11.rész - "Igazi?"

Misty Stone

Sajog a fejem. Úgy érzem, mintha egy kőszikla lennék, ami mozgásképtelen. Nem érzem jól magam és tudom, hogy ezzel csak újabb problémát keltek magamnak, vagy ami még ennél is rosszabb, a mai nap folyamán még egy személy tudomást szerez valamiről... már az elsőnek sem akartam elmondani, egyáltalán nem ez volt a tervem. Nem akartam, hogy így tudja meg, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Meglátta a gyógyszereket, amiket nem volt időm elrejteni előle, majd kérdésekkel bombázott én pedig rosszul lettem. Természetesen még utána is próbáltam titkolni, de képtelen voltam miután a szemébe néztem és láttam bennük az aggodalmat. El kellett neki mondanom és elfogadnom a következményeket is. Haragszik rám. De mégis mit vártam tőle, miután olyan dolgot tudott meg rólam, amit már rég el kellett volna mondanom neki, ami teljesen megváltoztatta az életét. Tisztában vagyok vele, hogy dühös lesz rám, ahogy avval is, hogy rövid időn belül megbocsájt nekem, mert fontos vagyok neki és nem fog magamra hagyni a bajban, de félek. Félek, mert ő is itt volt. Itt volt és fogalmam sincs, hogy mennyit hallott abból, amit beszéltünk. Igaza van benne, hogy tudnia kell róla, de hogy mondjam el neki, hogy lehet nem lehetek itt neki mindig? Hogy közöljem vele, hogy nem az a lány vagyok, akire neki szüksége van. Amikor Kim azt mondta, hogy mondjam el neki én vagy ő teszi meg, tudtam, hogy képes lenne rá. Biztos vagyok benne, hogy elveszíteném, ha megtudná. Nem azért, mert annyira megharagudna rám, hanem mert teljesen megváltozna a viselkedése, én pedig azt nem tudnám elviselni. Képtelen lennék úgy lenni vele, hogy ő közben sajnál és mindent meg akar nekem adni, hogy jól legyek, ami persze lehetetlen...

Érzem, hogy itt fekszik mellettem és amint észreveszi, hogy fent vagyok magyarázatot fog követelni. De nem idegesíthetem fel magam a mai nap folyamán még egyszer, mert akkor tényleg komoly dolog történhet. Nem akarom, hogyha bármi bajom lesz, az előtte történjen meg. Lenyugszom és megpróbálom elmondani neki, hogy semmi bajom és megkérem rá, hogy ne kérdezgessen, míg én nem állok rá készen. Haragudni fog, de bízom benne, hogy képes lesz értem megtenni. 

Nem tudom, hogy mióta fekszem ájultan, de biztos vagyok benne, hogy Louis egyben nagyon dühös és szomorú miattam. Láttam a szemeiben, amikor meglátott sírva, hogy mennyire félt és aggódik értem. Ha már csak attól, hogy sírtam így nézett rám, hogy nézne, ha megtudná az okát? Hogy reagálna, ha elmondanám az igazi okát a kiborulásomnak?!

- Kérlek, ébredj fel Hercegnő, nem akarlak elveszíteni - érinti meg az arcom, mire felsóhajtok, majd lassan kinyitom szemeim. - Hál'isten - sóhajt fel megkönnyebbülten. - Jól vagy?

- Sajnálom - nézek kék szemeibe. - Nem akartalak megijeszteni - suttogom, kezem az arcához emelve. - Már jobban vagyok, csak arra kérlek, hogy ne néz így rám...

- Misty, hogy kérheted ezt? - szalad ráncba a homloka. - Ide jövök, hogy együtt töltsük az estét és mi fogad. Hatalmas balhé a nővéreddel, mindketten sírtok és érthetetlen kérdésekkel dobálóztok, ami én is belekerülök, pedig fogalmam sincs, hogy miről van szó. Fontos vagy nekem, nagyon fontos - dönti homlokát az enyémnek - éppen ezért akarom tudni, hogy mi az, amit el kell nekem mondanod. Tudnom kell, hogy mi van veled, hiszen a barátod vagyok. Meg akarlak védeni és vigyázni rád, de ha te nem bízol benne, hogy tegyem meg? Aggódom érted és amikor fél órával ezelőtt elájultál, miután azt mondtad el fogsz veszíteni a frászt hoztad rám... Bármi történt, biztosíthatlak róla, hogy nem veszítesz el, nem megyek sehová, itt leszek veled és segíteni fogok mindenben, amiben csak tudok. 

- Kérlek - próbálom kitisztítani a látásom. - Ne beszéljük most erről, elmondom, megígérem, de ne most kérd tőlem, mert nem akarom, hogy ennél is rosszabb helyzetbe kerüljek...

Érzem, ahogy a szívem ismét gyorsabb tempóban kezd verdesni és biztos vagyok benne, hogy még egy ájulást nem bírnék ki úgy, hogy itthon maradhassak. Le kell Louist állítanom, legalább a mai napra és holnap pedig mindent elmagyarázok neki. Vagyis megpróbálok. Megpróbálok neki hazudni, mert az igazságot nem mondhatom el. 

- Nem akarlak elveszíteni, még nem állok rá készen, nem most, hogy közelebb engedtelek magamhoz - motyogom.

- Nyugodj meg - simít végig a hajamon. Tudom, hogy ezzel nem rendeztük le ezt a beszélgetést, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy rövid időre abba fogja hagyni a kérdezősködést, mert nem akar felzaklatni.

***

Másnap reggel már sokkal jobban vagyok. Bár a fejem még mindig fáj, viszont ez érthető. De Louis itt van mellettem, ami megnyugtat. Sosem féltem vagyis ez teljesen nem igaz, de ebben a pillanatban nem is félek, inkább rettegek attól, hogy el fogom veszíteni a számomra fontos személyeket a titkolózásom miatt. Nem akarom. Tudom, hogy a tegnapi nem volt szép. Tudom, hogy el kell neki mondanom, de azt is tudom, hogy azzal elveszíteném azt a Louist, akit most ismerek, aki most itt fekszik mellettem.
- Jó reggelt! - szólal meg álmosan mellőlem.
- Reggelt! - mosolygok fel rá. Egyből bűntudatom támad, amint meglátom az arcát. - Ne nézz így rám, kérlek... - motyogom halkan. - Jól vagyok, nem kell aggódnod, tényleg semmi bajom sincs.
- Nem hazudsz jól, Hercegnő - húzódik hozzám közelebb - de nem fogom erőltetni. Nem akarom, hogy elzárkózz tőlem, emiatt, szóval inkább hagyom, hogy akkor mond el nekem, amikor te akarod - nyom egy puszit az arcomra.
- Köszönöm. Viszont valamit elárulok neked, nem lennék képes elzárkózni tőled - mosolygok rá. - Ha valaki előtt egyszer megnyíltam, sosem húzom fel újra a falaim. Tudom, hogy te több szeretnél lenni, mint egy barát és tudnod kell, hogy több vagy. Ha csak a barátom lennél, akkor sosem engedném meg, hogy az ágyamban aludj, hogy az öledbe húzz, vagy csak puszit nyomj a bőrömre, amikor neked kedved támad. Több vagy, mint barát. Én pedig pontosan azt akarom, hogy több légy...
- Mit szólnál egy randihoz? - csillan fel a szeme. - Vagy ha neked ez még sok, akkor csak eljönni velem valahová, szeretnék neked mutatni egy helyet, ahová elég sokszor szoktam kijárni.
- Benne vagyok.
Louis nem maradt még sokáig, hiszen neki este fellépése lesz, mire én is hivatalos vagyok. Utána pedig el akar vinni a helyre, amiről beszélt. Hogy mi lesz mindenből? Fogalmam sincs, de nem fogom leállítani, ha valami kialakulóban lesz. Lehet, hogy csak egy esélyem van már és azt biztosan nem fogom elszalasztani, még ha egy része fáj is. Tiszta lapokkal fogok indítani és mikor elég erős leszek, akkor beavatom őt a részletekbe, mert tisztában vagyok vele, hogy nem hazudhatok neki az utolsó pillanatig. Mindenkinek el kell mondanom, aki fontos nekem, mielőtt úgy tudnák meg, ahogy Kim. Vele is beszélnem kell. Meg kell oldanunk a helyzetet, vissza akarom kapni őt, mert fontos számomra. Szeretném, ha mellettem lenne, ha számíthatnék rá, ha szükségem van valakire.
- Hol vagy, Misty? - hallom meg Tracey hangját. - Bocs a késésért, de feltartottak egy kicsit.
- Szia - lépek ki a konyhából. - Semmiről sem késtél le, tudod, hogy mi nem beszélünk meg sosem időpontot. Itthon dolgozom és a napjaim legnagyobb részét is itt töltöm. Nem kellett volna ott hagynod a partnered - vigyorgok rá.
- Ennyire látszik? - nevet fel.
- Nem vagyok vak és tudod elég jól felfedezem a helyzeteket, hiszen író vagyok, látom a jeleket - kacsintok rá. - De a részletekre nem vagyok kíváncsi, viszont szerintem te nagyon is az új könyv részleteire. Jól haladok vele - közlöm.
- Na végre, kislány. Már azt hittem teljesen elhagyott az ihleted. Napok óta semmit sem írtál és tudod, hogy várják az új könyved - dobja le a cuccait a kanapéra. - Na mutasd - foglal helyet.
- Egy pillanat, előtte még szeretnék valamit mondani - sóhajtok fel. - Ne lepődj meg rajta, oké? Nem megszokott történet, de szeretném, hogy kijöjjön. Azt akarom, hogy ismerjék.
- Oké?! Ezt most értenem kellett volna? - vonja fel a szemöldökét, mire megrázom a fejem. - Remek, mert egy szavad sem értettem - neveti el magát. - Különben, míg te keresgélsz, áruld el nekem mi a helyzet veletek?
- Nem akarok erről beszélni, jól vagyunk. Barátok vagyunk, vagy valami olyasmi.
- Valami olyasmi? - kérdez rá. - Tudod, ismerlek és mikor azt mondod valami olyasmi, akkor több van ott, mint barátság.
- Én sem tudom, hogy mi van közöttünk, de ígérem, hogy tudni fogod, amikor én magam is kiderítettem, csak arra kérlek, hogy ne akard a kapcsolatunkat majd az én javamra fordítani, Ha lesz közöttünk valami, ha nem az nem fogja befolyásolni a hírnevem, mert én nem akarom.
- Ezt már felfogtam, hiszen az utolsó veszekedésünk is erről szólt - bólint rá. - Tudom, hogy nem szeretnéd, bár én nem értek vele egyet, viszont elfogadom a döntésed. Nem erőltetem és hagyom, hogy azt tedd, amit akarsz. amíg mindez nincs hatással az írásaidra.
- Nem lesz - jelentem ki, majd az ölébe helyezem a laptopom. - Addig én elmegyek készülni, te csak nyugodtan olvass.
Fogalmam sincs, hogy mit fog hozzá szólni, de bízom benne, hogy nem fog egyből kérdésekkel bombázni. Azt is megérteném, ha megtenné, de nincs kedvem kitérő válaszokat adni neki. Meg kell vele értetnem, hogy mindent meg fog érteni idővel, de ne várja előre a válaszokat, mert nem fogom neki elárulni.
Louis azt mondta, hogy estére melegen öltözzek, mert kint leszünk, így a szekrényem előtt állva nézegetem a dolgaim. Nem vagyok fázós, viszont vigyáznom kell magamra, szóval megfogadom a tanácsokat és meleg darabokat dobálok az ágyamra. Egy gyors zuhanyzás után, felöltözök majd kimegyek Traceyhez, mivel már biztosan végzett az olvasással.
- Elolvastad? - kérdem tőle halkan.
- El - pillant rám. - Mond csak, biztos vagy benne és mi ez a...?
- Tracey, ne kérdezősködj. Biztos vagyok benne, és ígérem, hogy mindent meg fogsz érteni idővel. Meg fogod tudni, hamarabb, mint gondolnád, oké? Csak adj nekem egy kis időt.
- M! - csattan fel. - Hogy kérheted tőlem azt, hogy ne kérdezősködjek? Ha te lennél a helyemben, akkor tuti tudni akarnád, hogy mi ez az egész. Nem mondhatod komolyan, hogy várnom kell, míg a könyvből derül ki minden. Tudni akarom, hogy mi ez az egész, méghozzá most!
- Nem mondhatom el - rázom meg a fejem. - Nem akarok titkolózni, de most megteszem és neked ezt meg kell értened, rendben. Fontos nekem és ígérem, hogy neked is az lesz, miután befejeztem.
- És szerinted ez normális? Miért pont ezt és miért pont így?
- Igazit akarok írni, érted? És ez számomra igazi - jelentem ki.
- Igazi? - szalad ráncba a homloka.
- Igen, nem is lehetne igazibb - suttogom. - Hamarosan olvashatod a folytatást, mert már összeállt a fejemben és ma éjjel szerintem be is fejezem a következő fejezetet.
- Nagyon furcsán viselkedsz és ezzel a frászt hozod rám, remélem tisztában vagy vele - sóhajt fel. - Nem szeretem a titkolózást, pontosan tudod. Ha ma megírtad, azonnal küld el. Minden könyved képes voltam kivárni, hogy befejezd, de ezzel nem így lesz, ha írsz valamit, akkor azt elküldöd nekem, még ha csak egy bekezdésről is van szó ez nem vicc.
- Rendben. Elküldöm... Csak annyit kérek, hogy várd ki míg teljesen megérted az egészet és ne belőlem próbáld meg kiszedni a válaszokat.
- Nem ígérhetek semmit - áll fel, majd kapja össze a cuccait. - Később várom a folytatást - néz rám, majd lép ki a lakásomból.
Biztos, hogy olyan jó ötlet ez az egész, mint ezelőtt gondoltam?! Kezdek elbizonytalanodni az egésszel kapcsolatban.

10.rész - "Ő a jelenem és jövőm."

Louis Tomlinson

Nem hittem volna, hogy a történtek után érezni fogok őszinte boldogságot az életben. Azt hittem, hogy az életem nem fog helyreállni, hogy valami mindig lehúz majd, de nem így lett. Egy hete biztosan állíthatom, hogy boldogabb nem is lehetnék. Megkaptam azt, amire a legjobban vágytam. Bár először elutasított és nem engedett magához közel, de azóta minden megváltozott. Közel érzem magamhoz. Ha nem a stúdióban vagyok, akkor minden időm vele töltöm. Be akarom neki bizonyítani, hogy jól döntött, hogy nem fogja megbánni, amit tett és azt is, hogy boldoggá tud tenni. Hiszen nekem a boldogsághoz, rá van szükségem, hogy mellettem legyen, támogasson és mosolyogjon. 

Holnap este lesz a premiere a Harryvel írt számunknak. Mindketten izgulunk, de hát ez normális is, hiszen a rajongók véleménye számit és lehet, hogy sokan várják, viszont abban is biztos vagyok, hogy lesznek olyan emberkék is, akik nem fognak örülni a duettnek, mivel ezzel azt hiszik eláruljuk a többieket. De ez nincs így. Nem áruljuk el őket, hiszen külön utakat járunk, már több hónapja. Ők is élik az életüket és mi is a miénket. Rólunk mindenki tudja, hogy közel álltunk egymáshoz és örülök neki, hogy ez még most is így van, mivel Harry nekem olyan, mintha az öcsém lenne. Sok mindent éltünk át együtt, de úgy látszik a barátságunk a legrosszabb pillanatokat is képes megjárni minden változás nélkül. Két napja nem találkoztunk, mivel Harry szerette volna elkezdeni a saját albumát, hogy minél hamarabb a polcokra kerülhessen.

Most éppen a találkozónkra sietek, hogy még párszor legyen alkalmunk elpróbálni a számot, bár minket ismerve biztos vagyok benne, hogy elég sok időbe fog telni, mire 4x-5x elpróbáljuk, ugyanis a hülyéskedést még most sem nőttük ki és valószínűleg sosem fogjuk. Vannak emberek, akiknek egyik részük mindig gyerek marad, történjen bármi is és szerintem mi pont oda tartozunk.

***

- Szerinted mit fognak szólni a rajongók? - sóhajtok fel a kanapén ülve. - Tudom, hogy ez nem rám vall, de kicsit izgulok, pedig én nem szoktam. De valamiért úgy érzem, hogy nem mindenki fog örülni a holnapnak...

- Lou, akik az igazi rajongóink azok örülni fognak annak, hogy a One Direction két tagja újból összeállt egy számért. Biztosan lesznek olyanok is, akiknek ez nem fog tetszeni, de ehhez már hozzá kellett volna szoknod, hiszen mindig is voltak utálkozók és lesznek is. Ez így normális. Nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálunk és ez így van rendjén, de nekünk kell élvezni azt, amit csinálunk és ha ez így van, akkor azok az emberkék akik mellettünk álltak, most is mellettünk lesznek. Én nem félek. Nem tudom, hogy miért de nyugodt vagyok a holnappal kapcsolatban. Tudom, hogy menni fog és meglátod, hogy nagy siker lesz. 

- Mikor lettél te ilyen önbizalmas? - vonom fel a szemöldököm. - Tisztán emlékszem, hogy pár hónapja még paráztál mindenen és mindig te voltál az a személy, akit bíztatni kellett.

- És te mióta lettél egy fasza gyerekből, aki mindent kimond, csajozik és sosem fél ilyen nyafogó? - vág vissza és teljesen igaza van. Én nem ilyen voltam, ezt elismerem, de az idő megváltoztatott. Bár most is ki merem mondani a véleményem, ha kell és csajozni is mernék, de nem tudom, félek. Amióta a banda szétment, már nem vagyok olyan bátor, mert attól tartok, ha újból olyan leszek, akkor ismét elveszítek valamit az életemből, amit nem biztos, hogy már olyan könnyen képes lennék átvészelni.Tudom, hogy ez nem vall a fiúkra és gyengeség, de nem érdekel, szeretném biztosnak tudni azt, ami a markamban tartok és ez csak akkor lesz így, ha nyugodt maradok és nem leszek újból az a fiú, aki minden gondolkodás nélkül cselekszik. Tudom, hogy az életben kockáztatni kell és talán fogok is, de még nem. Még nem érzem magam elég bátornak és míg annak nem tekintem magam, addig maradok ilyen. - De, hogy ne hagyjalak válasz nélkül, lássuk csak... A banda szétválásának köszönhető minden. Annak köszönhetően úgy érzem, hogy felnőttem és sok mindenben megváltozott a véleményem, bár még mindig ugyanaz vagyok, aki akkor voltam, de vannak pontok, amik változtak például a gondolkodásom. Viszont még mindig teszek meggondolatlan dolgokat, viszont ez hozzám tartozik és képtelen vagyok rajta változtatni, mivel ez vagyok én. És nem bánom. Örülök, hogy nagy vonalban ugyanaz maradtam, mint aki anno voltam. 

- Igen, a szétválás mindenkit megviselt... - sóhajtok fel. - Ugyanazok az emberek nem leszünk, mint mondjuk négy évvel ezelőtt, hiszen akkor még minden más volt. Öt évig voltunk egy banda, család, testvérek, de ez elszállt és vele egy apró részünk is... Alig tartjuk a kapcsolatot a többiekkel. Velük azóta nem is találkoztam...

- Nekem is hiányoznak - szólal meg. - De ez normális... sokat gondolkodtam azon, hogy felhívhatnánk őket és megbeszélhetnénk velük egy találkozót, mindenkivel. Barátok voltunk, nehezen tudnám elképzelni, hogy nekik nem hiányoznánk. Liam tudom, hogy elég jól megvan New York-ban. De Niallról alig hallottam valamit... szerinted rossz ötlet?

- Szerintem nem, de azt, hogy ők erről mit gondolnak majd fogalmam sincs, én örülnék neki, ha találkozhatnák velük újra, még Zaynnel is... - teszem hozzá halkan.

Még egy rövid ideig tárgyalunk erről, miközben eldöntjük, hogy meg fogunk beszélni egy találkozót, csak reménykedni tudunk benne, hogy el fognak jönni és nem csak nekünk hiányoznak.

Kétszer elénekeltük még a számot, mire megérkezett az ebédünk. Igaz, én nem voltam éhes és minél hamarabb el akartam menni Mistyhez, de hiányzott Harry társasága szóval maradtam még, hiszen a barátnőmnek is kell hagyjak időt, hogy írhasson. 

- Jól megvagytok együtt? - kérdi két falat között.

- Jobban nem is lehetnénk - mosolygok rá. - Még most is nehezen hiszem el, hogy adott egy esélyt, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy nem fogom engedni, hogy megbánja. Boldoggá teszem, ahogy ő is engem. Ilyet még Eleanornál sem éreztem, pedig szerettem, nagyon fontos volt nekem, de úgy látszik, hogy Misty nála is fontosabb számomra...

- Itt volt az ideje, hogy találj valakit. Elhiszem, hogy szeretted El-t, de ő a múlté és Misty a jelened és ezek szerint a jövőd, vagyis a szavaidból ezt veszem le.

- Jól látod - bólintok rá. - Ő a jelenem és jövőm.

***

Elég sokáig elhúzódott a próbánk, ami csak két óra kellett volna legyen, de nem bánom. Nem bánom, mert jó volt valakivel megbeszélni mit is érzek és mik a terveim. Jó volt egy barátnak elmondani mindezt. Voltak pontok ahol még bizonytalan voltam, de Harry ezeket szépen elsimította és már nincs semmi kétely bennem. Tudom, hogy mit érzek iránta és csak remélni tudom, hogy ő is így érez irántam. 

A lakásához érve, kipattanok a kocsimból, majd gyors léptekkel indulok meg. Kaptam az ajtójához egy pótkulcsot, azzal az indokkal, hogyha ír akkor nagyon bele szokott merülni és megtörténhet, hogy nem veszi észre, hogy csengetnek. Persze számomra szerintem ez sokkal többet jelentett, mint neki, ebben biztos vagyok. 

- Hogy lehettél erre képes? - hallok meg egy hisztérikus hangot, mire ráncba szalad a homlokom. - Hogy tehetted ezt? - Ki és miért sír? Mi történik odabent? És mi a francért van az, hogy pont most kell beakadjon valamibe az a rohadt kulcscsomó? - Mi nem érdemeltük meg... tudod te, hogy mit fognak szólni anyáék? Tudod, hogy én milyen dühös vagyok rád, de egyben nagyon aggódom érted... egyszerűen nem akarom elhinni...

- Sajnálom, én nem akartam ezt... csak nem tudtam, hogy mondhatnám el neked... - szipogja Misty. - Csak arra ké...

De már nem fejezi be a mondatát, mivel berontok a lakásba és zaklatottan váltogatom a két lányon szemeim. Nem értem, hogy mi történt és miért veszekednek, de ebben a pillanatban majd megszakad a szívem Misty szenvedő arca láttán.

- Louis?! - néz rám ijedten Misty. Valami nagyon komoly történhetett, ha mindketten így viselkednek.

- Mi történt itt? - kérdem halkan, próbálva visszafogni a dühöm.

- Legalább ő tud róla? - kérdi Kim, Misty testvére. Mi a francról kéne tudnom? Kérdőn nézek a lányokra, mire egy sóhajtás hagyja el a száját. - Mond el neki M, tudnia kell róla... Ne tedd ezt vele, mert tényleg nem érdemli meg. Mond el neki te, ha nem akarod, hogy tőlem tudja meg! - jelenti ki. - Én most elmegyek, hogy összeszedjem magam. Nagyon haragszom rád, de egyben ugyanúgy aggódom is érted. Szeretlek! - hadarja a lány, majd sarkon fordul és sietősen halad el mellettem. 

Még csak fel sem fogtam a történteket, meg sem próbáltam összerakni és gondolkodni, hogy minek köszönhető ez az egész, mert Misty keservesen felzokog Kim távozása után. Gyors léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot, majd zárom a karjaimba. Az egész teste remeg, kapkodja a levegőt, miközben apró kezeivel a pólóm markolja. Nyugtatásképpen a hátát simogatom, miközben a fülébe suttogok néhány kedves szót, de nem segít.

- Csak kérlek ne kérdezz semmit sem - motyogja alig érthetően a mellkasomra.

Hogy a fenébe kérhet tőlem ilyet, mikor minden vágyam, hogy kiderítsem mi történt itt?! A lány, akit szeretek a karjaimban zokog és azt kéri tőlem, hogy ne kérdezzek semmit. Hát rohadtul nem így lesz. Tudni akarom az okát, ahogy azt is, hogy Kim miért mondta azt, hogy nekem is tudnom kell és miről szólt ez az egész cirkusz...

- Nyugodj meg, jó? - kérlelem. - Nem akarom, hogy rosszul légy, kérlek nyugodj meg, itt vagyok - nyomok egy puszit a hajába. - Semmi baj sem lesz...

- Ne mondj olyat, amit nem tudsz megígérni... Ne kelts bennem reményt, mikor én már rég elvesztettem.

- Misty! - tolom el magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Bármi történt, remény mindig van, hallod? - döntöm az övének a homlokom. - Nem számít mi történt valamilyen megoldás van rá, csak most kérlek szépen nyugodj meg - suttogom.

- El foglak veszíteni... - leheli, miközben érzem, hogy a karjaimban lévő lány teste elernyed. Ha nem tartottam volna a karjaimban a földre esett volna ájultan.

- A francba! - morgom, miközben a karjaimba kapom testét és a szobája felé indulok. Gyengéden helyezem le a testét az ágyra, majd ülök le mellé, kezembe fogja apró kezét. - Kérlek nyugodj meg és gyere vissza hozzám, szerelmem... - csókolom meg a kezét.

Sziasztok! Sajnálom a késést, de az utolsó két hetet ki akartam élvezni a vakációban és sikerült is. Végzős vagyok és ez azt jelenti, hogy ez volt az utolsó pár nap, amikor tényleg pihenhettem a vakációban. Megpróbálok minél gyakrabban hozni részeket, de semmit sem ígérhetek. Remélem megértitek! Köszönöm, hogy bíztattok és mellettem álltok, sokat jelent nekem! Köszönöm az olvasókat is! További szép hétvégét nektek!

9.rész - Esély

Misty Stone

Önzőségnek számít, ha én is szeretnék boldog lenni? Ha engedni szeretnék a határaimon és végre azt tenni, amit igazán szeretnék? Önzőség lenne tőlem, ha megajándékoznám magam egy csipetnyi boldogsággal, amíg még van rá esélyem? Napok óta kerülöm. Nem veszem fel, ha hív, nem engedem be, ha órákon keresztül az ajtóm előtt áll. Még csak a házból sem teszem ki a lábam, mert nem akarok vele összefutni, de hiányzik... Magamnak is be kell vallanom, hogy mennyire hiányzik a társasága. Amit az interjún mondott rólam... az boldoggá tett, abban a pillanatban igazán éreztem a testemben szétáradni az örömöt, de mégis megfosztottam magam tőle. De ez idáig tartott. Nem lehet, hogy ennyire elzárjak magamtól mindenkit. Nem tehetem meg magammal, hogy csak a szobában üljek a négy fal között, miközben Kim folyamatosan azt kérdezgeti, hogy miért nem megyek ki a házból. Nehezen vettem rá magam, hogy beszéljek neki Louról és meg is kaptam tőle a magamét, amikor a kis történetem végén azt mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Egyből a fejemhez vágta, hogy hülye vagyok, főképpen azok után, amit élő adásban mondott rólam és igaza is van. 

Ma sok mindent eldöntöttem magamban. Beszélni fogok a szüleimmel és Kimmel is a dolgaimról. Louissal pedig találkoznom kell, hogy elmondjam neki mit gondolok, hogy visszaszerezzem azt a cseppnyi örömöt az életembe, amit ő nyújtott számomra az elmúlt hetekben. Vissza akarom kapni a barátságát vagy talán... annál kicsit többet, még nem döntöttem el. 

A kávézóban ülve érzem, hogy valaki figyel. Magamon érzem a tekintetét. Bár azzal tisztában vagyok, hogy ez a személy nem Louis, mivel ő nem tartózkodik itt és nem is Harry, ugyanis ők éppen a számukon dolgoznak, de akkor ki lehet? Egyetlen ismerőst sem látok...

- Szia - szólal meg egy lágy hang, mire egyből felé kapom a fejem. Egy fiatal lány áll az asztalom mellett, akiben egyből felismerem Louist. Lottie. Igaz még sosem találkoztunk, de attól én még ismerem a családját és abban is szinte teljesen biztos vagyok, hogy ő is pontosan tudja, hogy én ki vagyok. - Leülhetek? - mutat a velem szemben lévő székre. - Nem akarlak zavarni és megértem, ha nemet mondsz, de szeretnék valamit elmondani. Ígérem, hogy rövid leszek - biztosít róla. 

- Szia, Lottie - mosolygok rá, próbálva lenyelni a torkomban lévő gombócot. - Foglalj helyet. Nézd azt hiszem vagyis inkább sejtem, hogy miért jöttél... 

- Igen, meglehet és szerintem nem is tévedsz, de hallgass meg - kérlel, mire bólintok. - Tudod, Lou fontos nekem és a napokban még sosem láttam ennyire levertnek, mint most. Ha rákérdek, csak felsóhajt és azt mondja, hogy nem akar róla beszélni. Nem mondja, de én sem vagyok hülye és tudom, hogy hozzád van köze az állapotának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te tehetsz róla csak aggódom érte. Azért jöttem most ide hozzád, hogy megkérjelek hívd fel és beszélj vele. Tudom, hogy az interjún elég szépen és nyíltan fejezte ki magát, de ő mindig ilyen volt. Sosem fogta vissza azt, amit ki akart mondani. Neked is elmondta, ebben biztos vagyok. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem a média előtt kellett volna ezt tennie, de őt is meg lehet érteni, hiszen tetszel neki. Sokat beszélt egy lányról, amikor utoljára találkoztunk, amikor még jól volt. Természetesen a nevét sosem említette, de mivel folyamatosan veled szerepelt a képeket, nem volt nehéz kitalálni, hogy te vagy az. 

- Nem akartam ezt tenni vele... - suttogom. - Igazából még csak el sem akartam magamtól taszítani, mivel nekem is nagyon hiányzik a társasága, de meg kellett tennem. Az okát nem mondhatom el, de azt megígérhetem, hogy ma beszélek vele és megpróbálom helyrehozni a dolgokat, abban bízva, hogy képes lesz elfogadni azt, amit majd mondok neki. 

- Nem haragszik rád - rázza meg a fejét - erről szó sincs, csak csalódott vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem... biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog, hogy hall rólad - mosolyog rám. - Rendes fickó, ha valaki fontos neki azt minden erejével meg akarja védeni. Az utóbbi időben sok mindent veszített el és látom rajta, hogy téged nem akar. Küzdeni fog, ameddig csak kell, hogy elhitesse veled, hogy megérdemel egy esélyt...

- Tudom - sóhajtok fel. - És már azt hiszem azt is, hogy mit fogok neki mondani csak azt nem tudom, hogyan tegyem meg. 

- A könyveidben elég jól ki tudod fejezni magad - kacsint rám - szerintem élőben is menni fog, csak ne gondolkozz, mond ki azt, amit érzel és hidd el, hogy neki az is elég lesz. 

- Hiszek neked. De nekem most mennem kell, de ígérem, hogy ma beszélni fogok vele - teszem még hozzá. - Jó volt veled találkozni Lottie - simítok végig a karján, amikor elhaladok mellette. 

- Remélem még találkozunk - kiált utánam, mire én mosolyogva bólintok rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. 

***

Egész délután azon gondolkodtam, hogy mit fogok holnap mondani a szüleimnek és Kimnek, ugyanis nem állhatok eléjük és mondhatom ki egyből, mivel akkor tuti frászt kapnának, bár ez szerintem így is megtörténik majd. Erősnek kell lennem, hogy meg tudjam őket nyugtatni, hiszen jól vagyok és ezt ők is tudják, amíg szedem rendesen a gyógyszereket, addig jól is leszek. 

A másik problémám pedig nem más, mint Louis. Percek óta bámulom a telefonom, pontosabban a benne lévő szót, amit készülök neki elküldeni. Átjössz? ennyi áll benne, tudom, hogy azok után, ami történt ez kevés, de biztos vagyok benne, hogy nem utasítana vissza. Abban a pillanatban rohanna, amint elolvasná az üzenetet. Mély lélegzetet véve nyomom meg a küldés gombot, majd dőlök hátra a kanapémon. Nem telik el fél perc és már jön is a válasz: Azonnal. 

Fogalmam sincs, hogy mi fog ma este történni és hogy fogom neki mindazt elmondani, amit szeretnék, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell. Újra mosolyogni akarom őt látni, ugyanis kicsit kutakodtam a netten és az elmúlt napokban, amikor lekapták olyan volt, mintha nem is ő lett volna, ami megrémiszt, hiszen ő mindig életvidám... és az, hogy most nem az, nekem köszönhető, ezen pedig változtatni akarok. 

Gondolataim a csengő hangja zavarja meg, mire lassan elindulok az ajtó felé. A gyógyszernek köszönhetően elég gyenge vagyok, ami remélem neki nem fog feltűnni, mert erre most nem szeretnék magyarázatot adni, senkinek sem. Csak vele akarok lenni és úgy tenni, mintha minden tökéletes lenne. Az ajtót kitárva, abban a pillanatban a karjaiba vetem magam. Egy másodpercig meglepetten áll előttem, de amint feldolgozza a történteket ő is szorosan a karjaiba zár. Érzem, ahogy az izmai ellazulnak, ahogy mosoly kúszik az arcára. 

- Neked is szia - suttogja a nyakamra. Szorosabban bújok hozzá, nem akarok elengedni, nem akarok neki magyarázkodni, egyszerűen csak azt szeretném, hogy az elmúlt nap kitörlődjön és minden onnan folytatódjon, ahol abbamaradt. - Látom hiányoztam. - Hallom a hangján, hogy zaklatott, de nem távolodom el tőle. Hiányzott és ezt pontosan tudnia is kell. 

- Nagyon - motyogom. Miután már percek óta így állunk az ajtóban, kicsit zavartan húzódom hátrébb, majd lépek el az ajtóból. - Gyere be - indulok el a nappali felé, miközben hallom, hogy ő is követ engem, miután bezárja maga mögött az ajtót.

- Azt hittem többé nem látlak - sóhajt fel pár csendes perc után a kanapén ülve. - Nem szeretném még egyszer ezt érezni - teszi hozzá halkan. 

- Én pedig nem akarlak szomorúnak látni - húzódom hozzá közelebb, míg a fejem a vállára hajtom, ő pedig átkarol, ezzel még közelebb húzva magához. - Neked mosolyognod kell, mindig - suttogom. - Tudom, hogy... én vagyok az oka, de kérlek megtehetnénk, hogy ez a pár nap nem történt meg? - kérlelem őt. - Folytathatnánk az interjú végétől, elfelejtve azt, amit ott mondtam? Nem vagyok biztos a döntésemben - teszem hozzá - de úgy gondolom, hogy mindenki érdemel egy esélyt... nem tudom, hogy mi lesz a vége, de esélyt akarok neked adni, mert úgy érzem ez a helyes út...

- Ezt komolyan mondod? - döbben meg. - Most ezt tényleg kimondtad vagy csak képzeltem? Mond ki még egyszer - néz rám csillogó kék szemeivel.

- Adok neked egy esélyt - mosolygok fel rá. - Csak semmit se siessünk el, egyenlőre csak maradjunk így - fúrom arcom mellkasába. 

- Köszönöm - szorít magához, miközben lágy puszit nyom a hajamba. - Azt hiszem ettől jobb hírt nem is kaphatnék a mai nap folyamán - teszi hozzá. - Mennyi köze van ennek egy szőke lányhoz, akivel ma láttak téged? - kérdi kuncogva.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - vágom rá. Tisztában vagyok vele, hogy sok kép került fel miközben Lottieval beszélgettünk, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy miatta tettem ezt, mert anélkül is így döntöttem volna. 

- Nem is számít - simít végig a karomon. - De az biztos, hogy meg kell neki köszönjem a tettét. Tudom, hogy a végső a te döntésed, de biztosan ő is segített benne, bár azt nem szeretem ha valaki a hátam mögött cselekszik, de ennek kivételesen örülök.

- Csak jót akart neked és nekem is - nézek fel rá. - És nézd most újra mosolyogsz, mindketten csak ezt akartuk elérni.

- Hercegnő, hogy értetted azt, hogy szeretnél lassan haladni? - kérdi csillogó szemekkel, hol a szemeim, hol az ajkam bámulva. Tudom mit tervez és bevallom én is szeretném, de fogalmam sincs, hogy mi történne, ha megtenné. - Ha így nézel rám, fogalmam sincs, hogy meddig tudom majd visszatartani magam, hogy ne csókoljalak meg.

- Akkor nem foglak nézni - helyezem vissza a fejem a mellkasára. 

- Ezt te sem gondolhatod komolyan - emeli fel az állam, majd néz a szemeimbe. - Imádom amikor nézel, szóval nézz csak tovább - mosolyog. - De ezt akkor is meg fogom tenni - közli velem, mielőtt ajkát az enyémhez érinti.
Igazából még csóknak sem lehet nevezni, mivel csak az ajkaink érnek össze, de már most melegség önti el a szívem. Érzem, ahogy kétszer olyan gyorsan pumpálja a vérem, de ez nem csak velem van így, hiszen a tenyerem pont Louis szíve fölött van, ami szintén nem normális ütemben dobog. Mosolyogva dönti homlokát az enyémnek, miközben még mindig csak pár milliméter választ el minket egymástól.
- Tudod, mióta vártam erre? - kéri rekedt hangon. - Szerintem már azóta, hogy először láttalak, a dedikáláson, de még én sem voltam vele tisztában, de már akkor tudtam, hogy meg kell téged ismernem.
- Louis - motyogom, míg arcom a nyakhajlatába rejtem. - Itt maradsz ma este? - kérdem halkan.
- Szerinted ezek után képes lennék elmenni? - kérdi nevetve. - Hercegnő, semmi pénzért sem hagynálak most magadra mikor tudom, hogy ma este végre a karjaimba zárhatlak. Ugye most nem előlem bujkálsz? - próbál eltolni magától, de én erősen kapaszkodom. - Hercegnő, ne viselkedj gyerekesen.
- Nem viselkedem úgy - jelentem ki - de nekem így sokkal kényelmesebb - puszilom meg a nyakán lévő bőrt, mire felsóhajt - és szerintem te is élvezed.
- El sem tudod képelni, hogy mennyire - húz teljesen az ölébe. - Remélem, hogy ez nem csak egy szép álom és reggel mire felébredek már semmisé válik.
- Reggel is itt leszek, veled - nyugtatom meg. - Nem álmodsz, bár szerintem én azt teszem, de te tudom, hogy valódi vagy és reggel is itt leszel, csodássá téve a következő napom.

Sziasztok! Tudom, hogy nem ez a leghosszabb rész, de karácsony van és elég sok dolgom van még ma este, így többet nem tudtam összehozni a mai nap folyamán, de remélem ez is tetszett nektek! Szeretnék minden kedves olvasómnak BOLDOG ÉS BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNNI! Remélem jól telik a vakáció és minden kívánságotok teljesül. Nem utolsó sorban, pedig a blog egyik főszereplőjének Louisnak pedig Boldog Szülinapot Kívánok! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! U.I.: nem azért mondom ezt, mert zavar, csak nem értem,ha valaki nem szereti az írásom, akkor miért olvassa a történetem, hiszen senki sem kötelezi rá. Ha valami nem tetszik, akkor nem kell olvasni, én így vagyok vele. További szép estét mindenkinek!

8.rész - Döbbenet

Louis Tomlinson

  A napok gyorsan telnek, észre sem vettem és már megérkezett az interjú napja, ami azóta egy kicsit változott. Már nem csak én leszek a hatalmas stúdióban, hanem Harry is. Egyszerre akarnak velünk beszélni, hiszen két napja kiderült, hogy duettezni fogunk, ami persze mindenkit nagyon érdekel, így úgy döntöttek, hogy egyszerre faggatnak ki minket. Azon a kanapén, ahol két évvel ezelőtt még négyen ültünk, már csak ketten fogunk és már nem mint egy banda, hanem csak két jó barát. Furcsa lesz, de örülök, hogy Hazz is ott lesz  velem és ha kell, akkor kihúz a szarból, mint a régi szép időkben. De nem csak ő van velem, hanem Misty is. Igaz, nem volt könnyű rávenni, hogy elkísérjen erre az alkalomra, de sikerült meggyőznöm, aminek nagyon örülök, ugyanis szeretném, ha hallaná, amit mondani fogok. A többiek lehet, hogy nem fogják érteni az üzenetét, de bízom benne, hogy ő igen, hogy neki le fog esni mit szeretnék üzenni a szavaimmal. 

  - Te jobban izgulsz, mint én - mosolygok rá - pedig én állok ki rengeteg ember elé percek múlva - simítok ki egy tincset az arcából - nem pedig te.

  - Érted nem izgulhatok? - pillant fel rám. - És különben is, kicsit úgy érzem, hogy én is a részese leszek, hiszen kétlem, hogy engem nem fognak megemlíteni neked az elkövetkezendő egy órában. Biztosan szóba kerülök és fogalmam sincs, hogy mit fognak kérdezni vagy mi lesz utána, de bízom benne hogy minden a legnagyobb rendben lesz - bújik hozzám, mire én nevetve ölelem át. Az utóbbi időben megváltozott a kapcsolatunk, nem tudom, hogy pontosan milyen irányba is tart, de tetszik.

  - Csak az igazat fogom mondani, Hercegnő - suttogom. - Hogy ki hogyan fogja értelmezni az már nem az én problémám, de ne aggódj nem fogok botrányt kelteni - nyomok egy puszit a homlokára. - Semmit sem mondok majd, amivel téged elveszíthetnélek - nézek a szemeibe - hiszen nem az a célom.

  - Lou - sóhajt fel - ezt már megbeszéltük, barátok lehetünk, de többek nem. Nem akarom, hogy bárki is többet gondoljon rólunk, mint ami igazából van. Csak barátok vagyunk.

  - Tudod, hogy nekem az nem elég - húzom magamhoz közelebb - nem elég, mert én nem csak a barátod akarok lenni. Bármire képes lennék, hogy ezt te is elfogadd és ne akarj ellene semmit se tenni. Fontos vagy nekem, törődni akarok veled és megmutatni mi az a szeretet, de ahhoz neked is engedned kell - tolom el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. 

  - Nem akarok veled veszekedni - közli velem - de ne hozd fel ezt újra, különben még azt is elveszíted, amid most van. Nem lehetünk többek és kérlek ezt fogadd el - nyom egy puszit az arcomra, majd sarkon fordul és elindul az öltözőm felé. Utána szeretnék menni, de már nincs rá időm, hiszen két perc múlva élőben kell énekelnem, ami fogalmam sincs, hogy fog sikerülni a történtek miatt. Neki akartam énekelni, de ő nincs is itt.

  - Minden rendben? - jelenik meg mellettem Harry. - Mindjárt kezdünk, hol van Misty? - néz körül.

  - Azt hiszem egy kicsit összevesztünk - sóhajtok fel. - Miért van az, hogy én többet akarok tőle, ő pedig folyamatosan ellök magától? - sóhajtok fel. - Nem értem, hogy miért viselkedik így, amikor látom, hogy mit érez és mennyire boldog amikor magamhoz ölelem, érzem és tudom, hogy ő is érzi, de akkor miért taszít el, amikor én azt mondom, hogy többet akarok? Ma terveim voltak, de már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Félek, ha megteszem akkor végleg elveszítem őt. 

  - Kockáztatni kell haver, hiszen ha nem teszed, akkor az is lehet, hogy elbénázod az utolsó esélyed is, hogy valaha több legyen köztetek s biztos vagyok benne, hogy nem ezt szeretnéd. 

  - Igazad van - veszek egy mély levegőt. - Ha nem kockáztatok nem is nyerhetek, nem igaz? Na essünk túl az éneklésen és ezen az egy órán, hogy utána megbeszélhessem vele a történteket, ha egyáltalán még szóba akar velem még állni. 

  Furcsa lesz úgy énekelni egy régi számunkat, hogy már csak ketten tesszük, de kell a változatosság is, nem igaz? Lehet, hogy nem helyes, amit teszünk, hiszen a One Direction, csak a többiekkel az igazi, de míg nem készül el a közös számunk és közös interjút kell adnom Harryvel, akkor a régi számaink közül fogunk választani, abban bízva, hogy a többieket nem fogja érdekelni. 

  Izgulok, pedig már rég nem tettem ilyet éneklés előtt, de ez most más, mint a többi hiszen Harry is itt van, akiről azt hittem sosem énekelhetek újra együtt, de most mégis itt ülünk egymás mellett, arra várva, hogy elkezdjük az egyik volt sikerszámunkat. Tekintetemmel folyamatosan a színfalak mögé nézek, arra várva, hogy felbukkanjon Misty, de hiába, nem látom sehol. Ha mégis itt van, akkor jól elbújt előlem. Szemeimet behunyva kezdek bele a részembe, majd amint kinyitom őket pillantom meg a lányt, aki egyenesen engem néz, pislogás nélkül. A refrént végig a szemeibe nézve éneklem Harryvel, abban bízva, hogy észre fogja venni mit akarok neki ezzel üzenni és nem taszít el ismét magától.
  A szám végén hatalmas tapsvihar tör ki a stúdióban, mi pedig megöleljük egymást, majd vigyorogva közelítjük meg a kanapét. Amint a hangok elcsendesülnek, a műsorvezető mosolyogva üdvözöl minket.
  - Srácok! Jó újra látni titeket - néz ránk. - Szinte semmit sem változtatok az elmúlt időben. Bár azt nem tagadhatom, hogy a te - mutat Harryre - egy kicsit megnőtt.
  - Igen - nevet fel a mellettem ülő srác. - Ahányszor egy régi ismerősömmel találkozom mindig ez az első mondata felém, de lassan kezdek hozzászokni.
  - Ez érthető, hiszen amikor utoljára itt voltatok sokkal rövidebb volt. Hogy vagytok? Milyen érzés úgy itt ülni, ebben a stúdióban, hogy a többiek már nincsenek veletek? Milyen volt ketten énekelni azt a számot, amit eredetileg öten énekeltek, később pedig már csak négyen? - teszi fel az első kérdéseit.
  - Azt hiszem ezt mindkettőnk nevében mondhatom, hogy kicsit furcsa itt ülni a többiek nélkül és úgy énekelni, hogy ők már nincsenek itt, de elég időnk volt ebbe beletörődni. Külön folytatjuk az útjainkat és ezen már semmi sem fog változtatni - kezdek bele. - Ez nem azt jelenti, hogy nem hiányoznak, mivel nem telik el úgy nap, hogy pár pillanatra ne gondoljunk rájuk, legalábbis velem nem, mivel hosszú időn keresztül egy családot alkottunk, de úgy gondolom, hogy egyszer mindennek vége szakad és ezt el kell fogadni. A kapcsolatunk azért még nem szakad meg, mert nem alkotunk egy bandát, csak már nem olyan szoros mint akkor volt.
  - Igen, Lounak teljesen igaza van. Lehet, hogy nem vagyunk együtt, de attól még mindig fontosak számunkra. Tervezzük, hogy a jövőben valamikor szervezünk egy találkozót, ahol hosszú idő után mindenki egy helyen legyen, bár ez még csak egy ötlet, de szerintem mindenki benne lenne vagyis nagyon remélem - túr a hajába Harry. - Az, hogy most négy helyett csak ketten ülünk ezen a kanapén, számomra nagyon furcsa, hiszen mikor utoljára itt voltunk ők is itt voltak, de el kell fogadni a változásokat. Attól, hogy mi különváltunk az élet még megy tovább.
  - Ez teljesen érthető, hiszen tényleg hosszú időn át voltatok együtt, mint banda, most pedig már ti is csak barátokként ültök itt. Mikor találkoztatok újra és hogyan?
  - Pontosan nem emlékszem mikor, de nem volt az olyan régen. Egy kávézóban találkoztunk. Azt hittem, hogy csak káprázik a szemem és az nem is Louis, csak nagyon hasonlít rá, de amikor bátorságot véve magamon odamentem hozzá és megszólítottam, akkor kiderült, hogy jól láttam és tényleg ő volt az. Beszélgettünk, majd azon vettük magunkat észre, hogy minden olyan mint régen, hiszen tudod, hogy mi közel álltunk egymáshoz és ahogy látszik ezen az idő múlása sem változtatott.
  - Ezt jó hallani, biztos vagyok benne, hogy a rajongóitok is örülnek neki - mosolyog ránk - ahogy annak is, ami a napokban kiderült. Igaz, hogy egy közös számmal készültök számunkra? - mindketten bólintunk. - Mesélnétek egy kicsit erről.
  - Igazából ez az ötlet Harryé volt, én csak belementem. Miért ne tettem volna, hiszen ez egy olyan ajánlat, amivel sok ember tehetünk boldoggá és hát nekem is hiányzott a közös munka. Annyit még elárulhatok a számról, hogy nagyon jól halad és a rajongók biztosan örülni fognak neki.
  - Amikor a számokat írtuk Louval úgy éreztem, hogy visszautaztunk az időben és minden olyan, mint régen. Hülyéskedtünk, viccet csináltunk az írásból, de egyben komolyan is vettük. Nem ígérhetem, hogy lesz még más közös számunk is, de azt igen, ha esélyt kapunk rá én biztosan nem fogom visszautasítani.
  - Amikor először meghallottam a hírt, azt hittem, hogy csak egy pletyka és nem csak én, hanem sok rajongó is, de most ti megerősítettétek, hogy nem csak egy kitaláció az egész, hanem valóság. Biztosan merem állítani, hogy mind nagyon várjuk, hogy kikerüljön a számotok és reménykedünk benne, hogy nálunk adjátok majd először elő. De most meséljetek egy kicsit magatokról. Harry, ha forrásaim nem csalnak, akkor igaz, hogy úgy döntöttél egy kis időre visszaköltözöl London városába magad mögött hagyva LA-t?
  - Igen - bólint rá barátom. - Imádom az LA-i életet és néha hiányzik a meleg, de London is hiányzik, szóval most úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm. Pontosan nem tudom megmondani neked, hogy mennyi időre, de az biztos, hogy nem csak pár hétre. Szeretnék végre a saját karrierem is koncentrálni és magamnak is számokat írni, nem csak más hírességeknek. Persze nagyon jó volt a velük való közös munka, de hiányzik az éneklés, így most próbálok egy kisebb lemezt összedobni, míg itt vagyok, amin biztosan szerepelni fog a Louissal való közös dalunk is.
  - Erről még semmit sem hallottunk, de már kíváncsian várjuk azt a napot, amikor a polcokon megjelenik majd az albumod. És mi a helyzet a lányokkal, ha jól tudom, akkor LA-ben párkapcsolatban éltél, mi lett vele?
  - Erről nem igazán szeretnék beszélni - sóhajt fel. - De annyit elmondok, hogy nem igazán illettünk össze és vége van a dolognak, viszont a részletekbe nem mennék bele.
  - Igazán sajnálom - szomorodik el. - Viszont biztos vagyok benne, hogy ennek kint nagyon sokan örülnek, hiszen a rajongói táborod még mindig imád téged és valahol a nagyvilágban létezik egy olyan lány, aki boldoggá fog téged majd tenni, csak meg kell várnod, hogy eljöjjön az ideje. De ha már a lányoknál tartunk - fordul felém, mire egyből tudom, hogy mit fog tőlem kérdezni - jól tudom, hogy Misty Stonenal elég jó viszont ápolsz? - mutat a tv-ben lévő közös képekre, amiket a paparazzik készítettek rólunk.
  - Tudtam, hogy el fog jönni ez a kérdés - kezdek bele. - Gondolom az egész sztorira kíváncsi vagy, úgyhogy azt hiszem a legjobb lesz, ha az elején kezdem. Mistyvel egy dedikáláson találkoztam, amit ő tartott. Igen, tisztában vagyok vele, hogy most mindenki azt kérdi én mióta szeretek olvasni, amire most választ is adok. Az, hogy a banda szétment sok mindent megváltoztatott az életemben, elkezdtem olyan dolgokat csinálni, amikre nem volt időm. Többet fociztam és az olvasásra is rászoktam. Misty könyvei nagyon tetszettek, mivel nem próbálta velük azt üzenni, hogy az élet szép és csak boldogság létezik benne, hanem a valóságot írta le. Létezik szerelem, szenvedély, de egyben van egy vég is, amin senki sem tud változtatni. De ha azt a személyt teljes szívedből szereted, akkor képes vagy miatta elviselni minden fájdalmat, képes együtt élni vele, mert szereted, történjék bármi is. Nagyon jó drámákat ír és a könyveiből úgy éreztem, hogy kicsit ismerem őt, de rá kellett jönnöm, hogy valójában akkor ismertem meg, amikor küzdeni kezdtem a barátságáért. Lehet, hogy ez furán fog hangzani, de menekült előlem, amit a mai napig sem értek, de lassan kezdem feladni és csak szimplán elfogadni, hogy a barátomnak mondhatom, akire mindig számíthatok, aki nem azért akar a közelembe lenni, mert híres vagyok, hanem önmagamért. Közel kerültünk egymáshoz, rövid idő alatt, de csak mint barátok, bár én azt sosem tagadtam, hogy tetszik nekem, de számomra a barátsága is elég, ha ő csak ennyit szeretne tőlem. Ahogy ő is mondta el kell fogadni azt, ami adott nekünk én is ezt teszem.
  - Ez egy igazán szép történet. Eleanor után jó, hogy találtál egy lányt, akinek képes vagy megnyílni, akire számíthatsz még ha csak barátként is. El sem tudom képzelni, hogy mit gondolhat most arról, hogy az egész világnak bevallottad, hogy neked tetszik, viszont ő csak a barátod akar lenni, de ha én lennék a helyében ezek után biztosan átgondolnám a válaszom. Hiszen te egy nagyon kedves és szerethető srác vagy és kár lenne kihagyni a lehetőséget, hogy megtudhassa milyen vagy, amikor valakit nagyon szeretsz - fejezi be.
  Magamon érzem a tekintetét, biztos vagyok benne, hogy engem bámul, de félek felé pillantani, mivel fogalmam sincs, hogy mi fog fogadni. Ha most rápillantanék, akkor biztosan kizökkennék az interjúból az pedig nem lenne jó, így csak utána derül ki, hogy mennyire haragszik rám. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem dühös és tényleg átgondolja a válaszát vagy legalább megkapom az indokot, hogy miért nem akar több lenni számomra. Miért nem akar a barátnőm lenni?!
  - Srácok, sajnos csak ennyi fért bele az adásunkba, de remélem hamarosan újra találkozunk. Addig is szeretnék nektek sok sikert és szerencsét kívánni. Búcsúzzunk nagy tapssal Louis Tomlinsontól és Harry Stylestól.

***

  Szerettem volna egyből megkeresni Mistyt, de nem volt rá esélyem ugyanis a show után autogramokat kellett osztogatnunk, amivel egy jó fél óra el is telt. Attól tartottam végig, hogy mire végzek Misty hűlt helyét találom, de nem így volt. Még mindig ott állt, ugyanazon a helyen, ahol a műsor kezdetén és könnyes szemekkel bámult maga elé. Lépteim meggyorsítva sietek elé, majd emelem fel az állát.

  - Mi a baj? - kérdem csendesen. - Mondtam valamit, amit nem kellett volna? - kérdem a szemeibe nézve, de ő csak megrázza a fejét. - Akkor miért sírsz? -simítok végig a szeme alatt. - Misty?

  - Én... én csak sajnálom - motyogja, mellkasomba fúrva az arcát. - Sajnálom, mindent sajnálok...

  - Miről beszélsz? - szorítom magamhoz, ezzel próbálva megnyugtatni őt, hogy nem haragszom rád. - Miért kéne tőlem bocsánatot kérned, nem értem?

  - Te velem akarsz lenni - suttogja - de én ezt nem adhatom meg neked, mert a boldogság nem tartana örökké, nem tudnálak boldoggá tenni és a végén csak szenvedés okoznék neked, azt pedig nem akarom. Hidd el szeretnélek közel engedni magamhoz, de nem lehet... nem tehetem ezt veled, mert nem érdemled meg, nem érdemled meg, hogy miattam légy szomorú. 

  - Nem értem miről beszélsz - morogom. - Fogalmam sincs, hogy miért mondod ezt, de nem pont te mondod azt, hogy mindenkinek esélyt kell adni? Esélyt kell adni a boldogságnak, nekünk miért ne lehetne adni egyet? Miért nem akarod, hogy boldog légy, velem? Azt hiszed, hogy nem tudnálak boldoggá tenni?

  - Mi? - tolja el magát tőlem. - Nem erről van szó Louis - néz a szemeimbe. - Tudom, hogy képes lennél rá, biztos vagyok benne, abban nem vagyok biztos, hogy képes lennél elfogadni, ami velem jár... 

  - Mindent képes lennék elfogadni, ami veled jár, mindent, miért nem akarod ezt elhinni? - sóhajtok fel. 

  - Sajnálom - dönti homlokát az enyémnek, miközben egye szaporábban veszi a levegőt. - Sajnálom, de nem lehet... csak a barátod tudok lenni, hiába szeretnék neked esélyt adni, nem lehet... kérlek fogadd ezt el - nyom egy puszit a szám sarkába, majd kibontakozik az ölelésemből és elviharzik, én pedig dermedten bámulok utána.

  - Mi volt ez? - jelenik meg mellettem Harry.

  - Fogalmam sincs, haver - bámulom továbbra is a távolodó alakját.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszett. Sajnálom, hogy egy kicsit késtem vele, de az utolsó hetekben a suliba minden összejött, de most, hogy három hétig nem igazán kell semmit csinálni, bár tanulni igen, de nincs időhöz kötve, szóval nem fogok majd késni a részekkel. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! További szép napot!

7.rész - Becenév

Misty Stone

Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy képes voltam belemenni a tervébe. Haragszom magamra, mert bíztam benne, hogy képes leszek őt valamivel rávenni, hogy letegyen rólam. Haragszom magamra, mert én is jól érzem magam a közelében. Amikor azt mondtam, hogy nem jó ötlet megismernie,  nem csak neki, hanem magamnak is próbáltam beadni és tényleg jobb lett volna. Rövid időn belül jóba lettünk, azt nem mondom, hogy annyira jól ismerne, de azt már tudja, hogy mikor hazudok és ez megrémiszt. Megrémiszt, mivel az életemnek egyik része egy hazugság, amit még mindig nem osztottam meg senkivel sem, pedig tudom, hogy meg kéne. De, nem egyszerű. Viszont a mai nap folyamán, amikor egész nap rosszul éreztem magam rájöttem, hogy amint ezt kiheverem közölnöm kell a családommal. Nem mondhatom azt, hogy minden rendben, mert nem hülyék és tudják, hogy hazudok. Louis is tudja, vagy legalább sejti, de neki nem árulhatom el, sosem tudhatja meg, úgy biztosan nem, hogy én mondom el neki. Most sem engedhetném meg neki, hogy a karjaiba zárjon, ahogy magamnak sem, hogy ezt élvezzem, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Szükségem van valakire, aki törődik velem, mert az elkövetkezendő pár nap, nem lesz könnyű. Egy évben egyszer szoktam meghülve lenni, de amikor ez bekövetkezik, akkor nem csak egy szimpla hülés az egész, hanem teljesen lever, az ágyhoz szegez, ezen pedig én sem könnyítek, mivel idegeskedni kezdek, így egyszerre két betegséggel is megküzdhetek. Louis pedig segít a megnyugvásban és gondoskodik rólam, törődik velem... nekem pedig pont erre van szükségem, még akkor is, ha tudom, hogy nem helyes. Az életben mikor hozunk olyan döntéseket, amik biztosan helyesek? Soha. Szerintem olyan nem is létezik, hiszen bármennyire is tartjuk jónak magába foglalja a rosszat is még ha csak egy apró része is, de az is elég. 

Szeretném rá emelni a tekintetem, hogy lássam az arcát, hogy próbáljam őt megnyugtatni, hogy minden rendben lesz velem, de képtelen vagyok rá. Még arra sincs elég erőm, hogy megmozduljak, pedig tudom, ha ilyen közel vagyok ebben az állapotban ő is elkaphatja vagy esetleg olyan dolgokat kezdek majd el motyogni, amit neki nem lenne szabad hallania. A gyógyszernek köszönhetően a lázam már lement, de most ismét úgy érzem, mintha újra előbukkanna, pedig még nem lenne szabad. 

- Fázol? - simít végig a karomon? Utálom, hogy ilyen szomorú a hangja. Louis nem az a srác, akiről el tudom képzelni, hogy ilyen állapotba kerüljön, neki nem szabad soha szomorúnak lennie, hiszen a nevetése mindenkit mosolyra késztet. Legyen az embernek bármilyen rossz kedve, a nevetése feldobja kizárja a rossz érzéseket és erőt ad, hogy a jó oldalát nézd a dolgoknak. De most teli van aggodalommal, szomorúsággal. 

- Kicsit - motyogom, bár nem tudom pontosan, hogy értette-e válaszom. 

- Biztosan lázad van - ül egy kicsit feljebb, majd arcát a homlokomhoz érinti. - Orvoshoz kellene menned - közli velem. - Nem úgy tűnik nekem, mintha ez csak egy szimpla hülés lenne Misty - néz rám.

- Nem kell Lou - emelem rá szemeim. - Jól leszek, csak... szükségem van pár napra. Nem ez az első hülésem és tudom, hogy az eleje olyan, mintha halálos beteg lennék, de a napok teltével jobban leszek... - bújok közelebb hozzá. - Jobban leszek, csak adj pár napot.
- Én hiszek neked, de jobban örülnék, ha egy orvos is biztosítana róla, hogy jól leszel és nem valami komolyan baj van - suttogja lágyan. - Aggódom érted és nem várhatod el tőlem, hogy nyugodt legyek, amikor ilyen állapotban vagy.
- Köszönöm - suttogom. Megtörtem előtte, pedig nem állt szándékomban. Nem akartam ezt mégis megtettem. Szeretném megnyugtatni, hogy tényleg jól vagyok, de tudom, hogy nem és ha kihívna egy orvost, akkor lebuknék azt pedig nem akarom. Én kell őt megnyugtatnom, csak azt nem tudom még hogyan tegyem ezt.
- Mit?
- Azt, hogy aggódsz értem, hogy itt vagy velem, pedig elkaphatod... és azt mindketten tudjuk, hogy nem lenne jó... szükséged van a hangodra én pedig rosszul érezném magam, ha napok múlva te kerülnél a helyembe.
- Nem érdekel, hogy elkaphatom Hercegnő - puszil a hajamba. - Akkor sem tudnál elküldeni magad mellől, ha próbálkoznál. Itt akarok lenni és itt is leszek, nem érdekelnek a következmények. A barátod vagyok és a barátok sosem hagyják a másikat bajba, ha segíteni tudnak rajtuk.
Hercegnő? Mindig is utáltam ezt a becenevet, de az ő szájából, miért melegíti meg a szívem? Miért tölt el örömmel, hogy így nevez? Nem vagyok hercegnő, sosem leszek az és nem is szeretnék. Nincs tökéletes életem és a problémámnak köszönhetően nem is lesz, de az ő szemében az vagyok. Ez pedig nagyon is tetszik nekem. Tetszik, mert így legalább kicsit átélhetem azt, amitől eddig folyamatosan menekültem. Mindig menekültem a boldogság elől. A könyveimben is mindig azt írtam le, amit szerettem volna magaménak tudni, de sosem lehetett az enyém, most pedig kicsit úgy érzem, hogy általa megtapasztalhatom, hogy mi az a boldogság. Mellettem van, törődik velem és tudom, hogy nem csak barátként teszi ezt, mégsem mondok neki semmit. Hagyom és ez talán azért van, mert nem akarok csak a barátja lenni, pedig az lenne a helyes. Így is túl közel engedtem magamhoz, ha ez a kötelék tovább erősödik, egy nap majd elpusztítom őt. Fájdalmat fogok neki okozni, pedig nem akarok, mindent megtennék, hogy sose legyen szomorú. Jó barátja akarok lenni, aki mindig mellette van és segít neki, ha szükség van rá, ahogy ő is teszi velem, de többet nem adhatok neki. Szeretnék, de be kell érnem ennyivel, ahogy neki is.
- Miért nézel így rám? - kérdi halkan. - Mondtam valamit, amit nem kellett volna?
- Erről szó sincs - rázom meg kicsit a fejem. - Egyszerűen csak gondolkodtam - pillantok rá, majd szemeimet behunyva próbálok álomba merülni, mielőtt még kérdezősködni kezdene.

***

- Srácok, komolyan - sóhajtok fel - már szinte semmi bajom, nem kell bébiszitter, kettő meg pláne nem - nézek rájuk. 

- Hát persze Hercegnő - forgatja meg Lou a szemét. - Tegnap még az ágyból sem voltál hajlandó felkelni és hangod is alig volt, most meg azt próbálod velem elhitetni, hogy semmi bajod? Nem vagyok hülye, a hülés nem múlik el három nap alatt és ezt mindhárman tudjuk. Szóval ne próbálj meg elküldeni, különben is mindegy, hogy hol írunk Harryvel, itt is megtehetjük, szóval törődj bele, hogy nem megyünk sehová. 

- Jobban nézel ki, mint tegnap - mosolyog rám Harry. 

Tegnap találkoztam vele először úgy, hogy beszéltünk is. Louis nem volt hajlandó elmozdulni mellőlem, így megkérte, hogy engedjem meg neki, hogy itt dolgozzanak Harryvel. Mit mondhattam volna, hogy nem, de hát már úgyis el volt döntve... Kedves és aranyos volt, már amennyit tegnap képes voltam vele beszélni. Bevallom, hogy az ő közelébe nem éreztem magam annyira feszültnek, mint Louissal való első találkozásomkor, ami meglepett, bár már tudom, hogy annak az volt az oka, hogy ő más. Louis pedig, hát nem tudom leírni, hogy miért, de ő érzéseket vált ki belőlem, míg Harry csak barátként viselkedik velem. 

- Kösz - köszörülöm meg a torkom. - Jó, feladom maradhattok, csak kérlek ne nézzetek ilyen aggódóan, amikor rámtör a köhögőroham, idegesítő és zavarba ejtő - közlöm velük.

- Csak aggódunk érted, Hercegnő - mosolyog rám Lou. Amióta először használta rám ezt a megnevezést, folyamatosan így nevez, nekem pedig mindig mosoly kúszik az arcomra tőle, amit gondolom ő is észrevett. - Szeretnél hallani belőle pár sort? - kérdi tőlem. - Szeretnénk kikérni a véleményedet róla.

- Az enyémet? Miért pont tőlem akarjátok hallani, hogy mit gondolok róla, hiszen én ehhez nem is értek. 

- Tudod, Lou mesélte, hogy rajongó voltál és innen gondoljuk, hogy jó ötlet, de ha nem akarod hallani, akkor nem kell - néz rám Harry.

- Én azt egy szóval sem mondtam - vágom rá, majd a csészémet az asztalra téve helyezem magam kényelembe. - Kíváncsi vagyok, nagyon is, csak meglepett, ennyi az egész - vonom meg a vállam. 

Harryvel összenéztek, szavak nélkül beszélték meg a dolgaikat, én pedig türelmesen vártam, hogy valamelyikük elkezdjen énekelni, bár sejtettem, hogy ki lesz a választott. Louis mosolyogva nézett felém, majd vett egy mély levegőt és kezdett bele:

- For your eyes only I'll show you my heart for when you're lonely and forget who you are I'm missing half of me when we're apart now you know me for your eyes only... - végig a szemembe nézett, én pedig csak bámultam. A másodpercek perceknek tűntek, miután befejezte. Tudom, hogy meg kellett volna szólalnom, de egyszerűen el sem tudtam képzelni mit kellene mondanom. Egyszerűen nem jöttek szavak a nyelvemre, pedig velem ilyen ritkán történik meg, de ebben a pillanatban így volt. 

- Ez... ez gyönyörű volt - nyögtem ki végül. 

- Már azt hittük meg sem fogsz szólalni - nevetett fel Harry. - Tudod, két perce bámulsz ránk, mint aki sokkot kapott volna...

- Ömm... - pillantok félre zavartan - bocsi csak...

- Örülök, hogy tetszik - mosolyog rám Louis diadalmasan. - Ez a két perc mindent megért, hogy láthattam az arcodat, miközben érzések ezre fut rajtad végig. 

Érzések ezre? Mi a fenéről beszél? Mindketten olyan furcsán néznek rám, milyen képet vághattam, hogy ennyire elvannak magukkal? Louis úgy mondta ezt, mintha pontosan ezt akarta volna kiváltani belőlem, de mégis mit?

- Fogalmam sincs miről beszéltek - szólalok meg végül - de most hagylak titeket dolgozni - állok fel, majd indulok el a szobám felé. 

***

A délután nagy részét zene hallgatásával és írással töltöttem. Próbáltam elterelni a figyelmem a délelőttről, amit még mindig nem értettem. Próbáltam elképzelni, hogy festhettem, de nem sikerült, ez számomra titok marad, mert Louis biztos nem fogja elmondani. 

Sóhajtva csuktam le a laptopom tetejét, amikor meghallottam az ajtó csapódását. Harry távozott, ami annyit jelent, hogy Louis másodpercek múlva már a szobámban lesz, én pedig nem akarom, hogy meglássa, hogy írtam, mivel kijelentette, hogy pihennem kell és nem írhatok, míg jól nem leszek. De az írást nem szabad elhanyagolni, különben is nekem nem munka, hanem az életem, nem érzem azt, hogy kimerít, egyszerűen csak kikapcsolja az agyam. 

- Hogy érzed magad? - lép be a szobába. 

- Kicsit fáj a fejem, de még csak most vettem be a gyógyszert, szóval hamarosan elmúlik - közlöm vele mosolyt erőltetve magamra. - Nektek, hogy ment?

- Elég jól, persze még van mit dolgozzunk, de hamarabb kész lesz a szám, mint gondoltuk volna - közli velem, miközben mellém dől az ágyra. - Holnap találkoznom kell valakivel, de nem fog sokáig tartani - néz a szemembe.

- Lou, ugye tudod, hogy én nem kértem, hogy légy itt? - vonom fel a szemöldököm, majd az arcát meglátva sóhajtva folytatom. - Nem úgy értettem, örülök, hogy itt vagy és törődsz velem, de ha dolgod van megértem, már mondtam, hogy sokkal jobban vagyok, megleszek egyedül is, különben meg átjön a nővérem, szóval nem leszek egyedül - közlöm vele.

- Örülök, hogy nem hagylak magadra, még képes lennél dolgozni és valami hülyeséget csinálni, amitől visszaesnél. De nem tart majd sokáig, míg visszaérek aztán pedig el sem mozdulok mellőled.

- Miért törődsz velem ennyire? - csúszik ki a számom.

- A beteget ápolni kell - mosolyog rám.

- Louis, nem bántásból mondom, mert tényleg örülök, hogy itt vagy és gondoskodsz rólam, de úgy viselkedsz velem, mintha a barátnőd lennék, pedig nem vagyok az.

- Tényleg nem vagy az - néz rám - de ma megtudtam valamit, ami megnyugtatott - vigyorodik el. - Az álarcod nem olyan jó, mint azt gondolod Hercegnő - simít végig az arcomon, mire én kíváncsian nézek rá, de ő csak a fejét megrázva adja tudtomra, hogy nem fog többet mondani. Mit árultam el neki a tudtomon kívül?

6.rész - Őrangyal

Louis Tomlinson

Már percek óta ébren vagyok, de nincs szívem felébreszteni a karjaimban lévő lányt. Nem akarom elengedni, mert fogalmam sincs, hogy lesz-e még esélyem így tartani őt. A tegnap esti beszélgetésünkből nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztem arról, hogy nem fogom feladni a megismerését és ő el is fogadta ezt. Fél, csak azt nem értem, hogy mitől. Mi történhetett vele, hogy ennyire távol akar magától tartani mindenkit?! Miért hiszi azt, hogy ő nem érdemli meg a boldogságot? Annyi kérdésem van, amire mielőbb szeretnék választ kapni, de nincs rá lehetőségem, amíg nem enged közel magához. 

Bevallom az éjszaka közepén, amikor kijött hozzám azzal, hogy behívjon a szobámba aludni azt hittem csak képzelődöm. Láttam rajta, hogy amint feltette nekem a kérdését nem gondolta át, éppen ezért kérdeztem vissza, de már nem volt elég bátorsága meghátrálni, így természetesen én sem igazán foglalkoztam a következményekkel és a tudattal, hogy vissza kell fognom magam, ha egy ágyban alszunk majd, mert szerettem volna. Egyáltalán nem bántam meg, főképpen nem akkor, amikor fél órával azután, hogy elaludtam éreztem, ahogy közelebb húzódik hozzám. Tudom, hogy nem lett volna szabad közelebb húznom magamhoz, míg a feje a mellkasomra nem kerül, de mindennél jobban akartam, hogyha csak ez az egy esélyem van, hogy a karjaimban tartsam akkor nem fogom elmulasztani. Minden pillanatot kihasználom, hogy a közelemben van.

Amikor először felébredtem minden erejével azon volt, hogy kimásszon mellőlem, tudom, hogy kellemetlenül érezte magát, de én örültem, hogy ott volt, ahol. Tisztában vagyok vele, hogy zavarban fogja magát érezni, amint felébred a közelségem miatt és azt is tudom, hogy én ezt élvezni fogom, mert hosszú ideje most először érzem azt, hogy minden olyan, mint régen. Hogy a mosolyom valódi, úgy érzem, mint hónapokkal ezelőtt Eleanorral. Boldoggá tett és megnyugtatott, szerettem vele kötekedni és most pontosan azt érzem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne az életemben és ezt annak köszönhetem, hogy a karjaimban van. Kihasználásnak tűnik az, amit vele teszek és lehet, hogy egy része az is, de tényleg szeretném őt megismerni. Szeretném, hogy mellettem legyen, hogy segítsen rajtam és engedje meg nekem, hogy én is segítsek neki. Ennyit szeretnék az élettől, ebben a pillanatban, hogy mellettem maradjon és engedje, hogy a közelébe legyek. 

Morogva nyúlok a polcon lévő telefonomért, ami rezegni kezd, mielőtt még felébresztené Mistyt is. Döbbenten veszem észre, hogy Harry keres, pedig ő ilyenkor nem szokott még fent lenni. Most vagy valami baj van, vagy csak kíváncsi arra, hogy alakult a tegnap. Inkább az utóbbira tippelnék, mivel ismerem annyira és kétlem, hogy változott volna bármi is, amióta nem beszéltünk. Vigyorogva nyomom ki majd írok neki egy üzenetet miszerint most elfoglalt vagyok és nem tudok beszélni vele. Szinte magam előtt látom a perverz vigyorát, amint elolvassa szövegem, mert biztosan valami olyasmire gondol, ami persze nem történt meg, de az ő fejében igen. 

Halk nyöszörgés üti meg a fülem, amiből tudom, hogy még pár perc és Misty felébred. Mosolyogva simítok végig az arcán, majd nyomok egy puszit a hajába. Egy ásítás kíséretében nyitja résnyire a szemeit, majd szalad ráncba a homloka.

- Hol vagyok? - kérdi sokkal inkább magától, mint tőlem, mivel kétlem, hogy észrevett eddig a pillanatig. Kuncogva adom a tudtára jelenlétem, mire egyből felül az ágyban, majd rám néz  nagyra nyílt szemekkel. - Ó... - kap a fejéhez - persze már emlékszem - suttogja. 

- Jó reggelt - könyökölök fel az ágyban. - Hogy aludtál? - kérdem vigyorogva. 

Halvány pirrel az arcán pillant rám, majd temeti kezei közé az említett felületet. 

- Jól aludtam - sóhajt fel - bár arra kíváncsi lennék, hogy kerültem oda, ahová - teszi hozzá. - Valami azt súgja, hogy miattam történt, bár ahogy észrevettem te sem állítottál meg benne.

- Hé - húzom el kezeit az arca elől. - Ne érezd magad zavarban, hiszen semmi rossz nem történt. És különben is, nagyon remélem, hogy nem hiszed azt egy percig se, hogy bánom, hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint te engem használt párnának, mert akkor hatalmasat tévedsz.

- Te ezt élvezed - motyogja.

- Mit is? - kérdem ártatlanul. - Mit kellene élveznem? - hajlok hozzá közelebb. 

- Ne viselkedj úgy, mintha ártatlan lennél - forgatja meg szemeit. - Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Élvezed, hogy zavarba hozol és azzal, hogy minden egyes pillanattal amikor közelebb hajolsz hozzám az arcom új színbe borul - vádol meg. 

- Most megleptél - nevetek fel. - Azt hittem, hogy te nem mondod ki a véleményed ilyen nyíltan, de úgy látszik mégis. Ez tetszik. De még mennyire tetszik - suttogom. - Zavarba jössz attól, amit mondok, de vissza is vágsz annak ellenére is, hogy tudod ellenem úgysem győzhetsz.

- Biztos vagy te ebben? - vonja fel a szemöldökét. - Annyira még nem is ismersz, hogy ezt elmondhasd rólam. Ki tudja lehet képes lennék legyőzni téged. Nem ismersz szóval ne bízd el magad ennyire.

- Most először történt az, hogy nem tetted hozzá, hogy nem is foglak megismerni, talán nem megváltozott a véleményed rólam?

- Azt sem mondtam, hogy meg fogsz ismerni - vonja meg a vállát. - Csak, hogy nem ismersz, a két fogalom között sok a különbség. Nem azért nem hagyom, hogy megismerj, mert rossz véleményem van rólad, hanem mert így látom jónak. Tisztában vagyok vele, hogy te nem ezen a véleményen vagy, de azzal is, ha megtudnád, hogy miért gondolom így akkor ez megváltozna. 

- Akkor miért nem meséled el nekem, hogy mitől félsz? - kérdem halkan. - Miért nem avatsz be abba a sötét titokba, amitől ennyire félsz, ha kitudódik, akkor elveszíted a számodra fontos embereket?

- Nincs semmilyen titkom, csak vannak dolgok, amiről nem szeretek beszélni és ez pont olyan, ne erőltesd Louis, mert azzal nem győzöl meg róla, hogy te igenis mellettem maradnál...

- Jó - adom fel. Nem zártam le még ezt a beszélgetést és szerintem ezzel ő maga is tisztában van, de egy ideig most nem fogom erőltetni, mert tudom, hogy képes lenne teljesen elzárkózni tőlem, ha nem adom meg neki azt amit kér tőlem. - Egy feltétellel - nézek a szemébe. 

- Na és mi lenne az?

- Nem fog neked tetszeni - közlöm vele - de csak akkor vagyok hajlandó letenni róla, ha megígéred nekem, hogy nem menekülsz előlem. Nem kell elmondanod, míg te megad nem szeretnéd, de akkor még találkoznod kell velem. Nem szabad ennek lennie az utolsó együtt öltött esténknek, miután kisétálsz az ajtómon. 

Tudom, hogy sokat kérek tőle és ez zsarolás is egyben, de nem akarom, hogy csak úgy kisétáljon az életemből. Nem engedhetem meg neki. Ha pedig csak így tudom rávenni, akkor legyen, nem fogom arról faggatni, amiről nem akar velem beszélni, csak maradjon a közelembe.

- Sokat kérsz - túr a hajába. - Mondtam neked, hogy nem jó ötlet engem megismerni, miért nem tudod ezt csak elfogadni és beletörődni?

- Misty, életemben eddig semmit sem fogadtam el és törődtem bele, amikor megkértek rá vagy ha meg is tettem, csak hosszú idő elteltével. De azok nem ilyenek voltak, abba képes voltam beletörődni, de ez nem olyan, amit el fogok fogadni. Meg akarlak ismerni és nem értem, hogy te miért nem engeded nekem. Nem akarsz róla beszélni, rendben, legyen, de akkor legyünk barátok, szükségem van barátokra és neked is. Nem vallod be és szinte biztos vagyok benne, hogy sosem fogod, de te is tudod, hogy így van. 

Az a fájdalom, amit annyiszor láttam már a szemében újra csillogni kezdett. Megint egy olyan témát hoztam fel, ami fájdalmat okoz neki. Meg akarom szüntetni ezt. Azt akarom, hogy boldog legyen és ne folyamatosan arra gondoljon, hogy mi lenne ha... Ha az ember ezt teszi, abba szép lassan beleőrül. Nem azt kell nézni, hogy mi történhet a jövőben, hanem a pillanatnak élni és engedni, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell. Nem hiszek a sorsban, de abban, hogy minden okkal történik igen. Az, hogy mi találkoztunk nem véletlen volt, így kellett lennie. 

- És most mit kellene erre mondanom? Azt várod, hogy egyből beleegyezzek, de mi van, ha én nem akarom ezt? Arra nem gondoltál, hogy azzal, hogy közelebb engedlek magamhoz, mint barátot megtudod azt, amiről nem akarok beszélni? Abban sem vagyok biztos azokból ítélve, ahogy rám nézel, hogy képes lennél csak a barátom lenni.

- Képes lennék, ha adnál nekem egy esélyt - suttogom. - Csak egy esélyt kérek és ha úgy érzed, hogy nem vagyok jó társaság, akkor megígérem neked, hogy lekopok, csak kérned kell tőlem - vetem be az utolsó kockám. 

***

A napok hamar telnek, én pedig egyre többet mosolygok. Igazság szerint nem is értem, hogy miért teszem ezt, hiszen semmi sem történt csak úgy érzem, hogy visszakaptam egy részem, amit hónapokkal ezelőtt elveszítettem. A közös munka a fiúkkal már nagyon hiányzott, főképpen, amikor egyedül dolgoztam a dalaimon. De most itt van Harry és már napok óta a közös dalunkon dolgozunk és kicsit úgy érzem, mintha visszaugrottunk volna az időben. Hülyéskedünk és ahogy az este egyre jobban közeleg egyre hülyébb és hülyébb mondatok hagyják el a szánkat. Igazából még csak pár sor van, de annak a hangulatából ítélve már tudjuk, hogy nem egy boldog és pörgős szám lesz, sokkal inkább egy érzelmes, szomorú szám. Az érzéseinket írjuk ki magunkból, amiket eddig elnyomtunk a világ elől, ami persze nem baj, csak... furcsa.

- Ma is találkoztok? - iszik bele a kávéjába. 

- Igen, azt mondtam neki miután mi végeztünk beugrom hozzá - közlöm vele. - Meg se szólalj - teszem hozzá, amint észreveszem perverz vigyorát. - Semmi sincs közöttünk, bár én szeretném, de most még megelégszem azzal is, hogy engedi, hogy a barátja legyek. Nekem az is sokat jelent és ezt ő is tudja. 

- De te többet szeretnél és ezt mi tudjunk - emeli ki a mondatom egy részét. - Te nem barátként tekintesz rá és ezt ő is észre fogja venni, ha már nem tette meg. Nem hülye, elég ha csak rád néz és leesik neki, hogy többet érzel.

- Ez bonyolult Hazz, te tudod a legjobban - sóhajtok fel. - Én szeretném, hogy több legyen, de ő már az elején leszögezte, hogy csak a barátom akar lenni, nekem pedig ezt el kell fogadnom. 

- Nem értelek. Miért nem bizonyítod be neki, hogy ő is többet érez, csak fél tőle? Te is tudod, hogy így van Lou. Láttalak titeket, amikor legutóljára magaddal hoztad... ahogy rád néz, az nem barátság, de neked könnyebb azt mondogatni, hogy ő csak úgy tekint rád, mert ha nem ezt teszed akkor sok kérdés merül fel benned, hogy miért nem akar többet, nem igaz?

- Talán - motyogom - de nem tehetek semmit sem, míg ő nem szeretné. Még elég számomra a barátsága, de tudom, hogy eljön majd az a nap, amikor már nem lesz és akkor tennem kell valamit. Vagy megmutatom neki, hogy érzek és ezzel eltaszítom magamtól vagy csak a barátja maradok ezzel fájdalmat okozva mindkettőnknek.

- Erre semmi szükség - legyint. - Egy nap, amikor úgy látod, hogy képes vagy rá és ő is elég jó hangulatban van egy olyan beszélgetéshez akkor vallj be neki mindent, semmit sem veszíthetsz Lou, de tudnia kell róla, hogy érzel. Nem jó, ha titkolóztok egymás előtt, még akkor sem, ha semmi sincs köztetek, én tudom...

A beszélgetésünk után, egyből kocsiba szállok, majd elindulok a már jól ismert lakás felé. Nem volt könnyű, de azon a reggelen rávettem, hogy ne szüntesse meg velem a kapcsolatot. Persze nem ment könnyen, de nem adtam fel és azóta szinte minden nap találkozom vele. Az elején volt, hogy kifogásokat kereset, de sosem vettem figyelembe. Mindig azzal tettem le a telefont, hogy jó akkor húsz perc és találkozunk. Azóta erről leszokott, hiszen látta, hogy semmit sem ér el nálam vele. 

Mosolyogva szállok ki majd indulok el, hogy mihamarabb láthassam. Igaza van Harrynek és ezzel én is tisztában vagyok, csak nem olyan egyszerű megtenni, amire kér, mint kigondolni. Sok bátorság kell hozzá, hiszen az is benne van a pakliban, hogy elveszítem őt és bármire képes lennék, hogy ez ne történjen meg. 

- Hát te? - mosolyog rám erőltetetten, amint kinyitja az ajtót. - Azt hittem, csak később jössz. Nem írtok még?

- Minden rendben veled? - vonom fel a szemöldököm. - Kicsit sápadt vagy, hé... - nyúlok utána, amikor majdnem összeesik. - Misty - szólítom aggódóan, majd a karjaimba veszem. - Ne csináld ezt, a frászt hozod rám, mi történt veled?

- Csak... csak le kell kicsit dőlnöm - motyogja alig érthetően. Lefektetem az ágyára, majd kisimítom magam a haját a szeméből. Aggódóan nézek rá, de ő csak behunyt szemekkel néz rám. Miért érzem azt, hogy valami fontos dolgot titkol el előlem. Igaz, hogy az utóbbi időben semmit sem vettem rajta észre, de az elején már láttam ilyennek, csak akkor nem volt az összeesés szélén, mint most. Lassan fekszem le mellé, majd húzom őt közelebb magamhoz. A szívem nagyon gyorsan ver, miközben a levegőt is szaporán kapkodja. Tennem kéne valamit, de fogalmam sincs, hogy mit, ezért csak próbálok megnyugtató szavakat suttogni a fülébe. 

- Mi történt veled? - kérdem pár perc múlva, miután kicsit megnyugodott. Erősebben szorítom magamhoz, ő pedig mélyeket sóhajtva bújik hozzám. - Mondj valamit, kérlek...

- Már jól vagyok - szólal meg erőltetetten. - Tényleg semmi bajom, Lou. 

- Ne mond ezt, főképpen ne most, hogy láttalak így. Nem vagyok hülye, szóval ne is néz annak a francba - morgom. - Nem akarok veled most veszekedni - motyogom - de aggódom érted, szóval mond el az igazat.

- Én sem akarom, hogy veszekedjünk... de tényleg semmi bajom, csak talán meg leszek hűlve, egész nap rosszul éreztem magam - suttogja a mellkasomra. - Azt hittem el fog múlni, de nem így lett. 

- Miért nem szóltál nekem? - kérdem. - Ha mondtad volna, akkor már rég itt lennék. Ilyenkor nem szabad egyedül lenned. Az előbb majdnem elájultál, mi történt volna, ha ez akkor történik meg, mikor nem is számítasz rá és bevered a fejed?

- De nem akkor történt - emeli rám tekintetét. - Jobban éreztem magam, csak hirtelen álltam fel a kanapéról és gondolom nem segített az állapotomon.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy ma ha akarnál sem tudnál innen elküldeni. Biztos lehetsz benne, hogy nem hagylak magadra ilyen állapotban. Itt maradok veled és vigyázok rád, míg jobban nem leszel - puszilok a hajába. 

- Te is elkaphatod tőlem - leheli.

- Nem érdekel - jelentem ki. - Vigyázni fogok rád és ebben nem tudsz megakadályozni. Az elkövetkezendő napokban én leszek az őrangyalod.

Sziasztok! Hogy tetszett a rész? Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket és az olvasókat is! Remélem ehhez is leírjátok a véleményeiteket és várjátok majd az új részt, ami egy hét múlva érkezik majd! További szép napot!

5.rész - "Miért...?"

Misty Stone

  Készülődés közben nem egyszer merült fel bennem, hogy most sem megyek el a találkozóra. Tudom, hogy nem lenne szép tőlem, de mit tehetnék? Nem akarom, hogy bárki olyat feltételezzen róla és rólam, ami nem is létezik, én pedig messze tőle lennék csak biztonságban. Előtte nem tudom megjátszani, hogy minden oké, pedig szükségem lenne rá. Nem árulhatok el neki semmit sem abból, hogy mi van velem. Maszkot kell húznom és túlélnem az elkövetkezendő pár órát, mert abban biztos vagyok, hogy ez nem egy fél órás találka lesz. 

  - Magyarázatot követelek - szól bele a nővérem, amint felveszem neki a telefont. - Miért van az, hogy anyától kell megtudnom, hogy fiú problémáid vannak? Én a nővéred vagyok és tudod jól, hogy bármiben segítek neked csak szólnod kell.

  - Kim - sóhajtok fel. - Nem tudom, hogy anya mit mesélt neked, de nincs semmi problémám. Az, hogy nem mentem el egy megbeszélt találkozóra még nem azt jelenti, hogy bármilyen problémám lenne, csak egyszerűen átgondolom a dolgokat és akkor nem éreztem úgy, hogy el kell mennem, ahogy most sem, de nem akarok magamban nagyobb bűntudatot kelteni, mint már anélkül is van. 

  - Ugye tudod, hogy nem fogom csak úgy hagyni az egész témát? - kérdi, miközben biztosan felvonja a szemöldökét, ahogy mindig is teszi. - Részleteket akarok és mindent el kell mondanod abból, ami ma történt, de legfőbbképpen azt, hogy miért akarod, hogy leszálljon rólad, miért nem engeded meg, hogy megpróbáljon boldoggá tenni. 

  - Semmi kedvem erről beszélni, főképpen nem kint az utcán, Kim - fordulok be a sarkon. - Tisztában vagyok vele, hogy nem fogom megúszni ezt a beszélgetést, de először szeretnék találkozni vele és azon túlesni majd csak utána ezen a beszélgetésen, rendben?

  - Rendben, de akkor holnap találkozunk, ígérd meg nekem - kéri határozottan. - Nincs semmi kifogás, rám fogsz szánni legalább két órát a napodból, megegyeztünk?

  - Legyen - bólintok rá, bár tudom, hogy úgysem látja. - De most le kell tennem. Holnap beszélünk - búcsúzom el tőle.

  - Jó szórakozást! - kuncog fel, majd a vonal megszakad, én pedig mély levegőt véve veszem tudomásul, hogy megérkeztem. 

  Még simán lenne esélyem a menekülésre, csak sarkon kellene fordulnom és gyors léptekkel elindulnom visszafelé, de valami nem enged. Az ablakot bámulom, miközben megjelenik előttem az a szomorú arc, ami tegnap fogadott, amitől egyszerűen képtelen vagyok sarkon fordulni és továbbállni. 

  - Ugye nem menekvést forgatsz a fejedben? - szólal meg a már jól ismert hang közvetlenül mögülem, mire halk sikítás hagyja el a számat. Szapora lélegzéssel fordulok meg, majd pillantok az előttem álló zsebredugott kezű srácra. - Nem akartalak megijeszteni - mosolyog rám. - Igazából köszöntem is, csak nem hiszem, hogy hallottad, mivel nagyon a gondolataidba voltál merülve. 

  - Szia - szólalok meg halkan. - Nem a te hibád, mindig kicsit ijedős voltam - teszem hozzá. - Nem lenne jobb bemenni? - mutatok a kávézó irányába.

  - Nem vagyok benne olyan biztos, hogy jó ötlet nyilvános helyen találkoznunk - néz a szemembe. - Biztosan hallottad már a híreket, miszerint te vagy az új barátnőm nem szeretném, ha kellemetlenül érintene téged, így mit szólnál, ha egy nyugisabb helyre mennénk, ahol nem kell lesifotósoktól tartanunk?

  - Csak az zavar benne, hogy hazugságot irkálnak, mivel én nem vagyok a barátnőd, viszont már az egész világ ezt hiszi, miközben nem is igaz - fonom össze mellkason előtt kezem, ezzel elrejtve a remegésüket. 

  - De még lehetsz - vágja rá, mire én nagyra nyílt szemekkel nézek rá. - Mondtam neked, hogy nem fogom feladni, hogy megismerjelek, ehhez jobb ha hozzászoksz. Minél messzebbre akarsz magadtól taszítani én annál közelebb szeretnék hozzád kerülni, most pedig gyere - nyújtja felém a kezét, én pedig egyből odakapom szemeim. 

  - Ez nem jó ötlet - bökök a felém tartott kéz felé. - Bárki megláthat és ezt már nem lenne olyan könnyű kimagyarázni - közlöm vele.

  - Kicsit sem érdekel - nyúl felém, majd fogja meg a bal kezem miközben mosolyogva néz rám. - Gyere, keressünk egy nyugisabb helyet - indul el, engem maga után húzva. Ahol az ujjai érintik a bőröm felforrósodik az adott rész. Miért váltja ki belőlem ezt egy fiú érintése? Miért van az, hogy mélyen elrejtve magamban azt szeretném, hogy valaki mellettem legyen, hogy valaki megmutassa nekem mi az a szerelem? Miért akarom, hogy végre megszegjem az összes szabályom és közel engedjek valakit magamhoz még annak ellenére is, hogy tudom, hogy végződik majd ez az egész?! Miért vagyok ilyen önző, hogy boldogságot szeretnék, ha még egy rövid időre is, hiába tudom, hogy ezzel megbántanám az adott személyt? - Minden rendben? - néz rám aggódóan, amint a kocsija mellé érünk, miközben ujjával lassú köröket rajzol a kézfejemre. Felé pillantok, majd hamis mosolyt erőltetek magamra, ezzel próbálva jelezni neki, hogy minden rendben, bár úgy érzem, hogy ő átlát az álcámon és egyetlen szavam sem hiszi el.
  - Semmi bajom, tényleg - rántom ki a kezem az övéi közül majd túrok a hajamba. Zavarban érzem magam, mert észre sem vettem, hogy erősebben szorítottam a kezét, amíg átjöttünk az úton, mint azt kellett volna. Látom rajta, hogy kételkedik a válaszomban, de örülök, hogy nem kérdez rá, hiszen semmit sem mondhatnék neki a problémáimról. Bólintva jelzi, hogy tudomásul vette a válaszom, majd kinyitja nekem a kocsija ajtaját, megvárja míg beszállok és rám is csukja azt, majd ő is beszáll mellém. - Hová megyünk? - szólalok meg pár másodperc után.
  - Ne értsd félre, nem azért viszlek el hozzám, mert bármi tervem van - néz rám - csak úgy gondolom, hogy az az egyetlen hely, ahol nem fotózhatnak le minket. De ha te nem éreznéd ott jól magad, akkor hozzád is mehetünk vagy kereshetünk egy eldugott helyet...
  - Nem nézlek olyan személynek, aki azért vinne el magához, mert tenni szeretne velem valamit - közlöm vele, mire megkönnyebbülten sóhajt fel. - Mehetünk hozzád is.
  Csendben utazunk miközben egyre zavarbaejtőbb lesz köztünk a helyzet. Szeretnék vele beszélni, hogy kicsit is eltereljem a gondolataim arról, hogy miért szeretném magamhoz közel engedni őt, de ilyen csendben a gondolataim átveszik az uralmat és teljesen összezavarnak.
  - Beszélhetünk róla, ha szeretnéd - hallom meg hangját, mire zavartan kapom felé a fejem, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit mondhatott előtte. - Tudod a cikkekről és a képekről - teszi hozzá halkan, én pedig sóhajtva dőlök hátra az ülésben.
  - Ez lehet, hogy egy kicsit hülyén fog hangzani, hiszen az embereknek általában nem ez a véleményük a cikkekről, de mivel író vagyok én kicsit másképp látom a helyzetet. Tisztában vagyok vele, hogy azért írnak mindent bele, amiről azt feltételezik, hogy igaz, mivel kellenek bele olyan cikkek, amik miatt megveszik majd őket és az, hogy egy sztárt összehoznak valakivel millió olvasót szerez neki, hiszen híres vagy és sok rajongód van, akik kíváncsiak arra, hogy mi van veled. Bár annak nem örülök, hogy hazugságot írnak, de őszintén, ha észreveszel egy hírességet, miközben egy másik személlyel beszélget benned mi merül fel legelőször? Hogy együtt vannak, utána elemezni kezded és rájössz, hogy hülyeség amit gondoltál, de attól még felmerült benned és az a lényeg. Nem azt kell néznünk, hogy mit írnak rólunk, hiszen csak a fontos, hogy mi tudjuk az igazságot.
  - Még egyszer sem hallottam ilyen felfogásról, de örülök neki, mivel így nem kell azon aggódnom, hogy majd azért nem akarsz velem találkozni, mert mindent összehordanak az újságokban - sóhajt fel. - Tudom, hogy nekik ez a munkájuk, de azért néha kicsit sok az, amit összeírnak rólunk, mivel ezzel problémát okoznak nekünk... persze nekik ez fel sem tűnik, de nem mindig olyan egyszerű kibújni egy cikk alól, ami egyszer már napvilágot látott, hiába hazugság.
  - Nem is mondtam, hogy az, de bele kell törődni, hogy nekik ez az állásuk, ahogy neked az éneklés, nekem pedig az írás, még akkor is, ha az övéket nem egyszerű elfogadni, nem tudsz rajta változtatni.
  - A napokban lesz egy interjúm, ahol ezt tisztázni fogom - pillant rám - csak azért szólok, hogy ne lepődj meg, ha utána majd a jövőre nézve írnak majd a kapcsolatunkról. Tudom, hogy te nem szeretnél vagy félsz közel engedni magadhoz valamilyen okból kifolyólag, de én szeretnélek megismerni téged. És őszintén szólva azt sem nagyon bánnám, ha a jövőben a mostani cikkek valósággá válnának - közli velem, mire én elvörösödve bámulom az ölemben lévő kezeim.
  Miért van az, hogy egyetlen egy mondatával teljesen zavarba tud hozni? Miért mondogatja folyamatosan azt, hogy meg akar ismerni, én pedig miért örülök a szívem mélyén ennek? Bevallom, hogy félnék attól, hogy vele legyek, mint egy pár, de egy részem örülne neki, egy eldugott részem örülne neki, ha ez bekövetkezne. Eddig bele sem gondoltam, hogy mennyire vágyom a boldogságra, de mióta találkoztam Louissal és képtelen vagyok abban, hogy megakadályozzam a megismerésemben egyszerűen félek, hogy olyan fog velem történni, ami nem biztos, hogy jó hatással lesz rám vagy rá. Félek boldognak lenni, mert nem tudom, hogy meddig tarthat, ha beteljesedik és hogy mi lesz miután minden megváltozik.
  - Itt laksz? - kérdek rá figyelmen kívül hagyva előbbi mondandóját.
  - Igen - mosolyog rám, majd a portást köszöntve hajt át a kapun. - Nem kell aggódnod, senki sem láthat meg téged, hogy itt vagy, mivel ide nem engednek be senkit sem, aki nincs bejelentve - közli velem.
  A halban állva várjuk, hogy megérkezzen a lift. Időközben megtudtam, hogy Louis a tetőtéri lakásban lakik, ami nagyon kíváncsivá tett, hiszen nekem is egy álmom volt, hogy egyszer majd legyen egy ilyen lakásom. Nem azt mondom, hogy a mostanit nem szeretem, csak mindig is vonzott az a látvány, meg persze érzés, hogy milyen ha tied az egész tetőtér is.
  - Miért döntöttél pont emellett a lakás mellett? - fordulok felé, amikor kiszállunk a liftből.
  - Hát, a másik lakásom túl nagynak tartottam, hiszen már nem voltak ott a fiúk, hogy betöltsék néha a sok helyet, így úgy gondoltam, hogy keresek egy kisebbet. Régen mindig erre a környékre akartam költözni és mikor megláttam, hogy egy jól örzött részen van eladó lakás egyből rávetettem magam. Sokszor megtörténik az, hogy az ablakból percekig bámulom a kilátást, mivel az nem mindennapi - mosolyog rám.
  - Értem - biccentek. - Bennem is felmerült már, hogy egy tetőtéri lakást is bérelhetnék, mivel nagy álmom, de gondolom erre már rájöttél a könyveimből is.
  - Igen, feltűnt, hogy mindig tetőtéri lakásban lakott a fiú - neveti el magát. - Nem gondolod, hogy az, hogy én is ott lakom jelent valamit? - fordul felém vigyorogva. - Tudod, talán az egyik könyved valóra válik, esetleg ihletet kapsz a lakásomtól.
  - Kicsit furcsa, de ne képzelj bele semmit - nevetem el magam én is. - Ez csak egy lakás...
  - Nevettél - néz rám döbbenten. - Most először nevettél a közelemben - mondja sokkal inkább magának, mint nekem - ez tetszik - vigyorog. - Fáradj beljebb szerény hajlékomba - tárja ki előttem az ajtót.
  A küszöböt átlépve egyből megcsap Louis illata. Az egész lakásban érezhető, ami mosolyt csal az arcomra, bár az okát nem tudom. Beljebb lépve megpillantom a nappalit, ahol két fekete bőrkanapé található egy üvegasztallal és vele szemben pedig a falra fogott Tv díszeleg. De ez alig köti le pár másodpercig a kíváncsiságom, mivel észreveszem a hatalmas ablakokon túl a gyönyörű látványt, mire gyors léptekkel közelítem meg. Hátam mögül hallom Louis kuncogását, de mit sem törődve vele bámulok magamelé.
  Szinte az egész város látható. Napközben is szép lehet a látvány, de este miután felkapcsolják a világítást biztosan sokkal szebb. Szinte biztos vagyok benne, ha az enyém lenne ez a lakás, akkor órákat töltenék a város nézegetésével.
  - Ennyire tetszik a kilátás? - lép a hátamhoz, miközben kezeit a derekamra helyezi, én pedig azonnal kizökkenek a bámulásból. - Minden érintésembe beleremegsz - suttogja. Szemeimet lehunyva próbálom magam rávenni, hogy ne simuljak az ölelésébe és továbbra is ott maradjak a közelébe.  - Feszült vagy - szorítja meg egy kicsit a derekam, majd enged el. - Tudom, hogy ez nem pont az első beszélgetéshez való téma, de kíváncsi vagyok rá, tényleg érdekel, hogy miért akarsz ennyire menekülni előlem, miért félsz attól, hogy megismerjelek? Készítek egy teát és közben megbeszélhetnénk - teszi hozzá.
  - Louis - fordulok felé. - Én.. én tényleg nem akarok erről beszélni - motyogom. - Tudom, hogy jogod van tudni, de...
  - Hidd el nekem, hogy könnyebb lenne, ha kiadnád magadból és nekem is, mert tudnám, hogy mit kell másképp csinálnom, hogy ne taszítsalak el magamtól.
  Feladva a próbálkozást egyezem bele. Tudom, hogy ezt nagyon meg fogom bánni, de abban is biztos vagyok, hogy egyszerűen képtelenség lenne őt lebeszélni bármiről is, amit egyszer a fejébe vesz, hiszen nem akartam itt lenni, most mégis itt vagyok vele, kettesben és ez is csak a makacsságának köszönhető.
  Idegesen üldögélek a kanapén, miközben Louisra várok. Mi a fenét mondjak neki, hiszen rendes indokom nincs, hogy miért gondolom azt, hogy nem jó ha megismer engem. Az igazi okát nem mondhatom el, de hazudni sem akarok neki. Egyszerűen muszáj valahogy meggyőznöm, hogy nem jó ötlet, de az a baj, hogy lassan már nem csak őt, hanem magamat is meg kell róla győzzem.
  - Türelmes leszek és nem erőltetem, de tényleg tudni szeretném az okát. Azt pedig ne mond, hogy nincs, mert azt sosem fogadom el. Van és te pontosan tudod, hogy mi az, én is szeretnék tudomást szerezni róla.
  - Ez nem olyan egyszerű... nem ismersz, nem tudod milyen lány vagyok. Egyet gondolsz rólam, de biztosíthatlak róla, hogy a fele sem igaz - kezdek bele. - Sok olyan dolog van velem kapcsolatban, amit nem szeretek megosztani másokkal és ezért nem tudják, hogy ki vagyok én valójában. Tudom, ha megismernél és megtudnál rólam mindent fájdalom érne, én pedig nem akarom ezt. Nem akarom, hogy bárkinek is fájdalmat okozzak azzal, hogy megismer. Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy ezzel sok mindent vesztek, de nem tudok ellene tenni. Senkit sem fogok tönkretenni azért, hogy én egy rövid ideig boldog lehessek.
  Döbbenten néz rám, szerintem biztosan azt hiszi rólam, hogy hülye vagyok és nem érti, hogy miért gondolom ezt, hiszen számára ez érthetetlen.
  - Ez butaság - néz a szemeimbe. - Ha valakinek tényleg fontos vagy, akkor a hibáiddal együtt elfogad és melletted áll. Nem tudom, hogy mitől félsz ennyire, de őszintén szólva ezzel csak azt érted el, hogy be akarjam neked bizonyítani, hogy engem nem érdekel az, hogy félsz attól, ha megismerlek fájdalmat okozol nekem, mert tudom, hogy nem lenne így. Nem tudnál olyat mondani, ami fájna...
  - Szerintem sikerülne... - suttogom.
  - Az, hogy megfosztod magad a boldogságtól egyáltalán nem jó - érinti meg a kezem. - Látom, hogy mit váltok ki belőled, ha megérintelek, ahogy akkor is amikor az előbb hátulról átöleltelek, vágysz a szeretetre és a boldogságra, de valami fura indok miatt meg akarod magadtól fosztani, mert azt érzed, hogy fájdalmat okoznál a másik személynek, ami egyáltalán nem igaz. Engedd, hogy megismerjelek és megmutassam, hogy milyen az igazi boldogság.
  - Miért akarsz megismerni? - szakad fel belőlem a kérdés. - Nem értem, egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy mit látsz bennem, hogy nem akarod ezt feladni...
  - Egy gyönyörű okos, fiatal lány vagy és én úgy érzem, hogy az a lány benned is ott van, akiről a könyveidben írsz, csak jönnie kell valakinek, aki előhozza belőled az igazi éned és szeretnék én lenni az a személy. Tudom, hogy ez furán hangozhat hiszen alig pár napja ismerlek, de látom, hogy szükséged van valakire, tudom milyen érzés és azt is, hogy milyen amikor rájössz, hogy nem vagy egyedül, hogy valaki segíthet ezt átvészelni, szeretnék én lenni az, aki segít neked.
  - Nincs szükségem segítségre - mordulok rá. - Nagyon kedves tőled, hogy segíteni szeretnél, de nincs semmi problémám, szóval ha csak azért akarsz megismerni, akkor jobb ha leteszel róla- közlöm vele.
  - Azért akarlak megismerni, mert valami vonz feléd és tudni akarom, hogy mi ennek az oka, tudni akarom, hogy te is így érzel, ha a közelembe vagy - vágja rá.
  Erre nem tudok semmit sem mondani. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes válasz, ezért inkább hallgatok, bár tudom, hogy az sem megoldás. A csendet végül ő töri meg, egy teljesen más témába belevágva, amiért hálás vagyok ugyanis nagyon szerettem volna már szabadulni az előbbi beszélgetésünktől. A bandáról mesélt, hogy milyen volt, maikor még együtt voltak, én is meséltem neki egy kicsit az írásomról, míg észre nem vettem, hogy kint hatalmas vihar tombol.
  - Indulnom kellene - szólalok meg az eget bámulva. - Már így is nagy vihar van, nem lenne jó, ha megvárnám míg nagyobb lesz.
  - Nem tartom jó ötletnek, hogy ebben az időben kocsiba ülj - rázza meg a fejét. - Amikor ilyen nagy vihar van egy csomó baleset történik, én pedig nem akarom, hogy bajod essen.
  - Semmi sem történne velem, Lou - mosolygok rá. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyen időben szállok be egy taxiba - közlöm vele.
  - Én viszont nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy biztonságban vagy - néz a szemeimbe. - Maradj itt ma estére. Én alszok a kanapén, te pedig aludhatsz a szobámban. Ígérem neked, hogy a szoba közelébe sem megyek, de ilyen időben nem engedhetlek el.
  - Nem marad... - kezdek bele, de hirtelen megállok, amikor a sötétben találom magam.
  - Itt ragadtál, velem a sötétben - hallom meg Louis hangját és egyből ki tudom belőle venni, hogy mosolyog.
  Megadóan sóhajtok fel, hiszen így tényleg nincs esélyem hazajutni, de nem is maradok itt szívesen. Képtelen lennék elaludni úgy, hogy tudom Louis pár méterre van tőlem. Belemegyek, hogy a szobájában aludjak, ahogy abba is, hogy kölcsön adja az egyik pólóját, hogy át tudjak öltözni, de a tudat megőrjít, hogy az ő ágyában fogok aludni, miközben a pólója van rajtam. Az ágyneműből az ő illata árad és ez egyáltalán nem segít az elalvásban. Sokkal inkább arra gondolok, hogy kitúrtam a saját ágyából. A szekrényen lévő órára pillantok, amin kerek három órát mutat. Már egy órája ágyban vagyok, de még mindig teljesen ébren. Kicsit sem vagyok álmos, feszült vagyok és bűntudatom van, hogy miattam kell a kanapén aludnia.
  Sóhajtva szállok ki az ágyból, majd indulok le a lépcsőn lassú léptekkel. Próbálok figyelni, hogy rájöjjek Louis fent van-e még, mivel nem hallok szuszogást valószínűleg igen, amit nem is csodálok, hiszen a kanapé nem olyan kényelmes, mint a saját ágya.
  - Miért nem alszol? - szólal meg mély hangon, amit a kanapé mellé érek.
  - Nem tudok - guggolok le mellé. - Hülyén érzem magam, hogy kitúrtalak az ágyadból - suttogom, mire kezével megsimítja az arcom.
  - Nem kell, nem most alszom először itt - kuncog fel. - Menj vissza és aludj - suttogja.
  - Gyere te is - szólalok meg mielőtt még átgondolhatnám mit is mondok. - Elég nagy az az ágy, ketten is elférünk rajta, akkor lehet, hogy képes leszek elaludni, mert nem fogok arra gondolni, hogy itt nyomorogsz ezen a kényelmetlen kanapén.
  - Nem kényelmetlen a kanapém - könyököl fel. - Tényleg ezt szeretnéd? - kérdez rá az előbbi ajánlatomra.
  - Igen - vágom rá, bizonytalanul. - Biztos vagyok benne, hogy elférünk ketten is rajta.

***

  Louist nem kellett sokat győzködni, hogy feljöjjön, ugyanis miután azt mondtam neki, hogy igen egyből felpattant majd befeküdt a saját ágyába, pár percre rá pedig már aludt is. Nekem sem kellett sok, hogy álomba merüljek, pedig azt hittem nehezebb lesz. 

  Félálomban vagyok még, de azt simán érzem, hogy a fejem lassan emelkedik, majd süljed, mire ijedten nyitom ki a szemeim. Döbbenten veszem észre, hogy a fejem Louis mellkasán pihen, miközben ő az egyik karjával magához ölel. Hogy a francba kerültem én ide? Tisztán emlékszem, hogy nem így aludtam el. Louis pedig ugyanabba a pózban van mint az éjszaka elalvás előtt. Én bújtam volna hozzá? Ó basszus, ki kell szabadulnom a karjai közül mielőtt még felébred és még kínosabbá válik az egész helyezett. 

  - Ne menekülj, nagyon jó helyen vagy itt - szólal meg, amikor megpróbálok kibújni a karjai közül. Szorítása erősödik és esze ágába sincs elengedni, én pedig sóhajtva adom meg magam miután egy újabb próbálkozás után morgással válaszol tettemre. - Jó kislány és most még aludjunk - morogja.

 

Sziasztok! Elég hosszú rész lett, remélem örültetek neki. Köszönöm az előző részhez érkezett bíztatásokat és az olvasókat! Remélem tetszik a történet és várjátok a folyattatást! Ha van kedvetek akkor nézzetek be az UNEXPLAINABLE-be is, ami egy Harry Styles fanfiction. További szép estét!