a gondolataim arról, hogy miért szeretném magamhoz közel engedni őt, de ilyen csendben a gondolataim átveszik az uralmat és teljesen összezavarnak.
  - Beszélhetünk róla, ha szeretnéd - hallom meg hangját, mire zavartan kapom felé a fejem, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit mondhatott előtte. - Tudod a cikkekről és a képekről - teszi hozzá halkan, én pedig sóhajtva dőlök hátra az ülésben.
  - Ez lehet, hogy egy kicsit hülyén fog hangzani, hiszen az embereknek általában nem ez a véleményük a cikkekről, de mivel író vagyok én kicsit másképp látom a helyzetet. Tisztában vagyok vele, hogy azért írnak mindent bele, amiről azt feltételezik, hogy igaz, mivel kellenek bele olyan cikkek, amik miatt megveszik majd őket és az, hogy egy sztárt összehoznak valakivel millió olvasót szerez neki, hiszen híres vagy és sok rajongód van, akik kíváncsiak arra, hogy mi van veled. Bár annak nem örülök, hogy hazugságot írnak, de őszintén, ha észreveszel egy hírességet, miközben egy másik személlyel beszélget benned mi merül fel legelőször? Hogy együtt vannak, utána elemezni kezded és rájössz, hogy hülyeség amit gondoltál, de attól még felmerült benned és az a lényeg. Nem azt kell néznünk, hogy mit írnak rólunk, hiszen csak a fontos, hogy mi tudjuk az igazságot.
  - Még egyszer sem hallottam ilyen felfogásról, de örülök neki, mivel így nem kell azon aggódnom, hogy majd azért nem akarsz velem találkozni, mert mindent összehordanak az újságokban - sóhajt fel. - Tudom, hogy nekik ez a munkájuk, de azért néha kicsit sok az, amit összeírnak rólunk, mivel ezzel problémát okoznak nekünk... persze nekik ez fel sem tűnik, de nem mindig olyan egyszerű kibújni egy cikk alól, ami egyszer már napvilágot látott, hiába hazugság.
  - Nem is mondtam, hogy az, de bele kell törődni, hogy nekik ez az állásuk, ahogy neked az éneklés, nekem pedig az írás, még akkor is, ha az övéket nem egyszerű elfogadni, nem tudsz rajta változtatni.
  - A napokban lesz egy interjúm, ahol ezt tisztázni fogom - pillant rám - csak azért szólok, hogy ne lepődj meg, ha utána majd a jövőre nézve írnak majd a kapcsolatunkról. Tudom, hogy te nem szeretnél vagy félsz közel engedni magadhoz valamilyen okból kifolyólag, de én szeretnélek megismerni téged. És őszintén szólva azt sem nagyon bánnám, ha a jövőben a mostani cikkek valósággá válnának - közli velem, mire én elvörösödve bámulom az ölemben lévő kezeim.
  Miért van az, hogy egyetlen egy mondatával teljesen zavarba tud hozni? Miért mondogatja folyamatosan azt, hogy meg akar ismerni, én pedig miért örülök a szívem mélyén ennek? Bevallom, hogy félnék attól, hogy vele legyek, mint egy pár, de egy részem örülne neki, egy eldugott részem örülne neki, ha ez bekövetkezne. Eddig bele sem gondoltam, hogy mennyire vágyom a boldogságra, de mióta találkoztam Louissal és képtelen vagyok abban, hogy megakadályozzam a megismerésemben egyszerűen félek, hogy olyan fog velem történni, ami nem biztos, hogy jó hatással lesz rám vagy rá. Félek boldognak lenni, mert nem tudom, hogy meddig tarthat, ha beteljesedik és hogy mi lesz miután minden megváltozik.
  - Itt laksz? - kérdek rá figyelmen kívül hagyva előbbi mondandóját.
  - Igen - mosolyog rám, majd a portást köszöntve hajt át a kapun. - Nem kell aggódnod, senki sem láthat meg téged, hogy itt vagy, mivel ide nem engednek be senkit sem, aki nincs bejelentve - közli velem.
  A halban állva várjuk, hogy megérkezzen a lift. Időközben megtudtam, hogy Louis a tetőtéri lakásban lakik, ami nagyon kíváncsivá tett, hiszen nekem is egy álmom volt, hogy egyszer majd legyen egy ilyen lakásom. Nem azt mondom, hogy a mostanit nem szeretem, csak mindig is vonzott az a látvány, meg persze érzés, hogy milyen ha tied az egész tetőtér is.
  - Miért döntöttél pont emellett a lakás mellett? - fordulok felé, amikor kiszállunk a liftből.
  - Hát, a másik lakásom túl nagynak tartottam, hiszen már nem voltak ott a fiúk, hogy betöltsék néha a sok helyet, így úgy gondoltam, hogy keresek egy kisebbet. Régen mindig erre a környékre akartam költözni és mikor megláttam, hogy egy jól örzött részen van eladó lakás egyből rávetettem magam. Sokszor megtörténik az, hogy az ablakból percekig bámulom a kilátást, mivel az nem mindennapi - mosolyog rám.
  - Értem - biccentek. - Bennem is felmerült már, hogy egy tetőtéri lakást is bérelhetnék, mivel nagy álmom, de gondolom erre már rájöttél a könyveimből is.
  - Igen, feltűnt, hogy mindig tetőtéri lakásban lakott a fiú - neveti el magát. - Nem gondolod, hogy az, hogy én is ott lakom jelent valamit? - fordul felém vigyorogva. - Tudod, talán az egyik könyved valóra válik, esetleg ihletet kapsz a lakásomtól.
  - Kicsit furcsa, de ne képzelj bele semmit - nevetem el magam én is. - Ez csak egy lakás...
  - Nevettél - néz rám döbbenten. - Most először nevettél a közelemben - mondja sokkal inkább magának, mint nekem - ez tetszik - vigyorog. - Fáradj beljebb szerény hajlékomba - tárja ki előttem az ajtót.
  A küszöböt átlépve egyből megcsap Louis illata. Az egész lakásban érezhető, ami mosolyt csal az arcomra, bár az okát nem tudom. Beljebb lépve megpillantom a nappalit, ahol két fekete bőrkanapé található egy üvegasztallal és vele szemben pedig a falra fogott Tv díszeleg. De ez alig köti le pár másodpercig a kíváncsiságom, mivel észreveszem a hatalmas ablakokon túl a gyönyörű látványt, mire gyors léptekkel közelítem meg. Hátam mögül hallom Louis kuncogását, de mit sem törődve vele bámulok magamelé.
  Szinte az egész város látható. Napközben is szép lehet a látvány, de este miután felkapcsolják a világítást biztosan sokkal szebb. Szinte biztos vagyok benne, ha az enyém lenne ez a lakás, akkor órákat töltenék a város nézegetésével.
  - Ennyire tetszik a kilátás? - lép a hátamhoz, miközben kezeit a derekamra helyezi, én pedig azonnal kizökkenek a bámulásból. - Minden érintésembe beleremegsz - suttogja. Szemeimet lehunyva próbálom magam rávenni, hogy ne simuljak az ölelésébe és továbbra is ott maradjak a közelébe.  - Feszült vagy - szorítja meg egy kicsit a derekam, majd enged el. - Tudom, hogy ez nem pont az első beszélgetéshez való téma, de kíváncsi vagyok rá, tényleg érdekel, hogy miért akarsz ennyire menekülni előlem, miért félsz attól, hogy megismerjelek? Készítek egy teát és közben megbeszélhetnénk - teszi hozzá.
  - Louis - fordulok felé. - Én.. én tényleg nem akarok erről beszélni - motyogom. - Tudom, hogy jogod van tudni, de...
  - Hidd el nekem, hogy könnyebb lenne, ha kiadnád magadból és nekem is, mert tudnám, hogy mit kell másképp csinálnom, hogy ne taszítsalak el magamtól.
  Feladva a próbálkozást egyezem bele. Tudom, hogy ezt nagyon meg fogom bánni, de abban is biztos vagyok, hogy egyszerűen képtelenség lenne őt lebeszélni bármiről is, amit egyszer a fejébe vesz, hiszen nem akartam itt lenni, most mégis itt vagyok vele, kettesben és ez is csak a makacsságának köszönhető.
  Idegesen üldögélek a kanapén, miközben Louisra várok. Mi a fenét mondjak neki, hiszen rendes indokom nincs, hogy miért gondolom azt, hogy nem jó ha megismer engem. Az igazi okát nem mondhatom el, de hazudni sem akarok neki. Egyszerűen muszáj valahogy meggyőznöm, hogy nem jó ötlet, de az a baj, hogy lassan már nem csak őt, hanem magamat is meg kell róla győzzem.
  - Türelmes leszek és nem erőltetem, de tényleg tudni szeretném az okát. Azt pedig ne mond, hogy nincs, mert azt sosem fogadom el. Van és te pontosan tudod, hogy mi az, én is szeretnék tudomást szerezni róla.
  - Ez nem olyan egyszerű... nem ismersz, nem tudod milyen lány vagyok. Egyet gondolsz rólam, de biztosíthatlak róla, hogy a fele sem igaz - kezdek bele. - Sok olyan dolog van velem kapcsolatban, amit nem szeretek megosztani másokkal és ezért nem tudják, hogy ki vagyok én valójában. Tudom, ha megismernél és megtudnál rólam mindent fájdalom érne, én pedig nem akarom ezt. Nem akarom, hogy bárkinek is fájdalmat okozzak azzal, hogy megismer. Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy ezzel sok mindent vesztek, de nem tudok ellene tenni. Senkit sem fogok tönkretenni azért, hogy én egy rövid ideig boldog lehessek.
  Döbbenten néz rám, szerintem biztosan azt hiszi rólam, hogy hülye vagyok és nem érti, hogy miért gondolom ezt, hiszen számára ez érthetetlen.
  - Ez butaság - néz a szemeimbe. - Ha valakinek tényleg fontos vagy, akkor a hibáiddal együtt elfogad és melletted áll. Nem tudom, hogy mitől félsz ennyire, de őszintén szólva ezzel csak azt érted el, hogy be akarjam neked bizonyítani, hogy engem nem érdekel az, hogy félsz attól, ha megismerlek fájdalmat okozol nekem, mert tudom, hogy nem lenne így. Nem tudnál olyat mondani, ami fájna...
  - Szerintem sikerülne... - suttogom.
  - Az, hogy megfosztod magad a boldogságtól egyáltalán nem jó - érinti meg a kezem. - Látom, hogy mit váltok ki belőled, ha megérintelek, ahogy akkor is amikor az előbb hátulról átöleltelek, vágysz a szeretetre és a boldogságra, de valami fura indok miatt meg akarod magadtól fosztani, mert azt érzed, hogy fájdalmat okoznál a másik személynek, ami egyáltalán nem igaz. Engedd, hogy megismerjelek és megmutassam, hogy milyen az igazi boldogság.
  - Miért akarsz megismerni? - szakad fel belőlem a kérdés. - Nem értem, egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy mit látsz bennem, hogy nem akarod ezt feladni...
  - Egy gyönyörű okos, fiatal lány vagy és én úgy érzem, hogy az a lány benned is ott van, akiről a könyveidben írsz, csak jönnie kell valakinek, aki előhozza belőled az igazi éned és szeretnék én lenni az a személy. Tudom, hogy ez furán hangozhat hiszen alig pár napja ismerlek, de látom, hogy szükséged van valakire, tudom milyen érzés és azt is, hogy milyen amikor rájössz, hogy nem vagy egyedül, hogy valaki segíthet ezt átvészelni, szeretnék én lenni az, aki segít neked.
  - Nincs szükségem segítségre - mordulok rá. - Nagyon kedves tőled, hogy segíteni szeretnél, de nincs semmi problémám, szóval ha csak azért akarsz megismerni, akkor jobb ha leteszel róla- közlöm vele.
  - Azért akarlak megismerni, mert valami vonz feléd és tudni akarom, hogy mi ennek az oka, tudni akarom, hogy te is így érzel, ha a közelembe vagy - vágja rá.
  Erre nem tudok semmit sem mondani. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes válasz, ezért inkább hallgatok, bár tudom, hogy az sem megoldás. A csendet végül ő töri meg, egy teljesen más témába belevágva, amiért hálás vagyok ugyanis nagyon szerettem volna már szabadulni az előbbi beszélgetésünktől. A bandáról mesélt, hogy milyen volt, maikor még együtt voltak, én is meséltem neki egy kicsit az írásomról, míg észre nem vettem, hogy kint hatalmas vihar tombol.
  - Indulnom kellene - szólalok meg az eget bámulva. - Már így is nagy vihar van, nem lenne jó, ha megvárnám míg nagyobb lesz.
  - Nem tartom jó ötletnek, hogy ebben az időben kocsiba ülj - rázza meg a fejét. - Amikor ilyen nagy vihar van egy csomó baleset történik, én pedig nem akarom, hogy bajod essen.
  - Semmi sem történne velem, Lou - mosolygok rá. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyen időben szállok be egy taxiba - közlöm vele.
  - Én viszont nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy biztonságban vagy - néz a szemeimbe. - Maradj itt ma estére. Én alszok a kanapén, te pedig aludhatsz a szobámban. Ígérem neked, hogy a szoba közelébe sem megyek, de ilyen időben nem engedhetlek el.
  - Nem marad... - kezdek bele, de hirtelen megállok, amikor a sötétben találom magam.
  - Itt ragadtál, velem a sötétben - hallom meg Louis hangját és egyből ki tudom belőle venni, hogy mosolyog.
  Megadóan sóhajtok fel, hiszen így tényleg nincs esélyem hazajutni, de nem is maradok itt szívesen. Képtelen lennék elaludni úgy, hogy tudom Louis pár méterre van tőlem. Belemegyek, hogy a szobájában aludjak, ahogy abba is, hogy kölcsön adja az egyik pólóját, hogy át tudjak öltözni, de a tudat megőrjít, hogy az ő ágyában fogok aludni, miközben a pólója van rajtam. Az ágyneműből az ő illata árad és ez egyáltalán nem segít az elalvásban. Sokkal inkább arra gondolok, hogy kitúrtam a saját ágyából. A szekrényen lévő órára pillantok, amin kerek három órát mutat. Már egy órája ágyban vagyok, de még mindig teljesen ébren. Kicsit sem vagyok álmos, feszült vagyok és bűntudatom van, hogy miattam kell a kanapén aludnia.
  Sóhajtva szállok ki az ágyból, majd indulok le a lépcsőn lassú léptekkel. Próbálok figyelni, hogy rájöjjek Louis fent van-e még, mivel nem hallok szuszogást valószínűleg igen, amit nem is csodálok, hiszen a kanapé nem olyan kényelmes, mint a saját ágya.
  - Miért nem alszol? - szólal meg mély hangon, amit a kanapé mellé érek.
  - Nem tudok - guggolok le mellé. - Hülyén érzem magam, hogy kitúrtalak az ágyadból - suttogom, mire kezével megsimítja az arcom.
  - Nem kell, nem most alszom először itt - kuncog fel. - Menj vissza és aludj - suttogja.
  - Gyere te is - szólalok meg mielőtt még átgondolhatnám mit is mondok. - Elég nagy az az ágy, ketten is elférünk rajta, akkor lehet, hogy képes leszek elaludni, mert nem fogok arra gondolni, hogy itt nyomorogsz ezen a kényelmetlen kanapén.
  - Nem kényelmetlen a kanapém - könyököl fel. - Tényleg ezt szeretnéd? - kérdez rá az előbbi ajánlatomra.
  - Igen - vágom rá, bizonytalanul. - Biztos vagyok benne, hogy elférünk ketten is rajta.

***

  Louist nem kellett sokat győzködni, hogy feljöjjön, ugyanis miután azt mondtam neki, hogy igen egyből felpattant majd befeküdt a saját ágyába, pár percre rá pedig már aludt is. Nekem sem kellett sok, hogy álomba merüljek, pedig azt hittem nehezebb lesz. 
  Félálomban vagyok még, de azt simán érzem, hogy a fejem lassan emelkedik, majd süljed, mire ijedten nyitom ki a szemeim. Döbbenten veszem észre, hogy a fejem Louis mellkasán pihen, miközben ő az egyik karjával magához ölel. Hogy a francba kerültem én ide? Tisztán emlékszem, hogy nem így aludtam el. Louis pedig ugyanabba a pózban van mint az éjszaka elalvás előtt. Én bújtam volna hozzá? Ó basszus, ki kell szabadulnom a karjai közül mielőtt még felébred és még kínosabbá válik az egész helyezett. 
  - Ne menekülj, nagyon jó helyen vagy itt - szólal meg, amikor megpróbálok kibújni a karjai közül. Szorítása erősödik és esze ágába sincs elengedni, én pedig sóhajtva adom meg magam miután egy újabb próbálkozás után morgással válaszol tettemre. - Jó kislány és most még aludjunk - morogja.
 

Sziasztok! Elég hosszú rész lett, remélem örültetek neki. Köszönöm az előző részhez érkezett bíztatásokat és az olvasókat! Remélem tetszik a történet és várjátok a folyattatást! Ha van kedvetek akkor nézzetek be az UNEXPLAINABLE-be is, ami egy Harry Styles fanfiction. További szép estét!

2015. november 11., szerda

4.rész - "szeretnék róla mindent megtudni"

Louis Tomlinson


A megbeszélésre kellene figyelnem, hiszen fontos dolgokról van, de képtelen vagyok. A gondolataim a lehető legmesszebb járnak ettől a témától. Igaz, hogy a zene az életem, de most sokkal nagyobb kérdést merít fel bennem ő. Menekült előlem, hiába nem vallja be, tudom, hogy így volt és talán még mindig azt szeretné tenni, de amit tegnap mondtam neki azt komolyan is gondoltam, addig nem fogok leállni, míg el nem érem, hogy eljöjjön velem valahová és jobban megismerhessem. Lehet, hogy az elején nem voltam ilyen bátor és valószínűleg nem is lennék az, ha Harry nem oszt ki, hogy milyen beszari lettem, pedig nem vagyok az. Sosem voltam. Egyáltalán nem féltem kikezdeni egy lánnyal sem, pár éve, sőt élvezetem leltem benne. Szerettem hülyéskedni és közben megmutatni nekik, hogy nem csak egy dilinyós srác vagyok, hanem kedves és törődő is, aki bármire képes azért, hogy a kedvese mosolyogjon. Ilyen voltam én, de ez az énem nem tűnt el. Lehet, hogy kicsit bekrepált, de neki köszönhetően újra kitűztem magamnak egy célt. Meg kell róla győzzem, hogy én jobban tudom nekem mi a jó, mint ő és azzal, hogy el akar magától taszítani nem csak nekem hazudik, hanem magának is. Látom a szemeiben, érzem a gyorsan verdeső szívében és remegő testében, hogy egyáltalán nem úgy gondolja, ahogy mondja. Ő is meg akar ismerni, csak valamitől fél, valami visszatartja őt attól, hogy közeledni engedjen magához. Pedig a könyveiben, egyáltalán nem visszahúzódó, nagyon is belevaló lány, aki az elején mindig szürke kisegérnek írja le a karakterét, de amint változnak az álláspontok egyből felszabadul az igazi énje és úgy érzem, hogy ez vele is így van. Jönnie kell valaminek, inkább valakinek, aki felszabadítja a valódi énjét és megmutatja neki mi a boldogság. Mi az, amiről ír, mivel valahogy úgy érzem, hogy ő igazán boldog még nem volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amikor nevet vagy mosolyog az erőltetett, mert nincs így, csak azt a boldogságot, amit leír még nem élte át és talán átélni is fél. Fogalmam sincs, hogy mitől, hiszen egy csodálatos lány, akinek sikerült felkeltenie az érdeklődésem és akinek mosolyt akarok csalni az arcára, mint évekkel ezelőtt Eleanorral is tettem. Őt sem volt könnyű megismerni, de ha az ember valamit szeretne, akkor addig küzd érte, míg el nem éri a célját. Ha egyszer képes voltam áttörni egy falat, akkor ez másodjára is sikerülni fog. Meg akarom őt ismerni, teljesen. Mindent tudni akarok róla. Teljes egészében magaménak akarom tudni, aki képes megnyílni nekem és bármit elmondani legyen szó bármilyen fájdalmas dologról. Közel akarom magamhoz érezni, viszont az is a pakliban van, hogy pont ez rémisztette meg annyira, ezért nem jött el akkor reggel a találkozónkra. Létezik, hogy attól tart, hogy valaki megismerje és törődjön vele? El tudom képzelni...
- Louis! - zökkent ki Derek erőteljes hangja. - Megtennéd, hogy ebben az egy kicseszett órában rám figyelsz, nem pedig valahol kilométerekre tőlem kalandozol a gondolataidban? Rohadtul utálom ismételni magam és amúgy sincs rá időm, szóval bármi is kötötte le a figyelmed zárd el magadban, mert most arra kell koncentrálnod, amit mondok neked. Tudod, hogy sosem hívlak, ha nem fontos, de ez nagyon is az. 
- Figyelek - iszok egy kortyot a vizemből, mielőtt olyat ejtenék ki az ajkamon, amit megbánnék és csak mélyebbre ásnám magam a bajban. Fontos amiről beszél, ezt én magam is tudod, viszont számomra az is fontos, ami már órák óta leköti a gondolataim. - Szóval mi legyen az ajánlatával?
- Te is tudod, hogy nem igazán tartom jó ötletnek. Ismersz, semmi bajom Harryvel, csak... hogy is mondjam, mióta a banda szétment nem is találkoztatok. Harry és te is, meg persze a többiek is külön életet éltetek. A rajongók biztosan oda és vissza lennének ezért a dalért, de te mit éreznél, amikor ezt kellene előadd és ő már nem lenne veled, mert úgy döntött, hogy ismét LA-be költözik? Nem azt mondom, hogy ne vágj bele, hiszen ez mindkettőtöknek jót tenne, de gondolj vissza milyen volt miután útjaitok különváltak?
Igaza van, nem volt könnyű, de egy elválás sosem az, legyen szó bármilyen fajtáról. Az emlékek és az utána maradott űr mindig benned marad, de nem szabad engedni, hogy ezek uralják a jövődet. Ki kell törni és nem arra gondolni, hogy mi rossz sülhet ki belőle, hanem a jó oldalára. Harry mindig a legjobb haverom volt az évek során és szerintem semmi rossz nem lesz abban, ha írunk egy közös dalt. 
- A döntés a te kezedben van - vonja meg a vállát, sóhajtva. - Én azt sem fogom ellenezni, ha belemész, ahogy azt sem ha visszautasítod, csak mihamarabb döntsd el.
- Magamban én úgy érzem már akkor eldöntöttem amikor feldobta az ötletét - szólalok meg. - Bár akkor még nem voltam biztos benne, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ebbe nem csak nekem kell beleegyeznem, de magamban már elfogadtam, csak a te jóváhagyásodra volt szükségem. 
- Te tudod kölyök - néz rám. - Én ebbe nem szólok bele, csak annyit kérek tőled, hogy ne ess vissza abba az állapotba, amibe voltál. 
- Nem fogok - biztosítottam róla. - Mindent megteszek, hogy mostantól erős legyek, legyen szó bármiről. Nem törhet össze többet egyetlen hír sem, hiszen azzal csak magamnak ártanék. 
- Rendben, akkor ezt megbeszéltük - fordít egyet a naptárában. - Már korábban is mondtam neked, hogy lesz egy interjúd, amitől nem kell tartanod, csak szeretnék letisztázni pár dolgot, például ezt - tol elém egy fényképet.
Kikerekedett szemekkel nézem az előttem heverő képet. Pontosan tudom, hogy mikor készült és ki van rajta, csak azt nem értem, hogy került ez a média kezébe?! De ha Derek látta a képet, akkor biztos vagyok benne, hogy ő is felfedezte már őket. Vajon, hogy fogadta? Bár kétlem, hogy annyira meglepődne rajtuk, csak éppenséggel az érdekel, hogy cikkeket is olvasott-e. Fogalmam sincs, hogy azok vannak-e, de már elég jól ismerem a médiát és tudom, hogy minden képből lehoznak egy kicicomázott cikket, amivel persze csak bonyolítják az életem. Nem akarom, hogy hülyeséget írjanak, olyat ami nem is igaz, bár arra nem mernék megesküdni, hogy sosem lesz az, de még nem és addig szeretném, ha senki sem bombázna ilyen kérdésekkel. Derek feszült viselkedését teljesen megértem, hiszen sosem szerette, ha eltitkolok előle dolgokat, de erről most nem én tehetek és semmi sem történt azon kívül, hogy párszor beszéltem vele. 
- Látom még nem láttad ezeket - morogja. - Tudni szeretnék erről mindent, amit eddig nem mondtál el - jelenti ki. - Legfőbbképpen az érdekel, miért nem tudok én erről?
- Semmi sem történt, csak beszélgettünk - vallom be. - Nem kell dühösnek lenned, hiszen most tényleg azt mondom, ami valójában történt. Beszélgettünk és ma este is fogunk találkozni, de Derek semmi komoly, még csak most szeretném őt megismerni. Ha bármi lesz, akkor tudni fogsz róla és nem a médiából, mivel tudod jól, hogy előlük mindent addig titkolok, míg csak lehet. 
- Akkor gondolom nem is kell semmit sem mondanom neked arról, hogy az interjún mit említhetsz meg és mit nem - ráncolja a homlokát. - Tisztában vagy vele, hogy úgy fogják feltenni a kérdéseket, hogy ki lehessen majd fordítani a szavaid, szóval arra kérlek, hogy ne adj kétértelmű válaszokat és semmi olyat sem, amibe bele tudnak kötni.
- Derek, nem ez az első interjúm és nem is az utolsó - sóhajtok fel. - Tisztában vagyok vele, hogy mit kell mondanom és ne aggódj nem akarom sem őt sem magam belekeverni a pletykákba, ami már anélkül is terjed. Elég a mostani, de tovább nem fogom hagyni, hogy fokozódjon. 
Miután mindent megbeszéltünk és elindultam kifelé, sietős léptekkel közelítem meg az utcát, ahol a barátom él. Igaz, jöhettem volna kocsival is, de jót tesz a reggeli hűvös levegő, amikor még szinte üresek az utcák és nem kell attól tartanom, hogy letámadnak, hiszen a legtöbben suliban vannak, akik pedig nem azok kevesen vannak. Zsebredugott kezekkel gondolkodom a délutánon. Vajon most is faképnél hagy vagy el fogj jönni? Láttam rajta, hogy érezte minden szavam komolyan gondoltam, ha most nem jön el, akkor tényleg képes lennék bejárni egész Londont, hogy megtaláljam. Viszont a szemébe nézve láttam, hogy bűntudata van és úgy érzem, hogy most képtelen lesz nem megjelenni, mivel azzal csak magának okozna csalódást saját magában. El fog jönni és beszélgetünk, tisztázzuk a dolgokat, hiszen muszáj neki elmondanom a cikkeket még akkor is, ha már látta őket. Tudnia kell, hogy én mit gondolok, mielőtt valami butaságra gondolna. 
Harry lakásához érve, egyre biztosabb lettem abban, hogy én fogom őt felébreszteni, hiszen még korán van ahhoz, hogy felébredjen és valamiért képtelenség elhinnem, hogy leszokott erről a szokásáról. Morcos lesz, de én már sokszor tapasztaltam milyen az az énje, viszont tudom, hogy a hírrel majd fel tudom őt dobni.
Kopogok. Már legalább három perce várakozom az ajtóban, így biztos vagyok benne, hogy igazam volt és még tényleg alszik. Ujjam a csengőre helyezem, majd lenyomom azt, el sem engedve, míg dübörgő lépteket nem hallok.
- Mi a faszom van már? - vágódik ki az ajtó, egy dühös Harryvel mögötte. Haja kócos, szemei résnyire vannak csak nyitva és hangja pedig olyan rekedt, hogy idegen ember, aki még nem tapasztalta nála ezt a hangot, biztosan nem értene belőle egy szót sem. - A kurva életbe Louis, tudod te hány óra van? - mordul rám, amint rájött, hogy én vagyok az.
- Neked is helló, Harry - mosolygok rá, majd lépek be az ajtón, mellette elhaladva. Hallom, ahogy a hátam mögött morogva csapja be az ajtót, majd káromkodja el magát. Az elején még zavart, de nem telt sok időbe, hogy hozzászokjam milyen is ébredés után. Én sem vagyok az a kedves személy, de ő mindenkin túltesz, viszont mindenki elfogadja, ahogy én is.
- Elárulnád, hogy mit keresel itt ilyenkor? - vágja le magát a kanapéra, majd mellkasa előtt dühösen összefonja a karjait. - Bármiért is jöttél nagyon remélem, hogy fontos, különben nagyon ki leszek rád - néz a szemembe, mire én csak vigyorogni kezdek rá. Egy szavát sem kell komolyan gondolni, ezt már rég megtanultam.
- Hát te mondtad, hogy jöjjek, ha megtudok valamit - ülök le a fotelba. - Több dolog is a felszínre került és persze szükségem van a tanácsodra is.
Kijelentésemre az arcán lévő izmok ellazultak és egy mély sóhajtás után, teljesen eltűntek. Szinte biztos vagyok benne, hogy sejti miről van szó, hiszen tegnap is mondtam neki, hogy találkozni fogok Derekkel, hogy megbeszéljem vele a dolgokat és azért vett vissza egy kicsit a viselkedéséből, mert ez számára is pontosan olyan fontos, mint számomra.
- Mit mondott Derek? - kérdi elnyomva egy ásítást.
- Hát először nem igazán örült az ötletnek, mert félt, hogy újra olyan állapotba kerülök, ahonnan nehezen másznék ki, de azt mondta, hogy az én döntésem, elfogadja azt is, ha nemet és azt is, ha igent mondok neked. Gondolom mondanom sem kell, hogy döntöttem.
- Szóval akkor mehet a közös szám? - jelennek meg gödröcskéi. - Hát persze, hogy mehetnek - csapja össze a kezét. - Na látod most megbocsájtom neked azt, hogy hajnalok hajnalán felkeltettél, mert ez egy jó hír mindkettőnk számára, de most szükségem van egy kávéra... de nagyon - áll fel, majd indul el a konyha felé, ahová természetesen követem. - Öm, nem akarlak siettetni, de neked mikor lenne időd összeülni és kitalálni, alkotni valamit? - pillant vissza rám.
- Milyen kedves vagy - mondom gúnyosan, mire csak megvonja a vállát. - Hát a ma este biztosan nem, de holnap ráérnék - teszem hozzá.
- Megegyeztünk. Tényleg, te ma találkozol azzal a lánnyal - gondolkozik el. - Ugye most nem fogsz azon agyalni nekem itt, hogy eljön-e vagy sem?
- A múltkor sem tettem ilyet - vágom rá, kicsit hamar. - Na jó...
- Louis, te nem ilyen vagy. Mindketten pontosan tudjuk, hogy sosem esett nehezedre becserkészni egy lányt és szerettél küzdeni a céljaidért, de amikor pár napja találkoztunk és láttam rajtad, hogy alig mertél odamenni hozzá olyan, mintha egy teljesen másik emberré váltál volna. Áll a sarkadra és küzdj érte, ahogy régen Eleanorért is.
- Már felnyitottad a szemeim Hazz, nem kell itt prédikálásokat tartanod, hiszen tudom, hogy milyen voltam és azt is, hogy most is pontosan ugyanolyan vagyok, majd meglátod - jelentem ki. - De szeretnék még mondani, vagyis inkább mutatni valamit - vettem elő a telefonom, majd toltam elé. - Nem tudom, hogy ő látta-e már, bár kétlem, hogy nem, de mi van, ha emiatt nem fog eljönni?
- Most mondtam, hogy ne kezdj el ezen agyalni Louis! - mordul rám Harry, majd telefonom kezeibe veszi és görgetni kezdi az oldalt. - Hát ez érdekes, de biztos vagyok benne, hogy nem te vagy az első akivel összehozzák, hiszen te magad mondtad, hogy elég híres író. Szerintem ez számára érthető és nem fog tőle kiakadni. El fog jönni és meglátod, hogy nem fog semmi rosszat mondani róla.
- Ha őt nem is zavarja majd, bár azt kétlem, engem igen - sóhajtok fel. - Miért nem lehet egy percem, hogy ne hozzanak össze senkivel? Hogy éljek, ha minden lépésem figyelik, amióta újra énekelni kezdtem?
- Már az elején is tudtuk, hogy mit vállalunk azzal, hogy színpadra állunk - foglal helyet Harry. - Tudtuk, hogy a kamerák folyamatosan a nyomunkba lesznek és minden lépésünket figyelni fogják, de elfogadtuk. Te is elfogadtad. Azt nem mondom, hogy kicsit sem zavart soha, de beletörődtél. Szerintem most csak az a baj, hogy elszoktál ettől, de meglátod, hogy hetek múlva már nem fogod figyelembe venni, míg nem lesz belőle kisebb vita vagy valami...
- Igazad van - bólintok rá. - Az elmúlt időben, ez nem igazán volt jellemző az életemre és kicsit furcsán érint, hogy most újból a részese vagyok.
Még két órát töltöttem Harrynél és mindent megbeszéltünk ebben az időben a holnapi napról. Furcsa lesz újból vele dolgozni, mivel biztosan felidézi majd bennem a régi emlékeket, amikor még öten-négyen írtunk, de élvezni fogom, ebben biztos vagyok. A vele való írás, szinte mindig hülyéskedésből állt, eleinte nem is koncentrálunk a dalokra, csak amikor már nagyon késő van. De a legtöbb embernél a jó ötletek akkor érkeznek, amikor kicsit elfáradt. Akkor tudja igazán kiadni magából az érzéseit. Velem ez mindig így volt. Energiával töltve sosem írtam még dalt és nem is fogok, mert akkor egyszerűen képtelen vagyok odafigyelni a gondolataimra. Le kell vezetnem és utána kiadnom magamból az elzárt érzelmeim.
Már csak egy órám maradt a találkozóig és ahogy egyre jobban közeleg az időpont, felmerül bennem az az érzés, amit akkor éreztem, amikor nem jelent meg reggel. Vártam rá másfél órát, bíztam benne, hogy megjelenik és azt mondja csak elaludt, pedig tudtam, hogy nem így van, de egy apró részem szerette volna ezt elhinni. Szerette volna, mivel akkor nem azt jelenti, hogy miattam nem jött el. Bevallom az is megfordult a fejemben, hogy az zavarja, aki vagyok vagy esetleg, ami a dedikáláson történt. Annyi minden felmerült bennem, hogy kezdtem elhinni tényleg én vagyok a hibás azért, hogy nem jött el. A rá következő napon pedig szarul voltam, amit persze a körülöttem lévő emberek is észrevettek, de senkinek sem árultam el mi bajom, csak Harrynek. Ő pedig jól gatyába rázott és akkor képes voltam magam újra összeszedni, egészen addig míg tegnap újra meg nem láttam. Az arca rémült volt, amikor észrevett. Szeretném megtudni, hogy mire gondolhatott, mit érezhetett, szeretnék róla mindent megtudni és az elkövetkezendő órákban azon leszek, hogy ez meg is történjen.

Sziasztok! Remélem tetszett! Köszönöm a kommenteket és az olvasókat! Várom a véleményeiteket!

2015. november 8., vasárnap

3.rész - "Minél jobban el akarsz magadtól taszítani, én annál jobban szeretnélek megismerni"

Misty Stone 

 Amint kiérek, mély levegőt veszek. Mi a fene van velem? Én nem szoktam így viselkedni. Igaz rég voltam utoljára fiúval, de attól még nem azt jelenti, hogy ennyire zavarba kell jöjjek a közelükben. Bár Louis, nem csak egy fiú, mivel híresség, de attól még én nem tekintek rá másképpen, számomra ő csak egy fiú, nem pedig egy népszerű személy. Nem kellett volna belemennem a holnapi találkába, hiszen ezzel csak magamnak hazudok. Próbálom elhitetni, hogy én is boldog lehetek, hogy megérdemlem a boldogságot, ami igaz is, de azt senki sem érdemli meg, hogy később miattam szenvedjen. Nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni, így talán jobb lenne visszasétálni hozzá és megmondani neki, hogy holnap mégsem érek rá, de nincs hozzá szívem. Már akkor is láttam a szemében csillogó szomorúságot, amikor nem engedtem, hogy meghívjon valamire. Nem lekoptatni akartam, ahogy ő mondta, hanem megvédeni, megvédeni őt a későbbi fájdalomtól. Nem kerülhet közel hozzám, nem engedhetem meg, hogy ez megtörténjen. Író vagyok és éppen elégszer írtam már ilyen találkozásról és annak a jövőjéről, hogy tudjam Louis csillogó szemei mire utalnak. Tetszem neki vagy ha ez még nem is alakult ki benne, akkor is felkeltettem az érdeklődését, amit nem értek, hiszen semmi különlegességgel nem rendelkezem. Ugyanolyan lány vagyok, mint az összes többi, egy apró kivétellel, amire inkább gondolni sem akarok. 
Már kétszer is észrevette, hogy mennyire sápadt vagyok és a remegő kezeim is, persze ki tudom magyarázni magam belőle, ha rákérdez miért, de meddig? Ha holnap eljövök erre a találkára, akkor meddig fogja még elhinni, hogy a kevés alvásért, vagy nem evésért van ez?! Nem sokáig, én pedig nem engedhetem meg, hogy lebukjak. Magamon kell tartsam az álcát és mindenkivel elhitetni, hogy rendben van minden, csak a családommal kell megosztanom a hírt, amire még mindig nem jöttem rá, hogy tegyem. 
Szerencsére nem kell tovább tartanom attól, hogy Kim előtt lebukom, mivel hazament és megbeszélték a dolgokat, bár még mindig nem tudja mi lett az ajánlattal, de én tudom, hogy nem fogja aláírni, mivel szereti. Nem okozna neki fájdalmat még ha egy pillanatra meg is ingott benne, képtelen lenne fájdalmat okozni Kimnek. 
Alig lépek be a lakásba és helyezem a szatyrot a pultra, amikor a telefonom hangos pittyegésbe kezd. Sóhajtva kezdek el kutakodni a táskámban, de sehol sem találom azt a készüléket. Persze arra nem gondoltam, hogy pont a táskám alatt lesz, így eszem ágába sem jutott, hogy felemeljem azt, egészen addig, míg újra pittyegni nem kezd. Mindkettő Kimtől jött, így kíváncsian nyitom meg őket.

Köszönöm, hogy ott maradhattam a nyakadon és segítettél tisztán gondolkodni - K.

Megbeszéltük és azt mondta, hogy nem fogadja el az állást, mert én fontosabb vagyok neki - K.

- Tudtam én, hogy így lesz - suttogom.
Már rengetegszer megköszönte nekem, hogy megengedtem neki, hogy itt maradjon, de ez butaság, hiszen a testvérem, miért ne engedném meg neki? Örülök, hogy mindent tisztáztak és végül úgy döntött, hogy mellette marad és nem fogadja el az állást, bár én ezt már az elején is megmondtam, de jó, hogy nem csak az én fejemben játszódott le így, hanem az övében is. Ha ők szétmennének, akkor tudom, hogy anyáék szomorúak lennének, hiszen számukra ők a tökéletes pár és már alig várják, hogy az unokákat tartsák a kezükben. Kimnek kell megadnia nekik ezt az örömöt, csak ő adhatja meg. 

***

Már két teljes napja van bűntudatom. Érzem, ahogy egyre mélyebbre fúrja magát a szívembe ez a rossz érzés. Nem volt szép, amit tettem és kicsit már meg is bántam, de így lesz jó. Miatta tettem ezt. Ha az én érdekeim néztük volna, akkor biztosan minden teketória nélkül találkoztam volna vele, de nem tehettem. Nem tehettem, mert azzal csak neki ártottam volna, azt pedig nem szeretnék. 
- Mi a baj szívem? - kérdezi anya halkan. - Látom, hogy valami nyomaszt.
Remek. Anyának még erről sem igazán beszélhetek, mert akkor megkérdezné miért nem mentem el, arra pedig mit válaszolnék: nem tehettem, mert ha kiderül a problémám, akkor azzal fájdalmat okozok majd neki és azt nem szeretném. Ez lett volna a legnagyobb hülyeség, hiszen még mindig képtelen vagyok elmondani a családomnak a problémám. Nem egyszer gondolkodtam el már azon, hogy mi van, ha túl sokáig várok majd vele és úgy kell megtudják, hogy rosszul leszek? Azt sosem bocsájtanám meg magamnak. Nem tehetem ezt velük. Össze kell szednem magam és a hétvégén beszélnem kell velük, még akkor is, ha nehezemre esik. 
- Semmi bajom, anyu - sóhajtok fel.
- Hát persze, mert az, hogy percenként sóhajtozol pontosan azt jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben - próbálkozik. - Mi történt? Várjunk csak... fiú van a dologban?
- Anya - nyögök fel. - Tényleg nem akarok róla beszélni. Nem megbántani akarlak, csak jobb, ha nem hozom fel újra magamban azt, amit tettem. 
- Rendben, legyen, ahogy akarod, de tudnod kell, hogy bármikor meghallgatlak - mosolyog rám lágyan. - Tudod, apáddal hétvégén lesz az évfordulónk és szeretnénk egy kisebb összejövetelt rendezni, reméljük el tudsz rá jönni.
Ledermedek. Basszus, teljesen elfeledkeztem erről. Miért van az, hogy bármikor eltervezek egy dolgot, képtelenség valóra váltani, mivel valami mindig közbejön? Most akartam elmondani nekik, de nem tehetem meg, mivel évfordulójuk van és különben is, hogy nézne az már ki, ha a közeli rokonok és ismerősök előtt jelenteném be?! Rendben, akkor találnom kell egy másik időpontot, amikor elég erőm lesz eléjük állni és a szemükbe mondani, mire számíthatnak. 
- Rátok mindig van időm - mosolygok rá. - Lenne egy megbeszélésem, de elrendezem és átteszem majd egy másik napra. Tudod, hogy számomra mindig a család volt az első, nem pedig a munka.
- Tudom és pont ezért vagy az, aki vagy. A könyveidben is látszik, hogy számodra az elsők a szeretteid, minden csak utánuk van. 
Bevallom egy kicsit paranoiás lettem az elmúlt egy órában, mivel minden egyes csengőnél az ajtó felé kapom a fejem, azért imádkozva, hogy ne Louis lépjen be rajta. Tudom, hogy hülye ötlet volt erre a helyre jönni, de mégis mit mondhattam volna anyának, mikor ezt ajánlotta? Belementem, de egyre feszültebb leszek, mert még mindig azt érzem, hogy nem kellene itt lennem. 
A következő vendégnél pedig teljesen lesokkolódom. Basszus, ezt nem hiszem el. Miért nem beszéltem le erről anyut, miért kellett nekem ebbe beleegyeznem? Az egészet magamnak köszönhetem. Anya tovább beszél, de én csak a pulthoz közeledő srácot figyelem, akinek az arcára van írva a szomorúság. Nagyon remélem, hogy ez nem miattam van, mert azt nem tudnám elviselni, ahogy azt sem, ha észrevenne és idesétálna, miközben anya is itt van. 
- Kicsim, kit figyelsz ennyire ijedten? - ráncolja a homlokát anyám. 
- Francba - motyogom. Észrevett. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Misty már rég megtanulhatnád, hogyha sokáig bámulsz egy személyt, akkor annak fel fog tűnni és az irányodba fordul majd... Az arcára döbbenet ül ki, majd szomorú mosolyra húzza a száját. Látom rajta, hogy vacillál, hogy idejöjjön-e vagy sem. - Ki kell mennem a mosdóba - állok fel hírtelen, mire anya a nevemen kezd szólítani, de én csak sietős léptekkel indulok el a mellékhelység felé, végig magamon érezve azt a bizonyos kék szempárt.
Zihálva dőlök neki a hideg csempének. Nem lenne szabad felizgatnom magam, meg kell nyugodnom, mielőtt még ennél is több problémát okozok magamnak. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. Nyugalom Misty, minden rendben van, mire kimész, már el is tűnt. A kagylóhoz lépek, majd egy kis vízzel hintem be az arcom. A tükörbe nézve egyből felfedezem, hogy milyen sápadt vagyok, de ezen sehogy sem tudok segíteni. Lassan nyitom ki az ajtót, majd lépek ki rajta, mire egy mellkasba ütközöm, amiből egyből tudom, hogy bajban vagyok.
- Menekülsz előlem - jelenti ki szomorúan. - Tettem valamit, hogy kerülsz? - helyezi kezeit a derekamra, mire én lehunyom a szemeim, majd mély levegőt veszek. - Nézz rám - kérlel.
- Én... - motyogom. Sóhajtva helyezi mutatóujját az állam alá, majd emeli fel azt, mivel arra kényszert, hogy a szemébe nézzek. - Én... - a szívem egyre gyorsabban ver, hiába próbálom lenyugtatni magam, csak idegesebb leszek.
Homloka ráncba szalad, amikor az arcomra néz. Egyből felfedezem a szemeiben az aggódást, ami számomra semmi jót nem jelent.
- Kérlek, ne mond azt, hogy jól vagy, mert látom rajtad, hogy nem igaz - néz a szemeimbe. - Le szeretnél ülni, hozzak neked valamit? - tart továbbra is a karjaiban.
- Jól vagyok Louis - suttogom. - Nincs semmire sem szükségem... csak meglepődtem azon, hogy megláttalak...
- Konkrétan elmenekültél előlem, amikor észrevettelek. Tettem valamit?
- Nem, semmit sem tettél - rázom meg a fejem. - Én csak, így látom jónak. Nem érted, hogy miért mondom ezt, amit teljesen meg is értek, de arra kérlek, hogy bízz bennem tudom, hogy mi a jó neked és az pedig az lenne, hogy minél távolabb maradj tőlem.
- És mi van akkor, ha szerintem nekem az a legjobb, ha a közeledben vagyok? - kérdi. - Be sem akartam ide jönni, mert rád emlékeztet ez a hely, de amikor elsétáltam az ajtó előtt valami bevonzott és te pedig itt voltál. Te voltál az. Nem szeretem, ha helyettem döntenek a sorsomról. Én tudom, hogy mi a jó nekem és szerintem az, hogy találkoztam velem számomra nagyon is jó - mosolyog rám halványan.
- Ne mond ezt - hajtom le a fejem. - Nem értheted, de nem is magyarázhatom el neked, csak kérlek bízz bennem, tudom, hogy miért mondom ezt.
- Misty - ejti ki most először a nevem, mire beleremegek. - Minél jobban el akarsz magadtól taszítani, én annál jobban szeretnélek megismerni. Kérlek, ne utasíts el, mert nem fogok addig leállni, míg bele nem egyezel egy újabb találkozóra, amire most el is jössz.
- Nem tehetem... értsd meg.
- Dehogynem - vágja rá. - Holnap délután itt foglak várni, ha nem jössz el, akkor meg foglak keresni, akkor is, ha egész Londont be kell járnom, hogy megtaláljalak - suttogja, majd egy csókot hint a homlokomra és sarkon fordulva indul el a kijárat felé.
Dermedten állok, levegőt kapkodva. Miért ilyen makacs? Miért nem bízik bennem, hogy elhiggye nekem van igazam. Nem akarom, hogy beleélje valamibe magát, ami végül úgysem teljesülhet. De egy valamiben viszont biztos lehet, még egyszer nem fogom cserbenhagyni, a bűntudatom azt már nem tudná elviselni. Holnap találkozni fogok vele még akkor is, ha nehezemre fog esni eljönni erre a találkára.
Miután kicsit összeszedtem magam, visszasétálok anyához, aki aggódva tekint rám. Tudom, hogy magyarázatot vár a tettemre, nekem pedig nincs más választásom, mint elmondani az igazságot.
- Kérlek, magyarázd meg az előbbit, mert nem értem mi történ - szólal meg.
- Rendben - egyezek bele. - Amikor azt kérdezted, hogy fiú van-e a dologban, jól gondoltad. Igen, egy fiú, de mi nem vagyunk egy súlycsoportban, ezért amikor elhívott reggelizni, nem mentem el rá, most pedig megjelent, a bűntudatom pedig nem tudta nézni, hogy itt van, csak az a baj, hogy utánam jött és nem eresztett el, míg bele nem mentem, hogy találkozom vele, amire most el is megyek.
- Miért nem mentél el? És ki ez a fiatalember? Hol találkoztatok? - kérdezősködik, mire sóhajtva hunyom be szemeim, majd kortyolok egyet a teámból és szólalok meg.
- A dedikálásomon találkoztunk. Nem tudom, hogy mennyire vagy vele tisztába, ha a nevét elmondom, bár Kim-et ismerve, biztosan megjegyezted - mosolyodok el. - Louis Tomlinson az illető, aki nem fogad el nemleges választ, ami egy részben nagyon tetszik... másrészt pedig szomorúvá tesz, mert végül ő szenvedne.
- Ez butaság - néz a szemembe. - Miért szenvedne, hiszen abból, amit hallottam róla rendes srác, te pedig egy csodálatos lány vagy. Nem értem, hogy miért mondod azt, hogy nem illetek össze, elmagyaráznád nekem?
Sokat mondtam. Érezhettem volna, hogy be kell fognom és kitalálnom valamit, de persze oda kellett tennem azt a pár szót a mondat végére, hogy anyában kérdések merüljenek fel. Bár tudok rájuk válaszolni, anélkül, hogy most közölném vele a hírt, de nem szeretek hazudni. Sosem szerettem, de most ebben a pillanatban ismét rá vagyok kényszerítve.
- Anya, én író vagyok, ő pedig énekes, nem vagyunk egy súlycsoportban. Lehet, hogy sokan nem így gondolják, hiszen mindkettőnknek elég ismert a neve, de én így érzem. Egy író és egy énekes... nem is tudom.
- Kicsim - kuncog fel anya. - Szerintem te most csak kifogásokat keresel. Ugyanannyira szeretnéd megismerni, mint ő téged. Látom rajtad és hiába tagadod a lányom vagy és ismerlek, hiszen én is voltam fiatal, de pedig sokban hasonlítasz rám, szóval ne félj, mert nincs mitől. Ha ennyire próbálkozik, akkor adj neki egy esélyt, hogy ne mondhasd azt, hogy meg sem próbáltad.
- És ha megbánom? Ha megbántom majd és utána én fogom magam rosszul érezni?
- Kicsim, te nem vagy képes bántani az embereket - rázza meg a fejét mosolyogva. - Ha valaki fájdalmat tudna okozni, az ő, nem pedig te. Képtelen vagy rá, hiszen sosem szeretted, ha valaki a te okodból szenved. De azzal, hogy elutasítod a próbálkozásait, fájdalmat okozol neki és ezt te is tudod. Nem akarom ráderőltetni, de szerintem próbáld meg. Add meg neki az esélyt és ha úgy érzed, hogy nem érte meg akkor közöld vele és engedd el.

***

Bárcsak minden olyan könnyen menne, ahogy anya mondta. Persze megadhatom neki az esélyt és magamnak is, de képes lennék minden nap a szemébe hazudni, anélkül, hogy teljesen összetörnék, amikor valami olyat tervezne, amiben én már nem biztos, hogy részt tudok majd venni? Képes lennék rá? Elég erős lennék, hogy átverjem, egy cseppnyi boldogságért? Talán, de én nem olyan személy vagyok, aki szereti kihasználni az embereket. Én akkor vagyok boldog, ha ők is azok. Bármire képes vagyok, hogy boldognak lássam őket, de az, hogy én mitől leszek az, már más kérdés. Az ő örömük nekem is boldogságot okoz, de az sosem teljes. Csak akkor lenne az, ha tudnám, hogy nincs mitől tartanom. 
A laptopom előtt ülve pötyögtetek, miközben a következő regény bontakoztatom ki, de nem igazán tudok koncentrálni. Kavarognak a gondolataim, ami zavar az írásban. Tudom, hogy mi segíthetne rajtam, de azt nem akarom megtenni. Ebben az esetben nem lenne helyes. Nem adhatom ki magamból azon a módon a gondolatokat, mert képtelen lennék végigvezetni az egészet vagy ha megtenném, az is meglehet, hogy közben darabokra törnék. 
Gondolataimat az ajtó felől érkező kopogás zavarja meg. Lezárom a laptopom tetejét, majd lassú léptekkel indulok el feléje. Meglepetten veszem észre, hogy az ajtóban álló személy nem más, mint Tracey. 
- Bocsi, hogy zavarlak Misty, de sürgősen beszélnem kell veled - lép be, amint kinyitom az ajtót.
- Persze, gyere beljebb - forgatom meg szemeim, majd csukom be utána az ajtót és indulok el a nappali irányába. - Mi ilyen sürgős? - ülök le a kanapéra, kezemben a forró itallal. 
- Azt hittem megegyeztünk, hogy nem titkolunk el semmit sem a másik elől - sóhajt fel. - Miért van az, hogy nem tőled tudtam meg, hogy ki volt jelen a dedikálásodon és kivel találkozgattál, hanem a nettről? - vonja fel a szemöldökét.
- Miért olyan fontos ez? - nyögök fel. - Igen, Louis ott volt a dedikálásomon, de akkor mi van, ő is ember nem igaz?
- Ember, de még milyen egy ember - vigyorodik el. - Ha egy ilyen személy a közeledbe kerül, arról nekem tudnom kell, főképpen, ha még találkozgatsz is vele.
- Tracey, ő csak egy srác. Miért számít az, ha népszerű és sokan ismerik? Tudom, hogy te mindent kihasználsz, hogy engem feljebb dobj a ranglétrán, de már megmondtam, hogy magamtól akarok és bármi terved van Louissal nem fogok belemenni. Ha találkozni fogok is vele, akkor sem azért, hogy azt a javamra fordítsam és te sem fogod azt tenni.
- Miért vagy ilyen makacs? - sóhajt fel. - Kihasználhatnád az alkalmat, hogy meg akar ismerni, de te sosem teszed. Nem értelek, ezzel csak magadnak segítenél. Louis nagyon feljött az utóbbi időben, hiszen szólóba kezdett és jól megy neki, te is tudod, hiszen a hírek ezzel vannak tele. 
- Ha ezért jöttél, akkor távozhatsz is - nézek rá dühösen. - Megmondtam már neked az elején is, hogy senkit sem használok ki. Magamtól leszek az aki leszek, nem pedig mások segítségével és ahogy látom elég jól megy, szóval tégy meg nekem egy szívességet és ne boronálj össze minden hírességgel, akivel beszélgettem, mert nem fogom sokáig tűrni - állok fel.
- Jézusom, mitől kaptad fel ennyire a vizet? - nyílnak nagyra szemei. - Tudom, hogy makacs vagyok és mindenben a ranglétrán való feljebb lépést keresem, de ennyire nem kell rámförmedni.
Mély levegőt véve, próbálom kitisztítani a gondolataim, majd mire újra rá emelem tekintetem kicsit jobban érzem magam.
- Bocs, nem rád vagyok dühös, csak sok minden összejött és nem igazán tudom kezelni, meg késő is van és ma az írás sem igazán megy, de azt szeretném, ha megértenéd, hogy senkit sem használok ki, főképpen nem őt - teszem hozzá.
- Jó legyen - adja meg magát. - Befejezem és le is lépek, hogy ne zavarjak, de nyugodj meg, mert te is tudod, ha folyamatosan feszült vagy, akkor nem fog sikerülni, amit szeretnél - néz a szemembe, mire én aprót bólintva adom a tudtára, hogy vettem. - A hétvégit pedig átraktam - mosolyog rám, majd indul el az ajtó felé és minden szó nélkül lép ki rajta. 
Igaza van, amíg ilyen feszült és stresszes vagyok semmi sem fog sikerülni, szóval talán le kellene feküdnöm és holnap kipihenten újra nekiállnom az írásnak. Lépteim a konyhába vezetnek, ahol beveszem a két szem bogyót, majd mindent leoltva, indulok el a háló felé, ahol egyből az ágyba vetem magam. Telefonom lehalkítom, hogy végre kialudhassam magam és kipihenten állhassak a holnapi nap elé. Holnap délután találkozom vele és történjen bármi nem engedhetem meg sem magamnak, sem neki, hogy azt érezzük jobban meg szeretnénk ismerni a másikat, legyen az bármilyen nehéz is. 

Sziasztok! Nagyon sajnálom a sok késést, aminek most az okát is elmondom. Nem tudom, hogy hányan ismeritek a többi blogjaim is, de még van ezen kívül pár. Kettőt az elmúlt időben fejeztem be és addig csak azokkal akartam foglalkozni, de mivel mindkettő bezárta a kapuit, már másokra is van időm, ami jelenleg kettő és szeretném ennyin is hagyni. Két történettel még megbirkózom az érettségi közben, de többel nem hiszem, hogy sikerülne. Megpróbálok nektek minden hétvégén hozni új részeket, de lehet kések majd egy-két napot, de nem lesznek ilyen hosszú kihagyások! Nagyon köszönöm az olvasókat és az előző részhez érkezett kommenteket. Örülök, hogy vártátok a részt, amit már olvashattatok is. Mi a véleményetek róla?