2015. július 24., péntek

1.rész - Dedikálás

Misty Stone
Remeg. Ismét remegnek az ujjaim. Sóhajtva pillantok le rájuk, miközben azon gondolkozom mit kezdek ma magammal, ha ez így folytatódik. Lassan fél éve tudom az okát, de igazából még most sem fogtam fel. Az orvos is mondta, hogy időre van szükségem, míg sikerül beletörődnöm az állapotomba, még egy pszichológusnak is megadta a számát, ha szükségem lenne rá. Eddig még sosem fordult meg a fejemben, hogy felhívjam és időpontot kérjek tőle. Azt hittem, hogy egyedül is képes vagyok megbirkózni a problémákkal, de nem így van. Az űr, ami a szívemben keletkezik, ha belegondolok mi vár majd rám, lassan felemészt. Egyedül már nem vagyok képes elviselni a lehetőségeimet. Nem akarok arra gondolni, hogy mi történhet, ahogy arra sem, hogy fogom elmondani ezt a szeretteimnek. Még mindig nem szóltam nekik semmiről és ez lassan az őrületbe kerget, mert ha belegondolok, hogy mekkora fájdalmat okozok majd nekik... nem csak azzal, hogy milyen problémáim vannak, hanem azzal is, hogy eddig nem szóltam nekik. Nem akarom őket megbántani, nem akarom, hogy miattam legyenek szomorúak, de semmit sem tudok ellene tenni. Ez a probléma, amivel küzdök nem olyan, hogy valami csoda folytán helyrejöhet, csak rosszabbodhat. Igaz eddig még nem történt ilyesmi, de ami késik az nem múlik.
Sosem akartam, hogy ez legyen. Nem most. Nem, akkor, amikor ilyen jól sikerül minden az életem. Kiadtam már három könyvet is, amik mind drámaiak voltak. Hatalmas sikerem lett velük. Ma délután kerül a polcokra a negyedik és dedikálásom lesz. De, hogy leszek képes aláírni a rajongóim könyveit, ha remeg a kezem? Reggel vettem be gyógyszert, de úgy látom, hogy nem segített, ha többet vennék be, akkor pedig lehet sokkal inkább ártanék magamnak, mint segítenék. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Amikor csak belegondolok, hogy eddig ilyen csak a könyveimben volt, elfog a sírás. Mindig erős voltam, de attól a naptól kezdve meggyengültem és ahogy újraolvastam az utolsó megírt könyvem, rájöttem, hogy ez szinte az én életem írja le, csak egy barát nélkül. Ki lesz mellettem a családomon és barátaimon kívül, amikor szükségem lesz rajuk? Senki. Senki sem tudna nekem olyan támaszt nyújtani, amire az ember szerelme képes. A könyveimben mindig voltak hősök, akik mindent megtettek volna, hogy megmentsék a szerelmüket és a végsőkig mellettük voltak, de velem nem lesz így. Egyedül fogok megküzdeni a problémáimmal, ha egyáltalán képes leszek rá. Magamra leszek utalva, mert senkitől sem kérhetem azt, hogy legyen mellettem a végsőkig, bár tudom, hogy mind szeretnének majd, de nem akarom, hogy úgy lássanak. Akkor inkább egyedül küzdöm meg vele. Összetörten, teljesen megváltozva nem akarom, hogy lássanak, mert tudom, hogy ez a kép maradna meg a fejükben, ha rosszra fordulna a helyzetem.
- Misty, minden rendben? - érinti meg a vállam a nővérem, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztem. Tegnap megengedtem neki, hogy nálam aludjon, mivel összeveszett a barátjával és nem akart egyedül maradni. Ki akarta adni magából, ami a szívét mondja, így megengedtem neki, hogy itt maradjon, pedig tudtam, hogy kockázatot vállalok vele. Feléje emelem a fejem, majd apró mosollyal az arcomon, bólintok. - Nekem nem úgy tűnik - ráncolja a homlokát, miközben a kezeimre pillant. Gondolkozás nélkül rejtem el előle remegő kezeim, majd szólalok meg.
- Jól vagyok, csak kicsit izgulok - vonom meg a vállam, abban bízva, hogy beveszi a hazugságom. - Tudod, ma is dedikálásom lesz és valahogy még nem szoktam meg, hogy ez velem történik meg. Semmi bajom, nem kell értem aggódnod - mosolygok rá. - Veled, minden rendben?
- Nem tudom - sóhajt fel, szomorúan. - Egész éjjel csak gondolkodtam. Tudom, hogy nem kellett volna kiakadnom, hiszen ez az ő jövője, de attól még örültem volna, ha velem is közli mielőtt még belement volna az egészbe. Szeretem és azt szeretném, hogy boldog legyen és azt tegye, amit szeretne, de... de úgy, hogy én is tudjak róla, ne pedig a hátam mögött.
- Megértem, de nézd egy másik oldalról is az egészet. Lehet, hogy nem egyből adta a tudtodra mire készül, de elmondta neked. Tudom, hogy ezzel nem sokat segítek, mivel őt védem, de gondolj bele, hogy ő mit érezhetett. Félt neked elmondani, mert nem tudta hogy fogadnád. Nem akart téged megbántani, pedig tudta, hogy akkor is megteszi, ha nem szól róla időben. De különben is, ha jól vettem ki tegnap a szavaidból, akkor még nem írt alá semmit. Még van ideje átgondolni az egészet és meglátod majd, hogy melletted dönt. Lehet, hogy azt szeretné csinálni, de te sokkal fontosabb vagy neki.
- A könyvekben talán így van - húzza el a száját - de a való életben nem mindig így történnek a dolgok. Van, hogy a szerelmed inkább az álmát válassza, mint téged és ezzel teljesen összetörve. Nem akarom, hogy elmenjen, de ha így dönt el kell fogadnom...
- Nézd Kim - pillantok a szemeibe - én biztos vagyok benne, hogy nem megy sehová. Szeret téged, teljes szívéből, képtelen lenne elhagyni egy állásért. Bízz bennem, mert ez az igazság.
- Bízom benned - erőltet mosolyt az arcára. - Csak azt nem értem, ha ilyen jól megy neked a tanácsadás, akkor a te életedben miért nincs senki? Tudom, hogy erről nem szeretsz beszélni, de attól még érdekelne, hogy miért van így.
- Ez bonyolult - motyogom. - Egyszerűen még nem találkoztam olyan személlyel, aki mellett különlegesnek éreztem magam. De én így is boldog vagyok, mert bízom benne, hogy egyszer rám is rám talál a boldogság - teszem hozzá, hogy megnyugtassam, bár egyre inkább kezdem az ellenkezőjét érezni. Viszont ezért nem leszek szomorú, ha ezt a sorsot húztam ki, akkor el kell fogadnom.
- Tudod, hogy én ezt sosem fogom megérteni, de bízom benne, hogy hamarosan betoppan valaki az életedbe, aki boldoggá tesz majd - tölt magának egy csésze kávét, majd helyet foglal velem szembe.
Hát persze, majd belép valaki az életemben, aki boldoggá tesz, akivel jól érzem magam és egy nap majd közlöm vele, hogy ez nem biztos, hogy örökké így lesz. Nem szeretném ezt. Inkább maradjak egyedül, mintsem megbántsam és miattam legyen majd szomorú. A szívem szakadna meg, ha el kéne neki mondanom az igazságot és fel kéne fedeznem a szemében a szomorúságot, sajnálatot. Fejem kicsit megrázva állok fel a székről, majd indulok az ajtó felé.
- Készülnöm kell - pillantok vissza Kimre. - Addig maradhatsz, amíg csak akarsz - teszem hozzá.
- Köszi hugi - mosolyog rám, majd tovább iszogatja a kávéját.
A szobámba érve, levetem magam az ágyra és kezeimbe temetem az arcom. Ezt nem fogom sokáig bírni, ha így megy tovább. Titkolózom előttük, ők pedig semmit sem vesznek belőle észre. Fáj, hogy nem mondhatom el nekik, vagyis inkább nem merem elmondani. De mit kéne tennem, közölnöm velük azt, amiben bíztam, hogy soha nem kell majd megtegyem? Nem, nem állok rá készen. Nem megy. Még nem szedtem magam annyira össze, hogy képes legyek erre. Talán beszélnem kéne valakivel róla, egy orvossal, aki segít majd nekem, hogy könnyebb legyen. Ma fel fogom hívni a pszichológust, akit Dr.Flynn javasolt és időpontot kérek majd tőle. Saját magamnak is be kell valljam egyedül már nem tudok vele megbirkózni.
Ahogy a szemeim a velem szemben lévő falra irányítódnak, szomorú mosoly kúszik az arcomra. A családommal, barátaimmal lévő képeket találom magam előtt, ahol még minden rendben volt. Ahol nem kellett semmit titkolnom előlük, ahol még semmitől sem féltem. Amikor a szüleimnek a legnagyobb problémájuk az volt, hogy nem volt barátom, de ha most tudnák az igazságot, akkor az lenne a legkisebb problémám. Szeretem őket és mindent megteszek majd, hogy boldogok legyenek mindezek ellenére is.
A lábaim a fürdőszoba felé irányítanak, ahol veszek egy gyors zuhanyt. A meleg víz, ellazítja az izmaim, megnyugtat és kitisztítja a gondolataim. Ebben a pár percben csak arra gondolok, hogy pár óra múlva ismét olyan emberek között lehetek, akik szeretnek, akik felnéznek rám, akiknek egy aláírásom a világot jelenti, nekem pedig a mosolyuk. Már a tény, hogy az embereket boldoggá tehetem azzal, hogy írok nekem hatalmas ajándék. Tudom, hogy a ő szívükben mindig megmaradok majd, ahogy a szeretteimében is és ez nekem elég.
Puha törölközőbe csavarom testem, hajam majd a tükör elé állva nézek magamra. Nem látok magamon változást és ez jó jel, mivel így nem kell sem hazudnom, sem magyarázkodnom senkinek sem. Viszont tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindig lesz így. De addig még van egy kis időm.
Pár perc elteltével már fehérneműben állok a szekrényem előtt és próbálom eldönteni, hogy mit vegyek ma fel. Tekintetem az ablakra irányul, ahol tisztán látni lehet, hogy London most sem okoz csalódást. Borús idő, enyhe széllel, ami egyből eldönti, hogy mit is vegyek fel. Egy szürke nadrágot és fekete toppot kapok ki a szekrényből, majd bújok beléjük és indulok vissza a fürdőbe, ahol halvány sminket kenek fel magamra és megigazítom a hajam. A nyakamba akasztom, mamámtól kapott láncom, majd kisietek a szobámba, ahol egy táskába beledobálom a fontos cuccaim és a telefonom felkapva sietek az ajtó felé, mert már késésben vagyok.
Sosem voltam az a pontos ember, bár mindig is szerettem volna rajta változtatni. Minden egyes késésemnél megfogadom, hogy ilyen többet nem fordul elő, de természetesen ezt folyamatosan megszegem. Kapkodva dugom be lábaim a bakancsomba, majd kapom magamra dzsekim. Kulcsaim felkapva rohanok ki az ajtón, majd le a lépcsőn. Gondolom Kim megharagudott, mert nem búcsúztam tőle el, de ha még egy percnél tovább maradok bent, akkor biztosan elkésem. Tudom, hogy a rohanással nem sokat segítek magamon, de sajnos nincs mit tennem. Leintek egy taxit, ami szerencsére meg is áll, majd bediktálom a könyvesbolt címét.
Arcom az ablak felé fordítom és nézem a mellettem elhaladó épületeket és a rohanó embereket, akik a hamarosan eleredő eső elől menekülnek. De akadnak olyanok is, akik mosolyogva sétálnak tovább, mintha nem éppen egy vihar közeledne. De miért is foglalkoznának ilyen apróságukkal, mikor szerelmük mellett vannak? Ha az ember olyan személlyel van a szabadban, aki sokat számít neki, akkor egy kis eső nem tudja elrontani a hangulatot. Különben is, hány lány álmodik arról, hogy a szakadó esőben fog egy nap csókolózni? Sokan. Szerintem, szinte mindenkiben ott motoszkál ez a vágy, csak fél beismerni. Bevallom, amikor kisebb voltam nekem is ez volt az álmom. Egy utca kellős közepén áll az esőben, a szerelmemmel, aki magához húz egy csókra. Viszont úgy látszik, hogy számomra csak egy álom marad.
Nem szeretnék sem túl előre menni, sem rosszra gondolni, de valahogy minden egyes nap felmerül bennem, hogy mi van, ha már kevés időm van? Mi van, ha az orvos azt mondja majd, hogy romlott az állapotom? Még senkinek sem szóltam róla, de ha ez bekövetkezik, akkor még nagyobb fájdalmat okoznék nekik. A szüleim nagyon aggódnak értem és keveset vannak itthon a folytonos tárgyalások miatt. Nem halogathatom az elmondást, de még egy kicsit biztosan titokban tartom. Először szeretném Kimmel megosztani és csak utána anyáékkal. Nem akarom a frászt hozni rájuk, mivel az is lehet, hogy nem romlik tovább és ezzel csak megijeszteném őket, de fenn áll annak is az esélye, hogy rosszabb lesz. Már fogalmam sincs, hogy mit tegyek, de mihamarabb el kell döntenem, mert így nem helyes, amit teszek.
- Megékeztünk Miss.Stone - szólal meg az idős úr előröl. - Legyen kellemes napja - mosolyog rám.
- Köszönöm a fuvart - nyújtom oda neki a pénzt.
Kicsi fura, hogy már a taxisok is ismerik a nevem, de gondolom ez azért történik meg, mert az unokájuk olvasta valamelyik könyvem. Sokszor megtörtént már velem, eleinte meglepődtem és nem értettem, hogy mi is történik, de az egyik kedves bácsi elmagyarázta, hogy honnan ismer.
Kiszáll a kocsiból, egyből a hajamba kap a szél és a szemembe söpri. Megpróbálhatnám visszatűrni a fülem mögé, de tudom, hogy hiábavaló lenne, mivel úgyis azt tesz  vele a szél, amit akar. Mosolyt erőltetve magamra lépek be a konyvesboltba, abban bízva, hogy még nincsenek itt sokan, de persze már rengetegen vannak, akik arra várnak, hogy mikor jelenek meg.
- Misty - jelenik meg Nina mellettem - már azt hittük, hogy elfelejtkeztél rólunk.
- Sajnálom - motyogom zavartam - szó sincs róla, csak kicsit késésben vagyok, mint mindig - nevetem el magam kínosan. - Sosem feledkezem meg az olvasóimról.
- Akkor foglalj helyet és már kezdhetsz is - mosolyog rám. - Már rengetegen várnak rád.
- Igen azt látom és még most is nehezen hiszem el, hogy ennyien vannak - pillantok körbe. - Lehet, hogy ez furcsa rám nézve, hiszen másfél éve csinálom ezt, de attól még nem szoktam hozzá és valószínűleg nem is fogok.
Lábaim a számomra kikészített asztalhoz indulnak, miközben rengeteg csillogó tekintettel találom magam szembe. Lehet, hogy nem vagyok a legjobb hangulatban, de nagyon boldoggá tesz, ha képes vagyok mosolyt csalni az emberek arcára pusztán avval, hogy találkoznak velem. Mosolyogva foglalok helyet, majd írom alá az első szerencsés lány könyvét.
Már egy órája biztosan írogatok és fényképeket csinálok, amikor végre megérkezik az utolsó szerencsés. Szeretem őket, de nagyon nehezen sikerül megállítanom a kezem remegését és ha így folytatom, akkor nekik is fel fog tűnni, hogy valami nincs rendben.
- Szia! - szólalok meg kedvesen. - Kinek írhatom? - tekintek fel mosolyogva, mire szemeim nagyra nyílnak az előttem álló személy láttán.
Pislogok párat, mintha csak a fáradtságra kenném az egészet és ő itt sincs, de amint újra kinyitom szemeim még mindig itt áll és lágyan mosolyog. Sosem gondoltam volna, hogyha egyszer is találkozom velük az egy dedikálásomon lesz. Igaz csak egy személy van itt, de évekkel ezelőtt, amikor még együtt voltak, sokat hallgattam a számaikat, egyszer még egy koncertjükre is elmentem a nővéremmel, bár nem láthattam közelről őket, viszont én is ott tomboltam pár száz méterre tőlük. Most pedig itt áll előttem az egyik volt tag, aki alig pár hónapja kezdett bele szólókarrierjébe.
- Szia - szólal meg ő is. - Louis Tomlinsonnak - mosolyog édesen.
- Igen, persze, tudom... - motyogom zavartan. - Vagyis értem... lehetek ettől cikibb ez? - nyögök fel fájdalmasan, kezeimbe temetve az arcom.
- Csak nyugalom - nevet fel. - Én ráérek. Gondolom meglepett, hogy itt találsz, nem rám számítottál és őszintén szólva én sem gondoltam volna, hogy valaha itt fogok kikötni - vonja meg a vállát, majd vakarja meg tarkóját zavarában. - Oké, most csak össze-vissza beszélek.
Aranyosan mosolygok rá, majd mielőtt még megállíthatnám magam.
- Voltam az egyik koncerteteken évekkel ezelőtt. Sajnálom, ami veletek történt, de örülök, hogy mindőtöknek sikerült felállni a földről. Szerettem az zenéiteket, de nem voltam olyan őrült rajongó, az inkább a nővérem volt - nevetek fel. El is felejtettem, hogy miért jött ide. Alá kellett volna írnom a papírját és elbúcsúzni, de én mit teszek, beszélgetést kezdeményezek vele. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne, csak nem igazán vagyok jól és ezzel is csak magamnak ártok. Tekintetem a könyvre vezetem, majd gyorsa aláfirkantom. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk - veszem búcsúzóul, mielőtt még valami olyat is hozzátennék, amit nem kellene.
- Köszönöm! - veszi át. - Remélem még találkozunk, de előtt bármilyen hülyén is hangzik készíthetnék egy képet? - kérdezi enyhe pírrel az arcán.
- Persze - nevetek fel. Hirtelen állok fel, aminek következtében megszédülök, de hamar összeszedem magam, majd mosolyogva sétálok mellé és állok be, ő pedig egyből elkészíti a fotót.
- Köszönöm, remélem nem baj, ha megosztom.
- Nem, persze, hogy nem baj - egyezek bele. Csak az a baj, hogy a szédülésem nem kezd enyhülni, csak rosszabbodik, muszáj megkapaszkodnom az asztal szélében, amit persze ő is észrevesz.
- Hé minden rendben? - kap utánam. - Jól vagy?
- Jól vagyok, csak kicsit gyorsan mozdultam meg - hazudom.
- Biztos? Nagyon sápadt lettél - kérdi aggodalmasan, mire bólintok. - Rendben, akkor szia! - fordul meg és indul ki a boltból, mire én fellélegzek.
Mindkét kezem az asztalra helyezem, majd próbálom egyenletesen venni a levegőt, de persze nem sikerül olyan jól. Muszáj leülnöm vagy lefeküdnöm pár percre, de ha ezt megteszem akkor nagyon feltűnő lesz az egész.
- Hé, minden rendben? - siet oda hozzám Nina.
- Nem igazán - motyogom, alig hallhatóan. - Azt hiszem le kellene kicsit ülnöm.
- Gyere segítek - segít kiegyenesedni, majd visszaültet a székembe.
Sosem akartam, hogy ez legyen, de a mai nap nem volt könnyű. A végéről pedig ne is beszéljünk. Louis Tomlinsonnak köszönhetem, hogy most sajog a fejem, mert teljesen meglepett, hogy itt volt, ami persze nem tesz jót az állapotomnak, de nem bánom. Nem bánom, mert legalább láthattam egyszer az életben.


Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire. 22 olvasó és alig volt 12 az elején, egy hét alatt tíz, nagyon köszönöm! Köszönöm az első kommentelőnek is, hogy bearanyozta a napom! Remélem tetszeni fognak a részek a hetek haladásával! Köszönök mindent!

2 megjegyzés:

  1. egy újabb sablon blog. A lány directioner, halálos beteg és beleszeret Louisba, aztán össze is jönnek, közben a lány megküzd a betegséggel, nyárcsorgatás. Más blogokat nem tudsz írni? Mert mindig azt mondod hogy nem lesz sablon, és várok. várok és egyszer csak vége és full sablon volt az egész. Nem megbántani akartalak, csak már kicsit elegem van, mindig csak a reménykedés. Jól írsz de kár hogy ilyen sablon blogokra használod a tehetségedet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem fogok olyan reakciót adni erre a kommentre, amilyenre te gondolsz. Azt én nem mondtam, hogy nem lesz sablon, de nem láthatasz a fejembe. Mert úgy indul, az nem azt jelenti, hogy úgy lesz, ahogy te gondolod. Sőt biztosan nem. Nem tudhatod, hogy mit tervezek bele és annak nagyon örülnék, ha nem írnád meg a történetet, mivel én nem így akarom, ahogy te soroltad az előbb. És különben is, nem directioner ha figyeltél volna a szövegre, de nem számít. Elfogadom a véleményed. Egyáltalán nem bántottál meg vele, bár gondolom nem is ez volt a célod, ha jól veszem ki. Viszont egy valamit kérdek tőled: Ha folyamatosan csalódsz bennem, akkor miért olvasod a történeteim?
      U.I. nem csak erre használom a tehetségemet - ahogy te mondod - csak azt nem szoktam mások orrára kötni, de egyszer talán ha sikerül, akkor megtudhatod te is, ahogy a többiek is :D

      Evelyne xx.

      Törlés