2016. május 8., vasárnap

14.rész - Díjátadó

Annak ellenére, hogy még mindig nem tudom mit akar annyira eltitkolni előlem, boldog vagyok. Boldog vagyok, mert a közelébe lehetek. Boldog vagyok, mert nem kell magam visszafogjam és leginkább azért, mert így vigyázhatok rá, ha történik vele valami. Az együtt töltött napok után rájöttem egy-két dologra, ami felmerít bennem egy kérdést, hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy ezeknek az apróságoknak, amiket észrevettem köze van a titkához. Természetesen semmit sem mondtam még neki és nem is fogok, míg ő nem áll készen nekem elmondani, de azt nem tilthatja meg, hogy törődjek vele és azon gondolkozzak, hogy mi lehet az a dolog, amit nem akar elmondani. Keveset eszik, néha maga elé bámul, percekig és észre sem veszi, és akaratom ellenére is észrevettem, hogy gyógyszereket szed titokban, ami aggaszt. Eddig bíztam benne, hogy talán nem is olyan komoly az a titok, de ezek után már egyre kevésbé hiszem azt. Kim is sírt, amikor megtudta, már akkor tudnom kellett volna, hogy nem csak egy apróság és valószínűleg a szívem mélyén tudtam is, csak nem akartam magamnak bevallni, mivel jobban örültem volna, ha csak egy apróság lenne. De a gyógyszerek sikeresen meggyőztek róla, hogy nem az. Szerettem volna, nem is egyszer, megnézni őket, miután elaludt vagy esélyem lett volna rá, de azt úgy éreztem, hogy a magánéletében kutakodok és ezzel ártok neki, így inkább nem tettem. Azóta a nap óta, hogy kiderült, hogy sokkal súlyosabb a probléma, mint szerettem volna, jobban vigyázok rá. 
- Kezdem azt érezni, hogy talán versenybe kellene szállnom azzal a laptoppal - gondolkodom hangosan, mire Misty felemeli a fejét és rám mosolyog. - Több időt töltesz azzal a géppel, mint velem.
- Te is tudod, Lou, hogy ez a munkám és muszáj befejeznem a könyvet, mivel a rajongók már várják, köztük te is, ha minden igaz - kacsint rám. - De ne aggódj, most már csak a tied vagyok és holnap este folytatom, míg te a díjátadóra mész - zárja le a gépét.
- Tudod, hogy én még mindig azt szeretném, hogy te is velem gyere, igaz? - állok fel a kanapéról és sétálok elé, majd fogom át a derekát. 
- Tisztában vagyok  vele - néz fel rám - de te is az okával, hogy miért nem szeretnék ott lenni. Nem vagyok odavaló. Örülök a sikerednek, de semmi keresnivalóm, egy díjátadón. Nem tartozom oda és nem is érezném jól magam, annyi híres emberrel összezárva, de nézni foglak téged, itthonról.
- Eszembe se jusson meggyőzni az ellenkezőjéről, nem igaz? Hiszen úgysem jönne össze, bármit mondhatnék te nem változtatnád meg róla a véleményed...
- Ismersz - húzza mosolyra az ajkát. - Nem változna meg és neked sem érné meg, hogy az időt pocsékold vele. Az elkövetkezendő pár órát sokkal inkább szeretném mással tölteni, mint azzal, hogy azt hallgassam miért lenne jó, ha veled tartanék. Tudom, hogy az első indok az lenne, hogy megismerhetném a többieket és láthatná a nép, hogy boldog vagy, de ezt anélkül is tudják és különben is lesz még esélyem megismerni őket, szóval nem kell nekem elmennem - bújik hozzám.
- Kiakasztó, hogy tudod mit szeretnék mondani - nevetek fel. - De semmi gond, megértem, de attól még szeretném, ha ott lennél, de nem fogok veled vitába szállni, hiszen sokkal jobb programot is tudok a meggyőzésed helyett, amire szerintem te is gondolsz - emelem fel az állát, majd csókolom meg, amit ő boldogan viszonoz.

***

Egyszerre vagyok ideges és izgatott is. Egyszerre félek és örülök is ennek a találkozásnak, hiszen már rég láttam őket, de félek is, hiszen nem igazán tartottuk a kapcsolatot egymással. Furcsa lesz újra találkozni mindenkivel, biztos vagyok benne, hogy az első pár percben úgy fogunk viselkedni, mint a félénk kislányok, akik zavarba jönnek, ha egy helyes srác megszólítja őket. Atyám ez egy rohadt szar hasonlat volt, hiszen mi nem vagyunk lányok, de attól még érzem, hogy zavarban leszünk, akaratunk ellenére is.
- Beszéltél a többiekkel? - kérdem Harrytől,  mire aprót bólint. - És mindenki ott lesz?
- Hát Liam és Niall biztosan, Zaynről nem tudunk semmit, de ha jön is akkor sem kell tartanod a találkozástól. Eltelt már egy jó idő, amióta azok történtek. Lehet, hogy megváltozott, de kétlem, hogy a nyilvánosság előtt bármi bántót is mondana, hiszen az az ő hírnevére is menne.
- Nem tudom - sóhajtok fel. - Kezdem azt érezni, hogy nem jó ötlet ez az egész. És tudom, hogy most biztosan beszarinak gondolsz, de nekem nem volt olyan könnyű túltenni magam a történteken. Nem tagadom, hogy gyenge voltam pár hónapon át, de azt nagyon nem szeretném, hogy újra olyan állapotba kerüljek.
- Már mondtam neked, hogy nem lesz semmi baj - mosolyog rám. - Az, hogy most találkozni fogunk újra nem azt jelenti, hogy ez lesz az utolsó. Nem vagyunk már egy banda, de barátok még igen, ha kicsit el is hanyagoltuk egymást. Meglátod, hogy ők sem akarják majd, hogy végleg búcsút intsünk majd egymásnak az este után. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy nekik nem hiányzik a régi életük, amikor szinte minden napunkat együtt töltöttük.
- Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. - Egyet tudok, hogy én nem leszek már olyan abban a társaságban, mint régen, egyből biztosan nem. Védeni fogom magam és ez azt jelenti majd, hogy amíg nem tudjuk, hogy mi lesz a folytatás én ilyen maradok velük szemben. 
- Előttem már a régi vagy - neveti el magát - és lehet, hogy most ezt mondod, de mindketten tudjuk Lou, hogy ez nem így lesz, amikor találkozol velük. Te is rá fogsz jönni, hogy hiányoznak a pillanatok és feloldódsz.
- Azt majd meglátjuk - motyogom. 
Tudom, hogy van némi igazság abban, amit Harry mond, de én még szeretnék abban bízni, hogy vagyok olyan erős, hogy vissza tudjam magam fogni. Szeretném azt gondolni, hogy minden lehet még olyan, mint régen, de tisztában vagyok vele, hogy semmi sem lesz az, hiszen már nem vagyunk egy banda, hosszú ideje. Már semmi sem lesz ugyanolyan, ennek köszönhetően. 
A terembe belépve, egyből úrrá lesz rajtam a félelem, ami már komolyan kezd az agyamra menni, hiszen én nem vagyok ilyen félős, a francba is. Én vagyok Louis, aki minden pillanatot képes elviccelni, nem engedhetem, hogy ez a találkozás elrejtse az énem, amiért én lettem az aki vagyok.
- Ott vannak - mutat egy asztalra Harry. Tekintetem egyből odakapom és észreveszem, hogy mindenki ott van. - Na gyere és képzeljük azt, hogy ez mind három évvel korábban történik, akkor talán nem leszel ilyen feszült - neveti el magát.
 - Kurvára nem vagy vicces Styles - mordulok rá, majd mindketten elindulunk az említett asztal felé. 
Azt hittem, hogy majd hatalmas változásokat fedezek fel és fel sem ismerem majd őket, de ez nem így lett. Azon kívül, hogy Zayn haja sokkal rövidebb, semmi sem változott. Niall még mindig szőke, Liam pedig tökre ugyanúgy néz ki, mint mindig. 
- Helló srácok - szólal meg Harry, amint az asztal mellé érünk, mire mindannyian felénk kapják a fejüket.
Mindannyian csendben bámulnak ránk, mire kezdem egyre kínosabban érezni magam, de ahogy látom ez nem csak rám van ilyen hatással. Előre tudtam, hogy valami hasonló lesz az első percek, de azért reméltem, hogy lesz valaki közöttünk, aki majd megtöri a kínos csendet.
- Ez kezd egyre kínosabb lenni - vakarom meg a tarkóm, mire Liamből felszakad a nevetés.
- Igazad van - biccent felém. - Jó újra látni titeket srácok - áll fel, majd ölel meg minket, mire belőlem egy sóhajtás szakad fel. - Ne aggódj miatta, nem fog beszólni - suttogja, amikor én leszek a soros.
Nevetve távolodok el tőle, hiszen még mindig ugyanúgy apáskodik, mint régen. Semmit sem változott. Niall is üdvözöl minket, majd Zaynre kerül a sor. Először Harryt, majd engem köszönt.
- Jó látni, Louis - erőltet magára mosolyt. - Tudom, hogy valószínűleg mindketten ugyanolyan kellemetlenül érezzük magunkat, mint én, de mi lenne, ha elfelejtenénk erre a pár órára, mindazt ami volt? Eszem ágába sincs mondani semmit, amivel megbánthatnálak és akkor sem akartam.
- Már nem érdekes Zayn - rázom meg a fejem. - Nem mondom, hogy minden el van felejtve, de nem fogom felhozni és képes vagyok normálisan viselkedni a közeledbe, amíg te is így teszel velem. Szóval az elkövetkezendő pár óra úgy fog telni, mintha az a pár vita, ami köztünk volt meg sem történt volna - vonom meg a vállam, mire felsóhajt. Tudom, hogy tudja, nem felejtettem és nem is fogom, de ezért nem ítélhet el, valószínűleg ő is ugyanígy viselkedne fordított esetben.
Mindannyian helyet foglaltunk, majd lassan beszélgetésbe kezdtünk. Igazából azt hittem nagyobb lesz a feszültség, de szerencsére Harrynek és Niallnek sikerült ezt megtörnie. Azt hiszem rajtam kívül mindig ők voltak ebben a legjobbak. Én is szívesen csatlakoztam volna néhány poén elsütéséhez, de jobbnak láttam, ha inkább hallgatok. Sok minden kiderült, ami nem tudtunk a másikról az elmúlt hónapok során. Bevallom, nem hittem volna, hogy úgy fogom magam érezni, mintha semmi sem történt volna, de így lett. Pontosan olyan volt, mintha még mindig egy bandát alkotnánk, akik mindent tudnak a másikról, akik tudják, hogy meddig szabad elmenni, amíg a poén sértő nem lesz. 
- Oké, valószínűleg semmi közöm hozzá, de azért felteszem - néz rám Liam. - Mióta vagytok együtt Mistyvel, de leginkább az érdekel, hogy te mióta olvasol?
- Miért olyan meglepő, hogy olvasok? - kérdem tőle, mire felnevet.
- Mert az elmúlt években nem igazán láttunk téged olvasni? - szólal meg Niall.
- Valamivel el kellett ütnöm az időt és hát az olvasás lesz az - vonom meg a vállam. - De a kérdésedre válaszolva, nem olyan régóta, viszont úgy érzem, hogy hosszútávú lesz, vagyis ha rajtam múlik, akkor biztosan.
- Látnotok kellet volna, hogy mennyire zavarban volt először, amikor úgymond randira hívta - nevet fel a mellettem ülő göndör. - Azt a pillanatot sosem fogom elfeledni. Louis, aki mindig tudta, hogyan csábítson el egy lányt, zavarban érezte magát a közelében.
- Köszi, haver igazán megértő és kedves barát vagy - fordulok felé, mire csak jobban nevetni kezd.
- Sok boldogságot - szólal meg Zayn is rám nézve.
- Köszi.
Innentől nem túl sokat beszélgettünk, csak a szünetbe hiszen kezdetét vette a díjátadó és csendre intettek minket. Jól éreztem magam velük, és annak is örülök, hogy mielőtt elváltunk volna egymástól megbeszéltünk, hogy még találkozhatnánk. Tudom, hogy ugyanolyan már semmi sem lesz, de legalább megpróbáljuk már az is sokat jelent.
- Na látod én mondtam, hogy nem kell semmiért sem izgulni - legyint Harry. - Találkozunk még, hiszen barátok vagyunk - mosolyog rám.
- Na jó, most csak az önbizalmad fogom növelni, de igen igazad lett, mint szinte mindig - forgatom a szemeim. - De nekem most mennem kell, már így is késő van - adom a tudtára. 
- Misty már biztosan hiányol - kacsint rám.
- Szerintem már alszik - vágom rá. - De attól még ez nem fog benne megállítani, hogy elmenjek hozzá - adom a tudtára.
- Helyes - vigyorog rám. - Hamarosan találkozunk - búcsúzik el, majd indul meg a kocsija felé.
Gyors léptekkel indulok én is, majd veszem ki közben a zsebemből telefonom. A díjátadó miatt le volt halkítva ezért észre sem vettem, hogy kilenc nem fogadott hívásom van egy számról, amit nem ismerek. Mit sem törődve az idővel hívtam vissza, hiszen az utolsó hívás alig húsz perce történt.
- Haló - szól bele egy meggyötört hangú lány.
- Kivel beszélek? - szólok bele aggodalmasan.
- Louis - sóhajt fel a lány. - Kim vagyok - suttogja. - Gyere be a kórházba...

3 megjegyzés:

  1. Nagyon nagyon jó lett! Így folytasd tovább! Hajrá! ��

    VálaszTörlés
  2. Fantasztikus volt! Alig várom a folytatást!

    VálaszTörlés