2.rész - Barna bakancs

Louis Tomlinson

Álmosan nyújtózkodom az ágyamban, még mindig a tegnapi napra gondolva. Most is nehezen fogom fel, hogy tényleg elmentem a dedikálására. Nem mintha megbántam volna, egyszerűen csak nem vall rám. Én nem ilyen ember vagyok, sosem vállalkoztam ezelőtt olyan dologra, ami sok várakozást igényel, de ez a dedikálás pont ilyen volt, hiszen nekem is sorban kellett állnom, ha akartam, ha nem. Igaz közben fel-felismertek, így autogramokat is osztogattam, de az egyórás várakozás hosszú volt, bár megérte. Megérte, mert megismerhettem vagyis inkább láthattam pár pillanatra azt a lányt, aki miatt nem aludtam az elmúlt napokban. Annyira megfogtak az írásai, hogy képtelen voltam letenni a könyveit, így egész éjjel olvastam és nem bántam meg. Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy másnap fáradtan mentem a stúdióba, megérte. Már a könyvének a hátuljáról is tudtam, hogy milyen szép, de élőben látva sokkal gyönyörűbb. Nem csak tehetséges, hanem szép és kedves is. Aranyos volt, amikor zavarában össze-vissza kezdett beszélni, nem gondoltam volna, hogy egy rajongónkkal állok szembe. Igaz szétváltunk, de még mindig sokan szeretnek minket ennek ellenére is. Lehet, hogy már nem vagyunk egy banda, de sosem szűnünk meg barátoknak lenni, még ha most nem is beszélünk. Sok ideig voltunk egy csapat, szinte családtagok, így ez normális. Számomra ők, mindig az öcsikéim maradnak és úgy érzem, hogy ez fordítva is igaz. Néha még most is eszembe jutnak dolgok, amiket közösen csináltunk. Van, hogy felnevetek, pedig semmi vicces nem történt a közelembe, csak eszembe jut, hogy mi is csináltunk hasonló dolgokat... Hiányoznak, de már eltelt egy kis idő mióta szétváltunk és már képes vagyok vele együtt élni. Nem keressük egymást, bár szülinapokon és ünnepeket írunk egy üzenetet, de ennyi. Voltak olyan pillanataim is, amikor fel szerettem volna hívni a volt legjobb barátomat, de végül mindig leállítottam magam. Muszáj volt, mert ha megtettem volna, abból semmi jó nem sült volna el. Harry már az első perctől közel állt hozzám, hiszen mi nem az X-factorba találkoztunk először, de a szétválással a mi kapcsolatunk is megromlott. Lehet, hogy soha többet nem lesz már a régi, de még mindig bízom benne, hogy egyszer még úgy beszélgethetünk, mintha mi sem történt volna, bár ennek az esélye elég kicsi...
Más hosszú ideje élek ebben a lakásban, de még most is vannak olyan pillanataim, amikor fogalmam sincs, hogy hol kéne keressem az adott tárgyat. Ezt valahogy sosem fogom a sajátomnak érezni, hiszen itt nem igazán vannak emlékem, nem olyan emlékek ezek, amik miatt otthonomnak érezhetném ezt a helyet.
Morogva ülök fel az ágyból, majd nézek körbe a szobában, ami úgy néz ki, mintha feltúrták volna. Sosem volt rám jellemző a tisztaság, utáltam, amikor nekem kellett valamit csinálni és ezt most is látszik. Amikor még volt lakótársam, akkor ő csinálta ezeket. Nem mintha Harry szeretett volna takarítani, de nem tűrte a rendetlenséget sem, így kénytelen volt maga elvégezni a dolgokat, mivel tudta, hogy én biztosan nem fogom. Heti egyszer jön hozzám egy takarító, de most beteg lett, így egy hét kimaradt, ami meg is látszik, de holnap már remélhetőleg rend lesz ebben a házban, mivel már engem is kezd idegesíteni, így semmit sem találok.
Egy gyors zuhany után, tiszta ruhákba burkolva állok a konyhában kávémat szürcsölgetve. Semmi kedvem ma kimenni, mivel pocsék idő tombol kint, de nincs választásom. Stúdióba kell mennem, mivel még mindig nem vettük fel az összes számot. De szerencsére ez csak két órát vesz majd igénybe utána pedig szabad vagyok. És jövő hétig nem is kell sehová mennem, így kipihenhetem végre magam.
- Hányszor mondjam még el neked, hogy mennyire utálom, ha elkésel - dörren rám Derek, amint belépek az ajtón. Ez is jól kezdődik - gondolom magamba.
- Tudom és sajnálom, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz idáig eljutni - vonom meg a vállam, mivel tudom, hogy semmi értelme felkapnom a vizet, mert akkor ő is dühösebb lesz és lőttek a szabadságomnak. - Nem fordul elő többet.
- A múltkor is ezt mondtad - morogja. - De nem számít, itt vagy szóval kezdjünk neki - tér a lényegre, mire én megkönnyebbülten sóhajtok fel. Általában nem úszom meg ilyen könnyen, ha elkésem, de úgy látszik most neki sincs kedve a veszekedéshez vagy egyszerűen már hozzászokott, hogy ilyen vagyok. - Már csak két számot kell felvenni, szeretnék minél hamarabb a végére jutni, mivel ma még sok dolgom van. Jövő héten pedig számíthatsz egy interjúra - teszi hozzá.
- Rendben - bólintok rá. - Akkor kezdjünk is neki - állok a mikrofon elé, majd amint elkezdődik a dallam énekelni kezdek.
Egyedül nem a legjobb, de ez normális. Sosem lesz már olyan jó egy felvétel sem, ha nincsenek itt a többiek, de el kell fogadni, hogy már külön utakat járunk, amik nem biztos, hogy még egyszer kereszteződnek majd. Már nincs kire támaszkodnod, ha fáradt vagy, nincs kivel nevetned, ha valamit elrontasz... Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert hazudnék, de elfogadtam, hogy ez a sorsom. Egyedül nem könnyű, de nem is a legrosszabb. Ki lehet bírni, csak nem szabad feladni.
Fáradtan csavarom le a vizespalackom tetejét, majd emelem az ajkamhoz. Egy fél órája végeztünk és Derek már el is ment, de én még mindig nem szedtem össze magam a távozásra. Néha jó egy kicsit elzárkózni a külvilágtól és nem törődni semmivel, mert ha kijutsz a szabadba, akkor vadmacskaként csapnak le rád az emberek.
Kint még mindig szakad az eső, de szerencsére a stúdióval szemben van egy büfé, ahol meghúzódhatok és ehetek egy kicsit, míg le nem csendesedik. Anya utálja, ha nagy viharban vezetek, így próbálom mindig kivárni, hogy megálljon, hogy ne hozzám rá a frászt. Megértem a félelmét, hiszen neki régebben már volt egy balesete az eső miatt, de az véletlen volt és szinte semmi sem történt. De hiába mondogatom neki, hogy óvatos leszek, ő csak mondja a magáét, mit sem törődve velem, így már ráhagyom az egészet és próbálok a kedvére tenni.
Amint átlépem a küszöböt egyből megcsap a benti finomságok illata, amit apró mosollyal jutalmazok, majd helyet foglalok a megszokott helyem, ami valami csoda folytán mindig üres, ahányszor csak idetévedek, mintha mindenki tudná, hogy ez az én saját helyem, amit nem szabad más elfoglaljon.
- Helló Louis, mit hozhatok? - jelenik meg mosolyogva a pincérnő.
- Szia! A szokásosat Nikki - adom a választ, mire ő bólintva fordul sarkon majd adja le a rendelésem és folytatja a munkáját.
Ahányszor csak erre a helyre tévedek, mindig azon jár az agyam, hogy nem támadnak le az emberek? Hiszen sokan vannak és nem egyszer tűnt fel, hogy bámulnak, de mégsem jönnek ide, mintha félnének. Már olyan is előfordult, hogy én mentem oda az egyik kislányhoz és köszöntem rá, csak azért mert tudtam, hogy neki ez mennyit jelentene. Nem mintha azt szeretném, hogy körbeállják az asztalom és folyamatosan az őrületbe kergessenek, de szokatlan számomra a helyzet, hogy nem kell maskarába bújjak, hogy nyugalmat kapjak.
Ismét kávémat szürcsölgetem, ami nélkül már képtelen lennék élni. Az utóbbi időben nagyon rászoktam és hiába szeretném azt mondani, hogy elég egy napra egy, nem megy. Minimum kettőt megiszom, de van, hogy még az is kevés. Észre sem veszem, hogy valaki megáll az asztalom mellett, míg le nem teszem a csészét és a szemeim nem pillantják meg a már jól ismert barna bakancsot.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, hiszen pontosan tudom, hogy kihez tartoznak ezek a bakancsok. Félek felnézni, mert attól tartok, hogy csak beképzelem a sok kávé miatt. Ám a szívem heves dobogása nem bírja tovább és azt parancsolja nekem, hogy vezessem fel rajta a tekintetem és bizonyosodjak meg róla, hogy tényleg ő az vagy sem.
Tekintetem lassan vezetem felfelé rajta. Fekete szűk nadrág, fehér póló, ami szinte átlátszó, pont, ahogy mindig szerette. Amint a szemeim elérik az arcát, látom, hogy ő is úgy néz rám, mintha szellem lennék, pedig tudjuk, hogy ez nem igaz, csak egyszerűen meglepődtünk azon, hogy ilyen hosszú idő elteltével újra látjuk egymást. Milyen furcsa, pont ma gondolkodtam rajta és tessék megjelenik a semmiből. Az utolsó találkozásunk óta, megnőtt a haja, már a válláig ér. Mindig is hosszú fürtöket szeretett volna, de valamiért úgy éreztem, hogy ennyire sosem hagyná megnőni, mivel csak a baj van vele, elmondásai szerint.
- Ömm... helló - nyögöm ki nagy nehezen. Fogalmam sincs, hogy mit kéne mondjak neki. Sőt, még abban sem voltam biztos, hogy meghallotta a köszönésem.
- Tényleg te vagy az? - néz a szemeimbe, mire aprót bólintok, ő pedig felsóhajt. - Már azt hittem, hogy káprázik a szemem - neveti el magát zavarában. - Leülhetek? - bök az előttem lévő helyre.
- Persze - adom azonnal a választ. Lehet, hogy nem olyan jó ötlet, de hiányzik a barátom. Nem beszéltem vele már nem is tudom milyen hosszú ideje. Szükségem van valakire, akivel megbeszélhetem a dolgaim, mint régen, mert a magányba szép lassan beleőrülök majd. Nem mintha most nem lennének barátaim, egyszerűen csak egyik sem olyan, mint ő. - Hogy kerülsz ide? - teszem fel a legbugyutább kérdést, amit csak fel lehet tenni, mire ő felkacag.
- Kezdem magam úgy érezni, mintha az egyik exemmel találkoztam volna - túr a hajába. - Oké ez rossz hasonlat volt. De nem kell ennyire feszült legyen a hangulat, nem haragban váltunk el. Igaz, hogy hosszú idő eltelt az utolsó beszélgetésünk óta, de attól még semmi sem változott.
- Igen, ebben teljesen igazad van - szólalok meg - csak fura ez az egész találkozás.
- Hidd el, én sem gondoltam volna, hogy egy büfében fogok veled újra találkozni, miközben az eső elől menekülök - vonja meg a vállát. - De megtörtént és tudod mit nem bánom, mert már beszélni szerettem volna veled.
- Igen? - motyogom. - Miről?
Annyira hülyén érzem magam. Zavarban vagyok, pedig nincs rá semmi okom. Oké, nem találkoztunk rég, de azért nem kéne úgy viselkednem, mintha az egyik volt barátnőmmel találkoztam volna. Teljesen hülyét csinálok magamból, bár ő ismer és tudja, hogy kicsit fura a helyzet, hiszen rajta is látom, hogy feszült, de attól még ciki.
- Ott voltam a fellépéseden - mosolyodik el. - Először nem akartam elmenni, pedig már megvettem a jegyet. Hülyén festett volna, ha csak úgy beállítok, mikor hónapok óta nem is beszéltünk, de utána arra gondoltam, na és akkor mi van. Ha észreveszel, az nem a világ vége. Csodálkozom, hogy nem vettél észre, mivel az első sorban voltam, csak neked oldalt. Jól összeszedted magad és ezt nagyon jó látni. Tudod az elején azt hittem, hogy nem fog menni, de amint meghallottam a szövegeid rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem. Mindent beleadtál a számokba és ez nagyon látszik, örülök, hogy sikerült felállnod és továbblépned.
- Köszi, azt hiszem - vakarom meg a tarkóm. - Tényleg nem számítottam rá, hogy megjelensz ott, mivel úgy tudtam, hogy LA-ben vagy.
- Előző este érkeztem vissza - adja a tudtomra. - Meguntam, hogy másoknak írjak csak számokat és úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy magammal is kezdjek valamit. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy már soha nem írok másnak számokat, viszont most szeretnék magamnak is írni párat. Egy kis időre magam mögött hagyom LA-t és visszaköltözöm London-ba, hogy nekiálljak a kemény munkának, ami egy kicsit már hiányzott az életemből.
- Visszaköltözöl London-ba? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Igen - dől hátra. - Szükségem van egy kis változásra. Rég töltöttem itt hosszabb időt, de most úgy érzem, hogy itt az ideje és talán abban is reménykedem, hogy újra felvehetnénk a kapcsolatot egymással, mármint, ha te is szeretnéd - teszi hozzá.
Mit sem akarnék jobban, mint újra közelebb engedni magamhoz, mint a régi szép időkben, amikor még egy családnak számítottunk. Viszont valamiért úgy érzem, hogy nem a legjobb ötlet, hiszen nehezen álltam fel és mi van, ha újra visszaesnék, mikor ő úgy dönt, hogy újra LA-be költözik? Igaz, az nem azt jelentené, hogy megszakad a kapcsolat, de más lenne. Viszont, erre most nem gondolok. Felajánlja, hogy újra barátok lehetnénk, hülye lennék visszautasítani.
- Lehet, hogy kicsit furán fog hangzani, de pont ma gondoltam rád - közlöm vele. - Nekem is hiányzik a barátságunk, mert ha hiszed, ha nem, mióta eltávolodtunk nekem nem igazán vannak igazi barátaim. Mindbe téged és a többieket próbálom keresni, ami tudom, hogy hülyeség, de öt évig voltunk barátok, szinte családtagok.
- Tudom, miről beszélsz - mosolyodik el. - Velem is történt hasonló, de végre erőt vettem magamon és mikor megláttalak, nem hátráltam el, hanem idesétáltam hozzád. Nekem is hiányoznak a régi pillanatok éppen ezért szeretném, ha valahogy megpróbálnánk helyrehozni a barátságunkat, mert bízom benne, hogy menni fog.
- Akkor próbáljuk meg - egyezek bele.
Nem gondoltam volna, hogy ez fog velem történni a mai napon, de örülök neki. Valahogy szép lassan kezd minden helyreállni az életemben, pedig ezelőtt egy fél évvel még minden romokban hevert. Elmesélte, hogy mit csinált LA-ben, kikkel dolgozott együtt, ahogy azt is, hogy ment tönkre a kapcsolata. Ilyen hosszú ideig még egy lány mellett sem állt ki, de arra még csak gondolni sem gondolt, hogy a lány csak kihasználja őt, amíg meg nem találta a közös ágyukba egy másik fickóval. Hát szar az élet most mit mondjak.
- De hagyjuk az én szerelmi életem, mert csak felhúzom magam - sóhajt fel. -  Mi a helyzet veled? Azt tudom, hogy hosszú ideg az albumodon dolgoztál, de mi van a lányokkal?
- Hát Eleanor után, nem igazán voltak barátnőim, inkább csak futókapcsolataim - vonom meg a vállam. - Ne kérdezd, hogy miért, de úgy éreztem, hogy jobb így. Több szabadidőm volt és ezért nem is bánom, de azért néha hiányzik, hogy valakit ölelve ébredjek fel.
- Hát... nem tudom, hogy ez mennyire fog téged feldobni, de az a lány ott - mutat a pult felé óvatosan - már percek óta téged bámul és nagyon helyes - kacsint rám. - Nem akarsz vele beszélni?
Kíváncsian kapom oda a fejem, majd pillantom meg a lányt, aki zavartan süti le szemeit, amint találkozik a tekintetünk. Először azt hiszem, hogy képzelődöm, így pislogok párat, de miután kinyitom szemeim és újra oda pillantok, még mindig ott ül és zavartan kavargatja italát.
- Miért érzem azt, hogy ismered azt a lányt? - zökkent vissza Harry.
- Mondhatjuk úgy is - fordulok felé. - Találkoztam vele, egy dedikáláson, de nem sokat beszéltünk, bár a könyveit olvasva, kicsit úgy érzem, mintha ismerném...
- Álljunk meg egy pillanatra - döbben le. - Azt akarod nekem mondani, hogy te könyveket olvasol és az a bombázó ott író? - nyílnak nagyra szemei. - Különben meg milyen dedikálásról beszélsz? - vonja fel a szemöldökét.
- Igen - vágom rá. - Szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem és az olvasás ilyen volt. Az ő dedikálásán voltam és ott találkoztam vele először. Nem hiszem el, hogy itt van, ahogy azt sem, hogy eddig nem vettem észre, pedig az időm nagy részét itt töltöm, az is lehet már régóta ide jár és nekem fel sem tűnt - mondom ki gondolataim hangosan.
- Oké Louis - neveti el magát hangosan, mire én dühös pillantást vetek rá. - Úgy viselkedsz, mintha tetszene neked, csak te nem mersz odamenni hozzá vagy tévedek? Csinos és aranyosnak is látszik, szóval nem lepődnék meg, ha igazam lenne.
- Különleges - adom meg magam. - Nem ismerem, szinte alig beszéltem vele valamit, de az írásaiból úgy érzem, mintha tudnám ki ő. Drámákat ír és nagyon jókat - adom a tudtára. - Nem tudom, hogy mi vette őt rá erre, de bármi is történt vele, nagyon sikeresen ki tudja magából írni.
- Lehet, hogy félsz magadnak bevallani, de én látom, hogy tetszik neked! - vádol meg vigyorogva. - Nem is tagadhatod, úgy beszélsz róla, mintha már nagyon rég ismernéd, pedig pont most mondtad, hogy alig beszéltél vele. Miért nem mész oda? - bök a lány irányába.
- És mégis mit kéne neki mondanom? Üdv, gondolom emlékszel rám, nem lenne kedved meginni velem valamit? 
- Mikor lettél te ennyire félénk? - vonja fel a szemöldökét. - Sosem féltél, ha egy lányról volt szó, tőle miért félsz? Ugyanolyan, mint a többi. Csak menj oda, ülj le mellé, köszönj rá, a többi majd jön magától, én itt megvárlak - jelenti ki. - Menj már - noszogat.
- Jó, legyen, csak fejezd be ezt a hülye vigyorgást - állok fel. - De, ha leégetem magam, megfizetsz érte - közlöm vele, mire én ismét nevetni kezd, én pedig szemforgatva fordulok meg és indulok el feléje, aki ismét minket néz, miközben az arcán enyhe pír jelenik meg.
Látom rajta, hogy közeledem felé, megfeszül ültében. Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy odasétáljak és leüljek mellé, de inkább teszem magamtól, mint Harry segítségével, mert szinte biztos vagyok, hogy volt egy B terve is, ha az első nem vállik be.
Amint levetem magam a mellette lévő székre, lassan rá emelem a tekintetem, viszont ő a csészéjét bámulja, miközben a pulton heverő keze remeg. Ideges lenne? Mielőtt még átgondolhatnám mire készülök, lassan a kezére helyezem tenyerem és megszorítom azt.
- Minden rendben? - kérdem halkan.
- Igen... persze, miért ne lenne? - rántja el a kezét, mintha valami rossz dolog történt volna. - Csak nem gondoltam volna, hogy... - vártam, hogy befejezze a mondatot, de éreztem, hogy nem fogja, így én tettem meg helyette.
- Idejövök, ugye? - nevetek fel. - Hidd el, én magam sem, csak annak az idiótának köszönhető, aki ott ül és úgy bámul minket, mintha egy filmet nézne.
- Igen, már észrevettem - mondja lágyan. - Bocs, hogy úgy megbámultalak, csak hát fura téged itt látni, eddig még sosem vettem volna észre, hogy itt vagy.
Beigazolódott a gyanúm és tényleg nem most jár itt először, de akkor mi a fenéért nem vettem észre, hogy lehetek ilyen vak?
- Hónapok óta ez a kedvenc helyem - adom a tudtára. - Viszont fordítva is igaz, én sem láttalak még itt, de valamiért úgy érzem, hogy nem most jársz itt először.
- Ebben igazad van - néz rám, most először mióta leültem mellé. - Az egyik ismerősömé ez a hely, így elég sokszor megfordulok itt.
- Értem - mosolyodom el. - Akkor gondolom nem most találkoztunk utoljára itt. És látod, betartottam az ígéretem, miszerint még találkozunk - halvány mosoly jelenik meg az arcán, majd egy újabb kortyot iszik a teájából. - Biztos, hogy minden rendben? Most is elég sápadt vagy - nézek a szemébe, mire felsóhajt.
- Persze, jól vagyok, csak fáradt, sokat dolgoztam az este, vagyis inkább az éjszaka és még semmit sem ettem.
- Akkor engedd meg nekem, hogy meghívjalak valamire és ígérd meg, hogy többet nem teszel ilyet. Nem szabad éjszaka dolgozni, az embereknek sok alvásra van szükségük, hogy ne veszítsék el a szépségüket és a tiedért kár lenne - döntöm oldalra fejem, mire újra pír lepi el az arcát.
- Ömm... - zavarában azt sem tudta, hogy mit mondjon nekem, így próbáltam elrejteni a vigyorom, kevés sikerrel. Viszont az ajánlatom még mindig állt, hogy meghívom valamire, de csak, ha megengedi nekem. - Elvitelre kértem ebédet, szóval semmi szükség rá.
- Rendben, ahogy szeretnéd - bólintok rá. - Értem én amikor le akarnak koptatni - teszem hozzá, mire tekintete ellágyul.
- Nem erről van szó - sóhajt fel. - Csak... rég nem volt kapcsolatom és kicsit furán érzem magam a társaságodban, ennyi az egész - motyogja.
- Akkor mit szólnál, holnap reggel egy kávéhoz, meghívlak? - bukik ki belőlem, mielőtt még átgondolhatnám az egészet. - Nem kell választ adnod rá, ha nem akarsz. Én itt foglak várni, holnap kilenc órakor. Ha nem jössz el megértem, ha pedig itt leszel, akkor megismerkedhetnénk.
Az arcán egyszerre több érzés is átfut: öröm, aggodalom, fájdalom. De kicsit megrázza a fejét, majd mosolyt erőltet magára.
- Holnap itt találkozunk - búcsúzik el, majd a szatyrát felkapva lép el mellettem. Hátra pillantok a vállam fölött és nézem távolodó alakját. Holnap találkozunk - csengnek még mindig fülemben a szavai.
Mosolyogva állok fel a székről, majd indulok vissza Harryhez, aki vigyorogva bámul rám. Gondolom hallgatózott vagy csak sejti, hogy miről beszéltünk.
- Így kell ezt csinálni, haver - közli velem, amint leültem. Már csak abban kell reménykednem, hogy tényleg találkozunk holnap.

Sziasztok! Sajnálom, hogy késtem a résszel, de az elmúlt napok zsúfoltak voltak és amikor volt egy kis szabadidőm elfelejtkeztem a részről. Most viszont már olvashattátok. A következő rész érkezéséről még nem tudok pontos időt mondani, de igyekszem majd vele. Köszönöm az olvasókat és minden mást is!

1.rész - Dedikálás

Misty Stone

Remeg. Ismét remegnek az ujjaim. Sóhajtva pillantok le rájuk, miközben azon gondolkozom mit kezdek ma magammal, ha ez így folytatódik. Lassan fél éve tudom az okát, de igazából még most sem fogtam fel. Az orvos is mondta, hogy időre van szükségem, míg sikerül beletörődnöm az állapotomba, még egy pszichológusnak is megadta a számát, ha szükségem lenne rá. Eddig még sosem fordult meg a fejemben, hogy felhívjam és időpontot kérjek tőle. Azt hittem, hogy egyedül is képes vagyok megbirkózni a problémákkal, de nem így van. Az űr, ami a szívemben keletkezik, ha belegondolok mi vár majd rám, lassan felemészt. Egyedül már nem vagyok képes elviselni a lehetőségeimet. Nem akarok arra gondolni, hogy mi történhet, ahogy arra sem, hogy fogom elmondani ezt a szeretteimnek. Még mindig nem szóltam nekik semmiről és ez lassan az őrületbe kerget, mert ha belegondolok, hogy mekkora fájdalmat okozok majd nekik... nem csak azzal, hogy milyen problémáim vannak, hanem azzal is, hogy eddig nem szóltam nekik. Nem akarom őket megbántani, nem akarom, hogy miattam legyenek szomorúak, de semmit sem tudok ellene tenni. Ez a probléma, amivel küzdök nem olyan, hogy valami csoda folytán helyrejöhet, csak rosszabbodhat. Igaz eddig még nem történt ilyesmi, de ami késik az nem múlik.
Sosem akartam, hogy ez legyen. Nem most. Nem, akkor, amikor ilyen jól sikerül minden az életem. Kiadtam már három könyvet is, amik mind drámaiak voltak. Hatalmas sikerem lett velük. Ma délután kerül a polcokra a negyedik és dedikálásom lesz. De, hogy leszek képes aláírni a rajongóim könyveit, ha remeg a kezem? Reggel vettem be gyógyszert, de úgy látom, hogy nem segített, ha többet vennék be, akkor pedig lehet sokkal inkább ártanék magamnak, mint segítenék. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Amikor csak belegondolok, hogy eddig ilyen csak a könyveimben volt, elfog a sírás. Mindig erős voltam, de attól a naptól kezdve meggyengültem és ahogy újraolvastam az utolsó megírt könyvem, rájöttem, hogy ez szinte az én életem írja le, csak egy barát nélkül. Ki lesz mellettem a családomon és barátaimon kívül, amikor szükségem lesz rajuk? Senki. Senki sem tudna nekem olyan támaszt nyújtani, amire az ember szerelme képes. A könyveimben mindig voltak hősök, akik mindent megtettek volna, hogy megmentsék a szerelmüket és a végsőkig mellettük voltak, de velem nem lesz így. Egyedül fogok megküzdeni a problémáimmal, ha egyáltalán képes leszek rá. Magamra leszek utalva, mert senkitől sem kérhetem azt, hogy legyen mellettem a végsőkig, bár tudom, hogy mind szeretnének majd, de nem akarom, hogy úgy lássanak. Akkor inkább egyedül küzdöm meg vele. Összetörten, teljesen megváltozva nem akarom, hogy lássanak, mert tudom, hogy ez a kép maradna meg a fejükben, ha rosszra fordulna a helyzetem.
- Misty, minden rendben? - érinti meg a vállam a nővérem, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztem. Tegnap megengedtem neki, hogy nálam aludjon, mivel összeveszett a barátjával és nem akart egyedül maradni. Ki akarta adni magából, ami a szívét mondja, így megengedtem neki, hogy itt maradjon, pedig tudtam, hogy kockázatot vállalok vele. Feléje emelem a fejem, majd apró mosollyal az arcomon, bólintok. - Nekem nem úgy tűnik - ráncolja a homlokát, miközben a kezeimre pillant. Gondolkozás nélkül rejtem el előle remegő kezeim, majd szólalok meg.
- Jól vagyok, csak kicsit izgulok - vonom meg a vállam, abban bízva, hogy beveszi a hazugságom. - Tudod, ma is dedikálásom lesz és valahogy még nem szoktam meg, hogy ez velem történik meg. Semmi bajom, nem kell értem aggódnod - mosolygok rá. - Veled, minden rendben?
- Nem tudom - sóhajt fel, szomorúan. - Egész éjjel csak gondolkodtam. Tudom, hogy nem kellett volna kiakadnom, hiszen ez az ő jövője, de attól még örültem volna, ha velem is közli mielőtt még belement volna az egészbe. Szeretem és azt szeretném, hogy boldog legyen és azt tegye, amit szeretne, de... de úgy, hogy én is tudjak róla, ne pedig a hátam mögött.
- Megértem, de nézd egy másik oldalról is az egészet. Lehet, hogy nem egyből adta a tudtodra mire készül, de elmondta neked. Tudom, hogy ezzel nem sokat segítek, mivel őt védem, de gondolj bele, hogy ő mit érezhetett. Félt neked elmondani, mert nem tudta hogy fogadnád. Nem akart téged megbántani, pedig tudta, hogy akkor is megteszi, ha nem szól róla időben. De különben is, ha jól vettem ki tegnap a szavaidból, akkor még nem írt alá semmit. Még van ideje átgondolni az egészet és meglátod majd, hogy melletted dönt. Lehet, hogy azt szeretné csinálni, de te sokkal fontosabb vagy neki.
- A könyvekben talán így van - húzza el a száját - de a való életben nem mindig így történnek a dolgok. Van, hogy a szerelmed inkább az álmát válassza, mint téged és ezzel teljesen összetörve. Nem akarom, hogy elmenjen, de ha így dönt el kell fogadnom...
- Nézd Kim - pillantok a szemeibe - én biztos vagyok benne, hogy nem megy sehová. Szeret téged, teljes szívéből, képtelen lenne elhagyni egy állásért. Bízz bennem, mert ez az igazság.
- Bízom benned - erőltet mosolyt az arcára. - Csak azt nem értem, ha ilyen jól megy neked a tanácsadás, akkor a te életedben miért nincs senki? Tudom, hogy erről nem szeretsz beszélni, de attól még érdekelne, hogy miért van így.
- Ez bonyolult - motyogom. - Egyszerűen még nem találkoztam olyan személlyel, aki mellett különlegesnek éreztem magam. De én így is boldog vagyok, mert bízom benne, hogy egyszer rám is rám talál a boldogság - teszem hozzá, hogy megnyugtassam, bár egyre inkább kezdem az ellenkezőjét érezni. Viszont ezért nem leszek szomorú, ha ezt a sorsot húztam ki, akkor el kell fogadnom.
- Tudod, hogy én ezt sosem fogom megérteni, de bízom benne, hogy hamarosan betoppan valaki az életedbe, aki boldoggá tesz majd - tölt magának egy csésze kávét, majd helyet foglal velem szembe.
Hát persze, majd belép valaki az életemben, aki boldoggá tesz, akivel jól érzem magam és egy nap majd közlöm vele, hogy ez nem biztos, hogy örökké így lesz. Nem szeretném ezt. Inkább maradjak egyedül, mintsem megbántsam és miattam legyen majd szomorú. A szívem szakadna meg, ha el kéne neki mondanom az igazságot és fel kéne fedeznem a szemében a szomorúságot, sajnálatot. Fejem kicsit megrázva állok fel a székről, majd indulok az ajtó felé.
- Készülnöm kell - pillantok vissza Kimre. - Addig maradhatsz, amíg csak akarsz - teszem hozzá.
- Köszi hugi - mosolyog rám, majd tovább iszogatja a kávéját.
A szobámba érve, levetem magam az ágyra és kezeimbe temetem az arcom. Ezt nem fogom sokáig bírni, ha így megy tovább. Titkolózom előttük, ők pedig semmit sem vesznek belőle észre. Fáj, hogy nem mondhatom el nekik, vagyis inkább nem merem elmondani. De mit kéne tennem, közölnöm velük azt, amiben bíztam, hogy soha nem kell majd megtegyem? Nem, nem állok rá készen. Nem megy. Még nem szedtem magam annyira össze, hogy képes legyek erre. Talán beszélnem kéne valakivel róla, egy orvossal, aki segít majd nekem, hogy könnyebb legyen. Ma fel fogom hívni a pszichológust, akit Dr.Flynn javasolt és időpontot kérek majd tőle. Saját magamnak is be kell valljam egyedül már nem tudok vele megbirkózni.
Ahogy a szemeim a velem szemben lévő falra irányítódnak, szomorú mosoly kúszik az arcomra. A családommal, barátaimmal lévő képeket találom magam előtt, ahol még minden rendben volt. Ahol nem kellett semmit titkolnom előlük, ahol még semmitől sem féltem. Amikor a szüleimnek a legnagyobb problémájuk az volt, hogy nem volt barátom, de ha most tudnák az igazságot, akkor az lenne a legkisebb problémám. Szeretem őket és mindent megteszek majd, hogy boldogok legyenek mindezek ellenére is.
A lábaim a fürdőszoba felé irányítanak, ahol veszek egy gyors zuhanyt. A meleg víz, ellazítja az izmaim, megnyugtat és kitisztítja a gondolataim. Ebben a pár percben csak arra gondolok, hogy pár óra múlva ismét olyan emberek között lehetek, akik szeretnek, akik felnéznek rám, akiknek egy aláírásom a világot jelenti, nekem pedig a mosolyuk. Már a tény, hogy az embereket boldoggá tehetem azzal, hogy írok nekem hatalmas ajándék. Tudom, hogy a ő szívükben mindig megmaradok majd, ahogy a szeretteimében is és ez nekem elég.
Puha törölközőbe csavarom testem, hajam majd a tükör elé állva nézek magamra. Nem látok magamon változást és ez jó jel, mivel így nem kell sem hazudnom, sem magyarázkodnom senkinek sem. Viszont tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindig lesz így. De addig még van egy kis időm.
Pár perc elteltével már fehérneműben állok a szekrényem előtt és próbálom eldönteni, hogy mit vegyek ma fel. Tekintetem az ablakra irányul, ahol tisztán látni lehet, hogy London most sem okoz csalódást. Borús idő, enyhe széllel, ami egyből eldönti, hogy mit is vegyek fel. Egy szürke nadrágot és fekete toppot kapok ki a szekrényből, majd bújok beléjük és indulok vissza a fürdőbe, ahol halvány sminket kenek fel magamra és megigazítom a hajam. A nyakamba akasztom, mamámtól kapott láncom, majd kisietek a szobámba, ahol egy táskába beledobálom a fontos cuccaim és a telefonom felkapva sietek az ajtó felé, mert már késésben vagyok.
Sosem voltam az a pontos ember, bár mindig is szerettem volna rajta változtatni. Minden egyes késésemnél megfogadom, hogy ilyen többet nem fordul elő, de természetesen ezt folyamatosan megszegem. Kapkodva dugom be lábaim a bakancsomba, majd kapom magamra dzsekim. Kulcsaim felkapva rohanok ki az ajtón, majd le a lépcsőn. Gondolom Kim megharagudott, mert nem búcsúztam tőle el, de ha még egy percnél tovább maradok bent, akkor biztosan elkésem. Tudom, hogy a rohanással nem sokat segítek magamon, de sajnos nincs mit tennem. Leintek egy taxit, ami szerencsére meg is áll, majd bediktálom a könyvesbolt címét.
Arcom az ablak felé fordítom és nézem a mellettem elhaladó épületeket és a rohanó embereket, akik a hamarosan eleredő eső elől menekülnek. De akadnak olyanok is, akik mosolyogva sétálnak tovább, mintha nem éppen egy vihar közeledne. De miért is foglalkoznának ilyen apróságukkal, mikor szerelmük mellett vannak? Ha az ember olyan személlyel van a szabadban, aki sokat számít neki, akkor egy kis eső nem tudja elrontani a hangulatot. Különben is, hány lány álmodik arról, hogy a szakadó esőben fog egy nap csókolózni? Sokan. Szerintem, szinte mindenkiben ott motoszkál ez a vágy, csak fél beismerni. Bevallom, amikor kisebb voltam nekem is ez volt az álmom. Egy utca kellős közepén áll az esőben, a szerelmemmel, aki magához húz egy csókra. Viszont úgy látszik, hogy számomra csak egy álom marad.
Nem szeretnék sem túl előre menni, sem rosszra gondolni, de valahogy minden egyes nap felmerül bennem, hogy mi van, ha már kevés időm van? Mi van, ha az orvos azt mondja majd, hogy romlott az állapotom? Még senkinek sem szóltam róla, de ha ez bekövetkezik, akkor még nagyobb fájdalmat okoznék nekik. A szüleim nagyon aggódnak értem és keveset vannak itthon a folytonos tárgyalások miatt. Nem halogathatom az elmondást, de még egy kicsit biztosan titokban tartom. Először szeretném Kimmel megosztani és csak utána anyáékkal. Nem akarom a frászt hozni rájuk, mivel az is lehet, hogy nem romlik tovább és ezzel csak megijeszteném őket, de fenn áll annak is az esélye, hogy rosszabb lesz. Már fogalmam sincs, hogy mit tegyek, de mihamarabb el kell döntenem, mert így nem helyes, amit teszek.
- Megékeztünk Miss.Stone - szólal meg az idős úr előröl. - Legyen kellemes napja - mosolyog rám.
- Köszönöm a fuvart - nyújtom oda neki a pénzt.
Kicsi fura, hogy már a taxisok is ismerik a nevem, de gondolom ez azért történik meg, mert az unokájuk olvasta valamelyik könyvem. Sokszor megtörtént már velem, eleinte meglepődtem és nem értettem, hogy mi is történik, de az egyik kedves bácsi elmagyarázta, hogy honnan ismer.
Kiszáll a kocsiból, egyből a hajamba kap a szél és a szemembe söpri. Megpróbálhatnám visszatűrni a fülem mögé, de tudom, hogy hiábavaló lenne, mivel úgyis azt tesz  vele a szél, amit akar. Mosolyt erőltetve magamra lépek be a konyvesboltba, abban bízva, hogy még nincsenek itt sokan, de persze már rengetegen vannak, akik arra várnak, hogy mikor jelenek meg.
- Misty - jelenik meg Nina mellettem - már azt hittük, hogy elfelejtkeztél rólunk.
- Sajnálom - motyogom zavartam - szó sincs róla, csak kicsit késésben vagyok, mint mindig - nevetem el magam kínosan. - Sosem feledkezem meg az olvasóimról.
- Akkor foglalj helyet és már kezdhetsz is - mosolyog rám. - Már rengetegen várnak rád.
- Igen azt látom és még most is nehezen hiszem el, hogy ennyien vannak - pillantok körbe. - Lehet, hogy ez furcsa rám nézve, hiszen másfél éve csinálom ezt, de attól még nem szoktam hozzá és valószínűleg nem is fogok.
Lábaim a számomra kikészített asztalhoz indulnak, miközben rengeteg csillogó tekintettel találom magam szembe. Lehet, hogy nem vagyok a legjobb hangulatban, de nagyon boldoggá tesz, ha képes vagyok mosolyt csalni az emberek arcára pusztán avval, hogy találkoznak velem. Mosolyogva foglalok helyet, majd írom alá az első szerencsés lány könyvét.
Már egy órája biztosan írogatok és fényképeket csinálok, amikor végre megérkezik az utolsó szerencsés. Szeretem őket, de nagyon nehezen sikerül megállítanom a kezem remegését és ha így folytatom, akkor nekik is fel fog tűnni, hogy valami nincs rendben.
- Szia! - szólalok meg kedvesen. - Kinek írhatom? - tekintek fel mosolyogva, mire szemeim nagyra nyílnak az előttem álló személy láttán.
Pislogok párat, mintha csak a fáradtságra kenném az egészet és ő itt sincs, de amint újra kinyitom szemeim még mindig itt áll és lágyan mosolyog. Sosem gondoltam volna, hogyha egyszer is találkozom velük az egy dedikálásomon lesz. Igaz csak egy személy van itt, de évekkel ezelőtt, amikor még együtt voltak, sokat hallgattam a számaikat, egyszer még egy koncertjükre is elmentem a nővéremmel, bár nem láthattam közelről őket, viszont én is ott tomboltam pár száz méterre tőlük. Most pedig itt áll előttem az egyik volt tag, aki alig pár hónapja kezdett bele szólókarrierjébe.
- Szia - szólal meg ő is. - Louis Tomlinsonnak - mosolyog édesen.
- Igen, persze, tudom... - motyogom zavartan. - Vagyis értem... lehetek ettől cikibb ez? - nyögök fel fájdalmasan, kezeimbe temetve az arcom.
- Csak nyugalom - nevet fel. - Én ráérek. Gondolom meglepett, hogy itt találsz, nem rám számítottál és őszintén szólva én sem gondoltam volna, hogy valaha itt fogok kikötni - vonja meg a vállát, majd vakarja meg tarkóját zavarában. - Oké, most csak össze-vissza beszélek.
Aranyosan mosolygok rá, majd mielőtt még megállíthatnám magam.
- Voltam az egyik koncerteteken évekkel ezelőtt. Sajnálom, ami veletek történt, de örülök, hogy mindőtöknek sikerült felállni a földről. Szerettem az zenéiteket, de nem voltam olyan őrült rajongó, az inkább a nővérem volt - nevetek fel. El is felejtettem, hogy miért jött ide. Alá kellett volna írnom a papírját és elbúcsúzni, de én mit teszek, beszélgetést kezdeményezek vele. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne, csak nem igazán vagyok jól és ezzel is csak magamnak ártok. Tekintetem a könyvre vezetem, majd gyorsa aláfirkantom. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk - veszem búcsúzóul, mielőtt még valami olyat is hozzátennék, amit nem kellene.
- Köszönöm! - veszi át. - Remélem még találkozunk, de előtt bármilyen hülyén is hangzik készíthetnék egy képet? - kérdezi enyhe pírrel az arcán.
- Persze - nevetek fel. Hirtelen állok fel, aminek következtében megszédülök, de hamar összeszedem magam, majd mosolyogva sétálok mellé és állok be, ő pedig egyből elkészíti a fotót.
- Köszönöm, remélem nem baj, ha megosztom.
- Nem, persze, hogy nem baj - egyezek bele. Csak az a baj, hogy a szédülésem nem kezd enyhülni, csak rosszabbodik, muszáj megkapaszkodnom az asztal szélében, amit persze ő is észrevesz.
- Hé minden rendben? - kap utánam. - Jól vagy?
- Jól vagyok, csak kicsit gyorsan mozdultam meg - hazudom.
- Biztos? Nagyon sápadt lettél - kérdi aggodalmasan, mire bólintok. - Rendben, akkor szia! - fordul meg és indul ki a boltból, mire én fellélegzek.
Mindkét kezem az asztalra helyezem, majd próbálom egyenletesen venni a levegőt, de persze nem sikerül olyan jól. Muszáj leülnöm vagy lefeküdnöm pár percre, de ha ezt megteszem akkor nagyon feltűnő lesz az egész.
- Hé, minden rendben? - siet oda hozzám Nina.
- Nem igazán - motyogom, alig hallhatóan. - Azt hiszem le kellene kicsit ülnöm.
- Gyere segítek - segít kiegyenesedni, majd visszaültet a székembe.
Sosem akartam, hogy ez legyen, de a mai nap nem volt könnyű. A végéről pedig ne is beszéljünk. Louis Tomlinsonnak köszönhetem, hogy most sajog a fejem, mert teljesen meglepett, hogy itt volt, ami persze nem tesz jót az állapotomnak, de nem bánom. Nem bánom, mert legalább láthattam egyszer az életben.

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire. 22 olvasó és alig volt 12 az elején, egy hét alatt tíz, nagyon köszönöm! Köszönöm az első kommentelőnek is, hogy bearanyozta a napom! Remélem tetszeni fognak a részek a hetek haladásával! Köszönök mindent!

Prológus

Louis Tomlinson

Egy év! Egy teljes év telt el, amióta minden megváltozott az életemben. Már senkit sem hibáztatok, bár az elején megtettem. Mindenkinek rámutattam a hibáira, de az enyémeket messziről elkerültem. Mindenkit megvádoltam, hogy az ő hibájuk az egész, pedig pontosan tudtam, hogy mindannyian egyenlően hibásak voltunk. Menekülni akartam. Elbújni a gondok elől, mintha nem is léteznének, de hiba volt az egész, mert rövid időn belül utolértek és fájdalmasan csaptak le rám. Szinte öt évet éltünk úgy, mintha testvérek lennénk. Öt éven keresztül gondoltam azt, hogy ők a legjobb barátaim, akik sosem lennének képesek ártani nekem. De az utolsó pár hónap nem úgy alakult, ahogy terveztük. Lassacskán, mind külön utakat szerettünk volna járni. Viszont ötünk közül, csak egy valaki valósította meg ezt. Négyen feladtuk, mert úgy gondoltuk, hogy jobb így, hogy nem lenne értelme az elválásnak, mivel csak így vagyunk az igaziak. De egy valaki, nem érzett így és ezt velünk is közölte, a turné közepén. Elege lett a folytonos támadásokból, turnékból, fellépésekből és minden dologból, ami a hírességek életével jár. Elhagyott minket. Kilépett. Amit egy részem teljesen meg is ért, hiszen nekem is voltak ilyen problémáim. Nem egyszer éreztem, hogy nekem ez az egész már túl sok és jobb lenne, ha kiszállnék, de nem tettem meg. Nem engedték, hogy megtegyem, amiért ebben a pillanatban is nagyon hálás vagyok. Igaz hiányzott Eleanor, hiányoztak a szeretteim, de én választottam magamnak ezt az életet, ami tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Én döntöttem így, ezért nem voltam képes a megfutamodásra. Zayn távozása után, kicsit mind kiborultunk. Az első hetekben hiányzott. Hiányzott, hiszen minden koncerten mellettem állt, interjúkon mellettem ült, most pedig az öt mikrofon és szék helyet, már csak négy maradt, én pedig Liam mellett kaptam helyet. Mindannyian azt mondogattuk, hogy rendben vagyunk, hogy nincs szükségünk segítségre, pedig ez korán sem volt igaz. Miután ő távozott, elhidegültünk egymástól. Próbáltuk a másik társaságát keresni, de nem ment, már nem voltunk ugyanazok, mint azelőtt és tudtuk, hogy sosem leszünk már. A turné maradék részét folytattuk, azt mutattuk a rajongóknak, hogy jól vagyunk és élvezzük ezt, ami egy részben igaz volt más részben pedig nem, mivel mind tudtuk, hogy a kisebb szünet, amit tartani akartunk a turné után, az végleges lesz. Már sosem leszünk újra együtt, ahogy régen. Hogy haragszom-e Zaynre, amiért ezt tette? Az elején talán egy kicsit igen, mert úgy éreztem, hogy az utóbbi időben közelebb kerültünk egymáshoz. Hiszen több időt töltöttem vele, mint bárki mással a bandából, de ő mégsem közölte velem a tervét. Én is ugyanakkor tudtam meg, mint a többiek, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy nem abban a pillanatban döntötte el, hogy kilép. Magamra maradtam, bár Zayn távozásában csak egy valami volt jó, hogy ismét közelebb hozott minket Harryvel. Többet beszélgettünk, lógtunk együtt, mint régen, de már az sem volt az igazi. Amikor szükségem volt rá, esetleg a többiekre is, mindig kiálltak mellettem, nem, mint Zayn. Amikor Naughty Boy-al keveredtem kisebb vitába a twitteren, nem mellém állt. Nem az öt éve ismert barátja mellé, hanem egy szinte idegen pasashoz, aki olyan ponton esett nekem, ami a legjobban fáj. Mind tudtunk, hogy a bandából az én hangom a leggyengébb, bár engem ez sosem zavart, mert, ahogy múltak a hetek, egyre jobban fejlődtem és most úgy érzem, hogy végre képes vagyok elénekelni a részem hibák nélkül. Viszont, amikor felkerült, hogy szerinte nincs hangom, visszaestem a gödör mélyére, amiből így is nehezen sikerült kimásznom. Magam alatt voltam, nem akartam a saját részeim énekelni, mert hittem neki, annak ellenére is hittem, hogy már fejlődtem. Viszont elég volt egy teljes nap, hogy azt mondjam baszok a véleményére, mert nekem igenis van hangom és ezt millión így gondolják. A rajongók mellettem álltak. Köztem és Zayn között választottak, amivel a rajongó tábora nem kicsit csökkent, ellenben az enyémmel, ami egyik percről a másikra nagyobb lett. Nagyon jól estek a kedves szavak, gondolatok, így sikerült újra színpadra állnom és mosolyogva énekelnem a részeimet, néha Zaynét. Nem törődtem semmivel, de a tudat, hogy a turné után többet nem lépünk fel együtt, elszomorított, nem is kicsit. Öt évet voltunk együtt, még szép, hogy úgy éreztem egy részem kitépték a szívemből, keményen és durván. Nem volt könnyű az elválás, de mikor is szokott az lenni egy búcsú, ami tudod, hogy szinte örökre tart? Soha! Elbúcsúztunk egymástól és külön utakat választottunk, amit mindannyian elkezdtünk egy évvel ezelőtt. 

Én is így tettem. Egy évre volt szükségem, hogy a nagy gyerekből, felnőjek és igazi férfi, vagy valami olyasmi legyek. Magam mögött hagytam mindent, ami arra emlékeztet ki voltam egykor. Eleanorral is szakítottunk, mert már nem voltunk együtt boldogok. Elhagytam a régi házam, amihez annyi emlék kötött, majd megvettem egy tetőtéri lakást. Egyedül nekem elég. Minek éljek egy nagy házban, ha nincs kivel megosztanom? Itt nem üldöznek az emlékek, ehhez a helyhez még semmi sem köt. De ebben a lakásban döntöttem el, hogy nem mehet így tovább. Tennem kell valamit magammal. A foci régen is fontos része volt az életemnek, még most is az, hiszen rendszeresen űzöm, de hiányzott valami. A dalok, az éneklés, az írás. Ezért döntöttem úgy, hogy tennem kell valamit, annak érdekében, hogy teljes legyek. Nem elég, ha csak olyan dolgokat teszek, amikre eddig nem volt időm, az álmaim is követnem kell. Nem hiába jelentkeztem az X-factorba, énekes akartam lenni. Az is lettem, de az, hogy már nincs bandák nem azt jelenti, hogy fel kell adnom ezt az álmom. Igenis küzdhetek érte, egyedül is. Nem lesz könnyű, hiszen egymagadba semmi sem az, de nem is lehetetlen. Csak oda kell figyelned a részletekre és úgy alakítanod az életed, hogy neked is jó legyen. Ezért kezdtem el írni egy szóló albumot, amit hamarosan ki is adnak majd. Bízom benne, hogy egyedül is menni fog ez az egész, mert azt szeretném, hogy sikerüljön. Akarom. Én mindig is szerettem ezt az életet, annak ellenére is, hogy néha úgy éreztem könnyebb feladni, mint folytatni. Ebben csak annyi a nehéz, hogy magadra vagy utalva, nincs ki kisegítsen a bajból, ha úgy érzed véged. Igaz ott van a menedzsered, de az nem ugyanolyan, mintha a barátaid vagy a szerelmed állna melletted. Amire ebben a pár hónapban rájöttem, hogy az élet nem könnyű és csak az képes elfogadni, aki tudja, hogy semmi sem lehetetlen. Lehet, hogy nem sikerül egyből. Lehet, hogy bántás fog érni és nem leszel egyből híres, de az is megtörténhet, hogy bevágódsz és sokkal nagyobb lesz a kereslet az albumaidra, mint azt valaha gondoltad volna. 

Mély lélegzeteket véve állok a színpad sötét ajtaja mögött, arra várva, hogy mikor léphetek fel rá, most egy év elteltével. Hosszú ideje, most fogok először élőben énekelni úgy, hogy senki sem lesz körülöttem. Hogy félek-e? Igen, rettentően. A pulzusom az egekben, a szívem a keleténél sokkal gyorsabban ver, úgy érzem bármelyik pillanatban kiszakadhat a mellkasomból. De, hallom a rajongók sikító hangját, akik arra várnak, hogy megjelenjek és ez apró mosolygásra késztet, mielőtt az ajtó széttárulna előttem és minden fény az én irányomba fordulna.

Sziasztok! Így késő éjjel úgy gondoltam, hogy megleplek titeket a résszel, hiszen már 17.-e van. Remélem tetszett nektek, bízom benne, hogy sokan kitartotok majd a történet mellett, mert én már most imádom írni és hosszúra tervezem. Drámai lesz, előre szólok, jobban, mint eddig bármelyik történetem, de mindent ki akarok belőle hozni. Azt akarom, hogy jó legyen és annak ellenére is szeressétek, hogy nem Harrys, mert nem az számít, hogy kivel íródik, hanem maga a történet. Szeretném, ha kifejtenétek a véleményeiteket. Nekem nem számít a komment, sem az hányan olvassátok, de az igen, hogy tudjam, mit gondoltok magáról a történetről. Legalább egy résznél, mert ha ezt megteszitek mosolyt csaltok az arcomra! További szép éjszakát/napot!

Prológus:

2015.07.17.