19.rész - Boldog pillanatok

Misty

Bevallom tényleg izgultam a találkozás miatt, de elég hamar rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Louisnak igaza volt, a családja elfogadott és egyből úgy bánt velem, mintha már rég hozzájuk tartoznák. Lottienak sokat köszönhetek, hiszen ha ő nincs akkor lehetséges, hogy még a mai napig is menekülnék Louis elől, és akkor sosem érezhettem volna azt, ami neki köszönhetően vált az életem részévé. Ő vezetett rá, hogy mi a jó nekünk, pedig akkor még csak nem is ismert. 

Késő estig beszélgettünk, ami kicsit elterelte a figyelmem mindenről. Viszont néha láttam felcsillanni a szemükben a sajnálatot és a féltést. Egyik család se ilyen barátnőt képzel el a gyereke mellé, hiszen számukra az a fontos, hogy a fiúk boldog legyen. Bár kétség sem fér hozzá, hogy Louis boldog mellettem, viszont azzal mind tisztában vagyunk, hogy bármikor bekövetkezhetet a rossz és akkor én leszek az a személy, aki a legnagyobb fájdalmat okozza neki. Sosem gondoltam volna, hogy én is lehetek majd egy nap a könyveim egyik szereplője, de úgy látszik mégis. Csak meg kellett várnom, hogy találkozzak azzal a bizonyos személlyel, akiért képes vagyok önző lenni. Már az elején tudhattam volna, hogy nem véletlen ez az egész, hiszen ő is tetőtéri lakásban lakott, ahogy az összes férfi karakterem. Mélyen magamban én is azt szerettem volna, hogy a párom ott éljen és láss csodát, Louis pontosan ott lakik. Ő már akkor említette ezt, én pedig csak egy véletlen egybeesésnek láttam.. hát nem volt az.

Mosolyogva nézek körül Louis gyermekkori szobájában, ahol rengeteg képet fedezek fel róla és a családjáról, meg persze a bandáról is. Mindegyiken olyan vidám. Mosolyog, és én pontosan abba a mosolyba szerettem bele. Ha egy valamit kérhetnék tőle, akkor az az lenne, hogy miután én már nem leszek itt, ne legyen egyedül. Próbáljon meg elfelejteni. Éljek benne, fájjon az, hogy már nem vagyok, de csak egy bizonyos határig, amit még el lehet viselni. Azt szeretném, ha képes lenne folytatni az életét és mosolyogva tekintene vissza a múltjára. Mosolyogjon a velem közösen eltöltött időszakon, ne pedig szomorkodjon.

- Minden rendben? - hallok meg egy álmos hangot. - Még korán van, miért nem alszol?

Mosolyt erőltetve magamra fordulok felé. Kék szemei csak résnyire vannak nyitva miközben barna haja kócosan öleli körbe az arcát. Annyira fiatalnak néz ki így, pedig már rég nem tartozik azok közé, hiszen már több, mint húsz. 

- Persze, csak gondoltam körbenézek a szobádban, mivel az este nem igazán volt rá esélyem - adom a tudtára az igazság egy részét. - Amit egy percig sem bánok, csak érdekel, hogy hol nőtt fel a kicsi Louis.

- Kicsi Louis? - vonja fel a szemöldökét. - Korán sem olyan kicsi, mint azt te gondolod, bár már láttad szóval nem értem, hogy állíthatsz ilyet róla.

- Hogy lehetsz ennyire...? - kérdem ledöbbenve. - Én a fiatal Louisra gondoltam, te perverz álltat - bökök felé.

- Író létedre fogalmazhatnál úgy, hogy egy magam fajta személy ne értse félre, de úgy érzem te direkt adtad így a tudtomra, mert szereted, amikor ilyen vagyok - vigyorog rám.

- Túl sokat képzelsz a helyzetbe, Lou - nevetek fel. 

Pillanatok alatt előttem terem, majd körbeölelve a derekam akadályoz meg abban, hogy elmeneküljek előle.

- Biztos? - suttogja közel hajolva hozzá. - Tudod te magad mondtad, hogy ha egyszer megnyílsz valakinek az megismeri az igazi önmagad. Nekem megnyíltál, több módon is - néz a szemeimbe, mire pír szökik az arcomra, hiszen tudom, hogy mire érti. - Már ismerlek téged annyira, hogy tudjam mit gondolsz, amikor beszélgetünk és mikor próbálod tagadni azt, amit igazából teszel. Most pont ezt tetted - leheli az ajkamra.

- Azt hiszem akkor új taktikára lesz szükségem - motyogom.

- Nem sokáig fog az a taktika működni, mert a tested és a szemeid felett nem tudsz uralkodni, de ez nem is baj - kacsint rám. - Én így szeretlek, ahogy vagy - suttogja, majd ajkát az enyémre illeszti.

Lágyan csókol miközben karjaival közelebb húz magához. Kezeim lassan vezetem fel a mellkasán, majd akasztom a nyakába, miközben hátrálni kezd. Nevetve válok el az ajkaitól, amikor hirtelen kap a karjaiba, majd fektet az ágyára. Nedves puszikat hagy a bőröm minden szabad területén, ami belőlem kuncogást vált ki. 

Bevallom, hogy egy kicsit tartok attól, hogy valaki ránknyithat, mivel ez egy családi ház, sok gyerekkel, akik kétlem, hogy nem rosszalkodnak, hiszen ha a helyükbe lennék én biztosan nem kopognék mielőtt berontanák a szobába, viszont, ahogy látom ez Louist egy cseppet sem érdekli.

***

Azt hiszem kijelenthetem, hogy még sosem reggeliztem ilyen sok nevetés kíséretében. Egy a család egy csoda, Louis szerencsés, hogy ennyi testvére van, akik szeretik. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az én családom nem ilyen, de nálunk sosem volt ilyen vidám hangulat, ami talán annak köszönhető, hogy én komoly voltam Kimnek pedig nem igazán sikerült örömmel és nevetéssel egymagában betölteni a házat, ahol felnőttünk. 

- Beszélhetnénk egy kicsit, kedvesem? - mosolyog rám Jay, miután leszedtük az asztalt. Kíváncsian pillantok Louisra, aki csak megvonja a vállát, miszerint fogalma sincs róla, hogy mit szeretne az anyukája. Félve bólintok, majd sétálok a nappali felé, ahová ő is tart. A hátam mögé pillant, majd megpaskolja a maga mellett lévő helyet, hogy üljek le. - Ne légy ilyen rémült - nevet fel. - Nem foglak megenni, csak szeretnék kérdezni tőled valamit. 

- Hmmm... rendben, akkor hallgatlak - motyogom zavartan. 

- Tudod már elég sok tapasztalatom van ebben, hiszen nagy családdal rendelkezem. A fiam nagyon boldog melletted, és ennek mi is örülünk. Tisztában vagyok vele, hogy a betegséged bármikor közétek állhat, de sosem mondanék neki olyat, hogy hagyjon el téged, mert tudom, hogy azzal fájdalmat okoznék neki és amúgy is a szívnek nem lehet parancsolni... az elmúlt órákban viszont észrevettem valamit rajtad. Lehet, hogy téves a megérzésem, de az émelygéseid és ez a ragyogás, ami csak úgy sugárzik belőled véletlenül nem azért van, mert terhes vagy? - néz a szemembe, mire én ledöbbenek és az ujjaimat kezdem tördelni.

Hogy jöhetett rá ilyen hamar, hiszen még anya se vettem rajtam észre, vagy ha mégis akkor biztosan azt hiszi csak képzelődik. Ő pedig alig pár óra alatt rájött. Persze érthető, hiszen nem egyszer volt várandós, de akkor is. 

- Én... - motyogom. - Szeretem a fiát, bármit megadnék annak érdekében, hogy sose legyen miattam szomorú és úgy látszik most talán nagyobb örömöt fogok neki szerezni ezzel a hírrel - túrok kínosan a hajamba. - Igen, várandós vagyok, de ő még nem tud róla és nem is tudom, hogy mondjam el neki... - adom a tudtára.

- Gratulálok aranyom, el sem hiszem, hogy nagymama leszek - mosolyog rám, miközben a kezem után nyúl majd megszorítja azt. - De miért nem mondtad el még Louisnak?

- Tisztában vagyok vele, hogy örülne a hírnek, vagyis nagyon remélem, de attól félek, hogy egyben az aggodalma is nőne, hiszen a betegségem miatt veszélyeztetett várandós lennék, amivel csak azt érném el nála, hogy ennél is jobban akarjon rám vigyázni. Nem akarom, hogy egy percig is miattam aggódjon, mikor végre egy kicsit belenyugodott abba, hogy nem kell rám a nap minden pillanatában figyelni...

- Csak egyszer fogom megkérdezni, és szeretném ha őszintén válaszolnál rá - kezd bele halkan, mire én bólintok. - Ez a terhesség rád mekkora veszélyt jelent?

Fogalmam sincs, hogy mit kellene erre mondjak, hiszen attól félek, ha ő megtudja, akkor a fia is hamar rá fog jönni és abból semmi jó nem származna. De titkolózni sem akarok előtt, szóval muszáj beavatnom legalább az igazság egy részébe.

- Elég nagy, de remény mindig van - lehelem. - A baba egészséges, és minden rendben lesz vele, ahogy velem is.

- Értem - pillant a hasamra, majd vissza az arcomra. - Mondd el neki, hogy várandós vagy, tudnia kell róla, hidd el nekem, hogy nagyon boldog lesz - mosolyog rám.

- Terhes vagy? - ugrik be Lottie a szobába, mire ijedten kapom rá a tekintetem. - Bocsi nem akartalak megijeszteni, csak éppen az ajtó előtt sétáltam el, amikor anya kiejtette a várandós szót - emeli fel a kezeit.

- Ugyan már Lottie, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz - sóhajt fel az anyukája. - Te csak tudni akartad hogy miért akarok Mistyvel kettesben beszélgetni. Hozzászokhattam volna már, hogy ebben a házban semmi sem marad titokba hosszú ideig.

- Ugye a többiek...?

- Nem, nyugi mindenki kint van az udvaron, csak én maradtam bent - mosolyog rám. - Gratulálok - jön oda hozzám és ölel meg. - Louis nagyon boldog lesz, ha megtudja. Imádja a gyerekeket és mindig is szeretett volna egy kis csöppséget, csak még nem találta meg azt a személyt, akitől ezt megkaphatja, de úgy látszik, most már igen - vigyorod rám.

- Szóval azt mondjátok, hogy álljak oda elé, és közöljem vele, hogy terhes vagyok? - kérdem.

- Hát hamarosan magától is rájönne, de igen, most azonnal keresd meg és mondd el neki - tapsol Lottie.

- Biztosan jobban örülne annak, ha tőled tudná meg, minthogy majd a gömbölyödő hasadról - adja a tudtomra Jay is.

Hát nem pont így terveztem neki elmondani, de abban igazuk van, hogy jobb ha tőlem tudja meg, hiszen ez egy olyan hír, amit közölni kell a pároddal és nem megvárni, hogy magától jöjjön rá. De még mindig nem találtam ki, hogyan tegyem, ugyanis biztos vagyok benne, hogy amint megtudta rá fog kérdezni arra is, hogy ez mennyire veszélyes rám nézve. Hazudhatnék neki, de nem akarok viszont a teljes igazságot sem akarom a tudtára  adni, mert az is meglehet, hogy butaságra kérne.

Lassan állok fel a kanapéról, majd indulok el az udvar felé. Louis az ajtóban áll és nézi, hogy játszanak a többiek. Óvatosan osonok a hátához, majd ölelem át hátulról.

- Minden oké? - húz maga elé. - Miről akart anya veled beszélni? - simít ki egy tincset a szememből.

- Persze minden a legnagyobb rendben csak valamit el kell neked mondanom és nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Mielőtt még azt hinnéd valami gond van, megnyugtatlak, hogy ilyenről szó sincs, ez egy jó hír, vagyis nagyon remélem, hogy számodra is az lesz - motyogom zavartan.

- Ugye tudod, hogy azzal, ahogy most viselkedsz egyáltalán nem nyugtatsz meg, sokkal inkább a frászt hozod rám.

- Gyere menjünk fel és akkor elmondom mi a helyzet - fogom meg a kezét majd kezdem el az emelet felé húzni.

A szobájába beérve leülök az ágyára, majd nagy nehezen őt is ráveszem arra, hogy helyet foglaljon mellettem. Mivel szeretném látni a szemét, amikor közlöm vele a hírt az ölébe ülök, majd átkarolom a nyakát, míg ő a kezeivel hátulról tart meg, nehogy leessek.

- Azzal tisztában vagyok, hogy szeretsz és annak ellenére sem akarsz elhagyni, hogy megtudtad milyen betegségem van, de ahhoz mit szólnál, ha már nem csak engem kellene szeress, hanem valaki mást is? - kérdem halkan.

Louis értelmetlenül néz rám, valószínűleg fogalma sincs, hogy miről beszélek, de biztos vagyok benne, hogy másodpercek múlva rá fog jönni, mivel nem hülye. Szemei szép lassan nyílnak nagyra, majd dönti a homlokát az enyémnek.

- Te most... most azt akarod velem közölni, hogy terhes vagy? - kérdi döbbenten.

- Meglepetés - mosolyodom el.

Az arcára hatalmas mosoly kerül, majd gondolkozás nélkül húz magához és csókol meg. Szorosan ölel, miközben lassan hátradől az ágyán, engem is magával rántva, miközben érzem, a szívem gyors tempóban verdes.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek - suttogja a hajamba.

Sziasztok! Tudom, hogy ré volt rész, de a szesszió időszakában nem igazán volt időm írni, most viszont szeretném befejezni a történetet, szóval sokkal gyakrabban lesznek új részek az elkövetkezendő időszakban, remélem örültök neki és még velem maradtok annak ellenére is, hogy eddig ritkán voltak részek. Köszönöm az olvasókat és az biztatásokat! Hamarosan újra jelentkezem!