16.rész - Minden zavaró tényező nélkül

Hetek teltek el, amióta tudom, hogy mi a helyzet Mistyvel. Nem azt mondom, hogy már megbirkóztam vele, és nem vagyok dühös, mert eltitkolta előlem, de szeretem és ebben a helyzetben semmi más nem számít. Csak remélni tudom, hogy valami csoda fog történni, és minden helyreáll, de ha nem is, akkor hálásnak kell lennem azért, hogy találkozhattam és szerethettem egy ilyen csodálatos lányt, mint ő. 

Bevallom szinte minden nap összekapunk valamin, de ez csak azért van, mivel én túlságosan védelmező vagyok. Körülbelül úgy viselkedek, mintha az apukája lennék, aki megmondja neki mit tehet és mit nem. Mindig ott akarok lenni, ha készül valahová és ha ez nem jön össze, minden tiltakozása ellenére is mellé küldöm az egyik testőröm, akinek kijelentettem, hogyha bármi apró probléma adódik, abban a pillanatban hív és én megyek is.

Éppen a stúdióban vagyok, ahol az új dalomat vesszük fel. Szerettem volna ha ő is elkísér, de azzal nem számoltam, hogy ő is elég híres és neki is vannak kötelezettségei, mint például a könyveinek a dedikálása. Nem azt mondom, hogy nyugodt szívvel engedtem el, de tudom, hogy biztonságban van, amíg meg nem jelenik egy híresség, mint én azon a napon. Most már értem, hogy miért szédült meg, ahogy azt is miért szokott néha elfehéredni, így, hogy tudom mi a helyzet azok az apró kérdések, amik bennem motoszkáltak helyreálltak, köszönhetően a balesetének. 

Azt a napot sosem fogom elfelejteni. Kim zokogott, amikor odaértem. Nem tudtam belőle kiszedni semmit. Emlékszem, hogy egy orvos jött oda hozzánk és hívott félre. Ott mondta el nekem, hogy mi a helyzet, majd azt is közölte, hogy ez nem olyan komoly ájulás volt, viszont néhány napig pihennie kell, hogy helyreálljon a szervezete. Az ágya mellett ülve, egy pillanatra sem tudtam lenyugodni. Egyszerre voltam dühös, csalódott és szomorú. Annak ellenére, hogy az orvos azt mondta, hogy ez nem komoly, számomra igenis az volt, hiszen én nem minden nap látok ilyet. Szeretem őt és már csak annak a gondolata, hogy elveszíthetem felemészt. Nem akarok ilyenekre gondolni, de ez is benne van a pakliban, viszont amíg tehetem minden lehetőséget ki fogok használni, hogy a közelében lehessek. Hogy elmondhassam neki mennyire szeretem és milyen fontos nekem. Nem értem, hogy gondolhatott arra, ha megtudom, akkor elhagyom. Ezt csak egy igazi barom tenné meg, én nem tartozom közéjük. Az iránta érzett szerelmem sokkal erősebb, mint a félelem, hogy elveszíthetem.

Szünetben kimegyek a stúdió hátához rágyújtani egy cigire, miközben kapkodva próbálom kihúzni a zsebemből a telefonom, hogy megnézhessem válaszolt-e az üzenetemre.

Nyugi, nem vagyok gyerek és nagyon hálás lennék, ha ezt felfognátok mind, mert lassan oda jutunk, hogy hülyén fogom magam érezni a közeletekben. Felnőtt vagyok. Tudom mivel jár a betegségem. Tudom, hogy veszélyes és eddig is képes voltam magamra vigyázni, most is tudok anélkül, hogy ötpercenként megkérdezzétek mi van velem. De értékelem, hogy aggódsz értem. - M.

Tudom, bébi, hogy nem vagy az, de szerintem tisztában vagy vele, hogy ezt csak szeretetből csinálom. Észre sem veszem, hogy néha úgy viselkedek, mintha az apád lennék... Milyen a dedikálás? - L.

Szeretlek! És imádlak, hogy ennyire aggódsz, de kicsit visszavehetnél. Unalmas és fárasztó, de ezzel jár az élet. Ez is a hírességgel jár, nem csak a móka és szórakozás. - M.

Megpróbálom... ha hamarabb befejezed, akkor várlak a stúdiónál. A portán beengednek. De nekem most vissza kell mennem. - L.

Legszívesebben kint ülnék egész este és vele beszélnék, míg nem láthatom élőbe, de ezzel az a baj, hogy nem igazán lenne lehetőségem újra látni, ha öt percnél tovább maradok kint. Sietve nyomom el a csikket, majd rohanok be az épületbe. Derek ne igazán türelmes teremtés, főképpen, ha rólam van szó, hiszen tudja, hogy nálam a pontosság egyenlő a nullával. 

- Úgy látszik máskor is meg kell téged fenyegetnem, és akkor időben fogsz megérkezni - szólal meg, amint belépek a szobába, mire én a szemeim forgatom. 

- Nem a fenyegetésednek köszönhető, hanem annak, hogy minél hamarabb haza akarok érni ahhoz a lányhoz, akit teljes szívemből szeretek - vigyorgok rá.

- Visszajött a régi haverom - hallok meg egy ismerős hangot, mire az irányába kapom a fejem. 

- Harry, mit keresel itt? - lépek hozzá közelebb. - Azt hittem csak holnap jössz vissza.

- Úgy is volt, de hiányzott a családom, így áttettem az időpontot - vonja meg a vállam. - Viszont mielőtt még hazautaztam volna, látni szeretem volna, hogy veled minden oké azok után. Mert tudod az első két hétben nem igazán győztél meg róla.

- Nem azt mondom, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen aggódom érte, de szeretem és most csak ez a fontos. Képes vagyok elhinni, ha azt mondja jól van, viszont szeretem ha valaki mindig szemmel is tartja, ami néha veszekedést kezdeményez, de jól megvagyunk. 

- Ennek örülök. Ő is bejön ma hozzád? - kérdi.

- Nem nagy rá az esély, de lehetséges. Éppen dedikál, de szerintem hamarabb fog végezni, mint én - jegyem meg.

- Jó lenne látni, igazán rég találkoztunk utoljára - mosolyog rám Harry. 

Még pár percig beszélgettünk, de amint Derekre tekintettem hamar felálltam és visszamentem a helyemre, mielőtt még átalakulna azzá az elviselhetetlen személlyé akivé szokott, ha elfogy a türelme, ami elég sokszor szokott megtörténni. 

Ezt a dalt még nem igazán hallotta senki sem, rajtam, Dereken és most már Harryn kívül. Titokban írtam. Szerelmes szám, amiben minden benne van. Akkor írtam, amikor éppen megtudtam és felfogtam a helyzet súlyosságát, éppen ezért lesz meglepetés Misty számára. Nem tudom, hogy a többieknek feltűnik-e majd, de az biztos, hogy aki ismer és aki tudja, hogy milyen fontos számomra ez a lány, az tudni fogja, hogy neki írtam. 

Fáradtan ülök le Harry mellé egy üveg vízzel a kezemben. Éppen hogy az ajkamhoz érintem kinyílik az ajtó és egy mosolygó lány lép be rajta. Másodpercek elteltével előtte termek, majd szorosan a karjaim közé zárom, miközben egy rövid csókot nyomok az ajkára.

***

- Nem mintha panaszkodni akarnák, hiszen tisztában vagy vele, hogy mennyire imádok veled aludni és kelni, de lesz olyan éjszaka, amikor a saját ágyamban alszom felügyelet nélkül? - fekteti a fejét az ölembe, miközben egy régi filmet nézünk a tévében. 

- Pedig nekem ez pontosan olyan volt mintha panaszkodtál volna - simítok ki egy tincset a szeméből. - Talán már meguntál és szeretnél kicsit egyedül lenni? - vonom fel a szemöldököm.

- Ezt te sem gondoltad komolyan Tomlinson - nevet fel. - Tudod, hogy téged akkor sem lennék képes unni, ha tényleg unnálak, mert szeretlek - kulcsolja össze a kezeinket. - Egyszerűen csak kezdem úgy érezni magam, mintha egy határtalan börtönben lennék.

- Ezt már megbeszéltük, Hercegnő - szorítom meg a kezét. - Semmit sem kérek tőled, tényleg, de azt az egyet igen, hogy mindig biztonságban tudjalak, ami csak úgy működik, hogyha mellettem vagy. Lehet néha már eleged van ebből, sőt elég gyakran hiszen a tudtomra adod - kuncogok fel. - De ez csak a szeretet és féltés semmi más. És mivel te is szeretsz engem, el kell viselned, hogy szeretem biztonságban tudni azt, ami az enyém.
- Vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam. Azt hiszem, ha jobban belegondolok, képtelen lennék az ölelő karjaid nélkül elaludni. Tudod, egy személy számára elég egy igazán rövid idő, hogy valamihez annyira hozzászokjon, hogyha megfosztják tőle, akkor érezze a hiányát.
Annyira jó őt mosolyogni látni. Lehet, hogy ez csak egy apróság, de számomra egy igazán nagy dolog, hiszen javarészt miattam boldog. Szeretem, hogy megbékélt a helyzettel, hogy túlságosan figyelmes vagyok, ahogy azt is, hogy nem nyafog annyit már a helyzet miatt. Az elején tényleg olyan volt, mint egy hisztis kisgyerek.
- Min nevetsz? - néz rám kíváncsian.
- Csak eszembe jutott az egyik este, amikor Kimmel voltál kettesben és mikor megérkeztem úgy viselkedtél, mint egy hisztis kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát.
- Mert el is vettétek, csak nem éppen a játékom, hanem a szabadságom. De örülök, hogy így napok elteltével végre kapok egy kis teret, ahol egyikőtök sincs ott, csak egy őr.
- Arra se lenne szükség, ha itthonról dolgoznál. Gondolkoztál már az ajánlatomon? - váltok komolyra. - Tudom, hogy nem vagy oda érte, de engem boldoggá tennél vele, és neked is könnyebb lenne.
- Tudom, Lou - sóhajt el. - De én néha még mindig azt érzem, hogy ez csak egy álom, amiből bármikor felébredhetek, pedig tudom, hogy nem fog megtörténni, de hihetetlen, hogy azok után is velem vagy. Szeretnék vele összeköltözni, hiszen nagyon fontos vagy nekem. De kezdem úgy érezni, hogy túl gyorsan haladunk és ez kicsit megrémiszt.
- Megértem - nézek le rá. - Szeretném, ha itt lennél, de nem fogom erőltetni, hiszen abból semmi jó nem sülne ki. Ezt akkor fogjuk megtenni, amikor te magad is úgy érzed, hogy itt az ideje, addig be kell érnem azzal, hogy egyszer itt, egyszer nálad alszunk.
- Talán majd szülinapi ajándéknak megkapod - emelkedik fel, hogy egy puszit tudjon adni nekem.
- Az még olyan messze van - biggyesztem le az ajkam.
- Annyira nem is - kuncog fel. - Két hónap nem a világvége Lou, hamarabb eljön, mint azt gondolnád. Addig még sok minden történhet és meglátod fog is - mosolyog rám.
Elengedi a kezem, majd felül és az ölembe fészkeli magát. Vigyorogva néz le rám, majd dönti homlokát az enyémnek. Kezeit a nyakamba akasztja, míg én az enyémekkel a derekát ölelem körbe. Lassan kezd felém közeledni, amivel minden egyes alkalommal az őrületbe kerget, így a derekától fogva közelebb húzom magamhoz, majd ajkaim az övéire tapasztom. Belemosolyog az először lágynak induló csókunkba, majd ujjait a hajamba vezeti.
- Megőrjítesz - morgom a nyakára.
- Ez fordítva is igaz, főképpen mikor ezt csinálod, de utána valami mindig félbeszakít minket - suttogja a fülembe.
- Akkor mi lenne, ha most nem engednénk senkinek sem, hogy megállítson minket?
- És azt hogyan tervezed?
- Van rá pár ötletem - vigyorgok rá. - Mit szólnál egy közös zuhanyhoz? - döntöm homlokom az övének, mire csillogó szemeivel az enyémekbe néz.
- Most benne lennék, de csak azért, mert tudom, hogy nem vigyázni akarsz rám - suttogja az ajkakra, ami belőlem nevetést vált ki.
Csókunkat meg sem szakítva állok fel a kanapéról, miközben a lábait átkulcsolja a derekamon és indulok el vele a mosdó felé, ahol előre látom, hogy órákat fogunk eltölteni, anélkül, hogy egy telefon vagy váratlan vendég megzavarna minket.

Sziasztok! Nem is tudom mit mondjak. Rég, nagyon rég volt rész. De most, hogy már nagyjából minden el van rendezve októberre, végre visszatérhetek. Nem ígérem meg, hogy mindig lesznek részek az ígért időpontban, de nem fogok velük ennyit késni, ez már biztos. Remélem tetszett nektek és várjátok a folytatást. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép estét!

15.rész - Túlzott féltés

Ki sem kell nyitnom szemeim, hogy rájöjjek hol vagyok ebben a pillanatban. Túlságosan ismerem ezt a helyet. Meg persze az is segít ebben, hogy mindenre emlékszem. A veszekedésre, ami azért történt mert én túl makacs vagyok, hogy elfogadjam most Kimnek van igaza, majd a rosszullétemre, ami annak volt köszönhető, hogy beláttam neki van igaza, és lejátszódott előttem a jelenet, ami bármikor bekövetkezhet. Most pedig itt fekszem, csukott szemekkel arra várva, hogy elég erőt gyűjtsek és kinyissam pilláim. Fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám, ha ez megtörténik, hiszen tisztában vagyok vele, hogy Kim képes butaságot csinálni, amikor azt hiszi, hogy nagy a baj. Bár most tényleg az is, de ez az én helyzetemet nézve normális. Lehet, hogy mások halálra rémülnének, de nekem nem ez volt az első ilyen esetem, úgyhogy tudom, hogy annyira nem nagy a baj, csak a körülöttem lévők nem igazán fogják fel, mivel ők csak azt tudják, hogy egy ilyen alkalomkor meg is halhatok. Félek ha kinyitom szemeim, nem csak Kim aggódó tekintetével találom szembe magam, hanem esetleg a szüleimével vagy Louiséval, ami valljuk be nagy esély van. Ezek az esetek nem pár percesek szoktak lenni, hanem órásak, ami annyit jelent, hogy már biztosan tudja, hogy nem vagyok otthon és van egy olyan rossz megérzésem, hogy azzal is tisztában van hol vagyok és miért, bár remélem ez csak egy rossz megérzés. Most az egyszer szeretném, hogy az legyen. Nem akarok azzal találkozni, ami pár órája játszódott le a fejemben. Nem akarom, hogy tényleg megtörténjen, ami volt. Nem történhet meg. 

Résnyire nyitom a pilláim, mire szemeim elé kerülnek a fehér falak. Sóhajtva pislogok párat, majd pillantok körbe a szobában. Döbbenten veszem észre, hogy tényleg nem vagyok egyedül. Itt ül az ágyam mellett, a kezemet fogva. Legszívesebben tovább tetetném, hogy pihenek, de tudom, hogy sokáig úgysem válna be. Erre a pillanatra különben sem lehet felkészülni. Hiába mondogatod magadnak, hogy már csak pár perc és akkor felkeltem a figyelmét, tisztában vagy vele, hogy nem leszel olyan erős percek múlva sem, mint szeretnél. Sőt minél tovább húzod az időt, annál bátortalanabb leszel. A kezében lévő kezemmel megszorítom az övét, mire fejét azonnal az irányomba kapja. 

Tudtam, hogy mi vár majd rám, mégis meglepődöm. Azt az arcot, amit szinte mindig mosoly díszít most szomorú. Vörös szemei alatt karikák díszelegnek és ez mind az én hibám. Miattam néz ki úgy, mint egy roncs, én vagyok az oka, hogy sírt. De ez mind nem elég, nem tőlem tudta meg azt a dolgot, amit nekem kellett volna elmondanom, még ha nagyon fájdalmas is lett volna, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy nem közölte vele senki sem, hogy mi bajom. 

Könnyeimmel küszködve emelem fel a közelében lévő kezem, majd helyezem az arcára. Tudom, hogy meg kellene szólalnom, magyarázatot kellene adnom neki, de mit mondhatnék? Hogy sajnálom? Igen, ezt kellene, de ettől még nem javulna a helyzet. Ide már nem elég egy sajnálom. Szemeim lesütöm, majd a kezem is visszaengedem az ágyra. Nem tudok rá nézni, nem tudom, hogy mit kellene tennem. 

- Tudod - suttogom rekedten. - Tudod, és még mindig itt vagy... nem érdemlem meg - remeg meg a hangom. - Sosem kellett volna... sosem... - de nem tudom befejezni. Nem csak azért mert a szavamba vág, hanem, mert fájnak a kiejtett szavak, fáj amit mondani akarok.

- Ne beszélj, pihenj - motyogja. - Én itt leszek veled, végig itt leszek. Nem taszíthat el senki sem mellőled.

Fogja meg a kezem, amit én legszívesebben kirántanék a szorításából. Miért nem tudom elküldeni. Miért nem tudom azt mondani neki, hogy felejtsen el és könnyítsem meg az életét. Könnyítsem meg az elengedésem számára. Mivel ha itt marad akkor biztosan nem ez fog történni. Nekem köszönhetően fog szenvedni, én leszek az oka, hogy amikor senki sem látja szomorú lesz, mert tudom, hogy így lesz. Mások előtt, előttem erősnek mutatja majd magát, de mi lesz akkor, amikor egyedül van? Mi lesz akkor, amikor a magány átveszi felette az uralmat, összetörik, mint én az elején? Nem akarom, hogy azon menjen keresztül, mint amin én mentem. 

- Sajnálom... én nagyon sajnálom - szorítom meg a kezét. - Tudom, hogy el kellett volna mondanom, ahogy azt is, hogy jogod van tudni mi folyik a barátnőd életében, jobban mondva életével, de nem tudtam hogyan... csak boldog akartam lenni, egy rövid ideig, amíg van rá esélyem... próbáltalak eltaszítani, de nem hagytad magad és végül már ott voltam, hogy ha fájdalmat is fogok neked okozni, veled leszek, mert ezt akartam... Önző vagyok, kihasználtalak, pedig tudtam, hogy nem lehetek veled örökre.

- Ne beszélj butaságot jó? Az, hogy velem vagy nem kihasználás. Csak szerelmes vagy, ami normális és egyáltalán nem baj. Lehet, hogy nem mondtál el nekem mindent és ez fáj, de meg tudlak érteni. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet neked, de azt tudom, hogy minden ember megérdemli a szerelmet, te is és tőlem meg is fogod kapni, csak ne taszíts el magadtól. 

- Miért mondod ezt? Miért vagy még itt? Már rég nem kellene itt lenned - sírom. - Mások már rég leléptek volna, ha ezt megtudják, te mégis itt vagy, miért?

Pillanatok alatt terem mellettem, majd ölel magához. Remegő kezeimmel átölelem őt, miközben beszívom az illatát és szabadjára engedem a könnyeim. 

- Ha bárki más lett volna a helyembe és lelép, az azt jelenti, hogy nem szeretett eléggé, ahhoz, hogy a bajban is melletted legyen, de én nem fogok lelépni. Te sokkal fontosabb vagy nekem, hogy ez elválasszon tőled. Nem gondolhattad ezt rólam. Sosem tennék veled ilyet. Megértem, hogy miért nem mondtad el, egy részem érti, de a másik irtóra haragszik és dühös rád, mert eltitkoltad. Jogom lett volna tudni. Persze a bizalom nem egyik percről a másikra jön, de attól még szerettem volna tőled hallani, nem pedig mástól. De nem számít, nem foglak elhagyni érte, sosem tennék ilyet, mert szeretlek és most, hogy ezt megtudtam ez csak erősebb lett.

- Nem érdemellek meg....

***

Tegnap este jöttem haza, de azóta hol Kim van nálam, hol Louis. Louis ha tehetné, akkor el sem mozdulna mellőlem, amivel kezdem azt érezni, hogy fojtogat, de nem szólok semmit, hiszen megértem, hogy miért teszi. De nem szabadna elfeledkeznie magáról és arról, hogy neki is van élete rajtam kívül. Éppen ezért akartam elkerülni, hogy megtudja, amiről persze tudtam, hogy lehetetlen, de azért bíztam benne, hogy egy ideig sikerülhet. Nem így lett, de bele kell törődnöm, hogy ez van és nem tudok rajta változtatni. 

- Kim, komolyan nem vagyok gyerek, tudok egyedül is hozni magamnak is vizet - sóhajtok fel. - Különben is nem azt mondták nekem, hogy nem kelhetek fel, hanem, hogy jobban kell magamra vigyázzak, de sétálhatok szóval kérlek, legalább míg Louis nincs itt engedd meg, hogy felálljak és sétáljak kicsit.

- Persze, hogyha valami lesz, akkor majd én legyek a hibás, már így is annak érzem magam az utóbbi miatt, meg azért is, hogy anyáék előtt titkolózók, hadd ne kelljen már a pasid előtt is, jó?

- Kibírhatatlanok vagytok, mind a ketten - morgom. - Gondolom, örüljek, hogy írni még írhatok és szerintetek az nem megterhelő számomra...

- Ne hisztizz Misty, inkább örülj, hogy nem fogadott fel melléd egy testőrt, aki a nap 24 órájába melletted van és sehová sem mehetsz nélküle.

- De jól vagyok - nyögök fel. - Miért nem fogjátok fel, hogy ez akkor történhet meg velem csak, ha felzaklatom magam és ha így folytatjátok, akkor odáig fog fajulni és akkor magatokat okoljátok majd...

- Tudom, hogy azt vártad volna tőlem, hogy ne mondjam el neki, tisztában vagyok vele, de Misty gondolj már rá egy kicsit, szerinted, hogy jött volna ki, hogy nem mondok neki semmit és közben nem talál otthon. Bocsi, de tudod, hogy én sosem voltam olyan személy, aki képes valaki előtt titokban tartani a dolgokat hosszú ideig, főképpen nem akkor, ha úgy érzem, hogy joga van tudni az illetőnek. És lásd be, Louisnak joga volt róla tudni, még akkor is, ha ezzel kicsit megváltozott a közeledben. Szeret téged és nem lehet úgy veled, hogy te közben valami nagyon fontos dolgot eltitkolsz előle, mert az nem lenne fair. 

- Igazad van, de attól még szeretném visszatekerni az időt és nem összeveszni veled... majd mindkettőtök napját tönkretenni. De nem lehet... már nem tehetek semmit és azzal is tisztában vagyok, hogy anyáéknak is el kell mondanom minél hamarabb, csak kérlek ne sürgess vele. 

- Nem foglak, de te is tudod, hogy joguk van tudni, hiszen a szüleink, te pedig a lányuk vagy, akit szeretnek. Hidd el, hogy nem szeretnéd, hogy úgy tudják meg, mint Lou. Ott voltam, láttam, ahogy összetörik, ne akard, hogy anya is úgy essen össze, ahogy ő tette. Nem beszél róla tudom, de nagyon rossz állapotba került. Így még egy fiút sem láttam... szóval kérlek ne taszítsd el magadtól még akkor sem, ha úgy érzed, hogy jobb neki nélküled, mert ez ne igaz. Neki melletted a legjobb még akkor is, ha már tudja, hogy ez nem végleges.

- Sokszor gondoltam rá, de nem fogom megtenni, túlságosan fontos számomra, hogy ilyet tegyek vele. Nem akarom elveszíteni és most, hogy tudom így is velem marad már nem is akarom, hogy elmenjen, csak a rosszabb pillanatokban. 

- Megjöttem - jelenik meg Louis. - Látom jól elvagytok.

- Pontosan, mint egy anya és négy éves kislánya - forgatom a szemeim. - Legalább elmehetek zuhanyozni egyedül? - sóhajtok fel.

- Baj lenne, ha csatlakoznék? - kérdi vigyorogva.

- Ugye ezt most te sem gondoltad komolyan? - kérdem dermedten. - Louis, komolyan nem vagyok gyerek, nem lesz semmi bajom és ezzel az agyamra fogtok menni és ismét felhúzom magam. Egyedül is tudok zuhanyozni.

- Ki mondta, hogy nem? - vonja fel a szemöldökét, mire nekem pír jelenik meg az arcomon. - Na látod érted te, hogy mire gondoltam.

- Azt már nem - motyogom zavartan. - Én szépen lezuhanyzok egyedül, ti addig megbeszélitek, hogy mennyit rosszalkodtam, míg nem voltál itt, de be nem jöttök velem...

Van egy olyan érzésem, hogy Louisnak ma jó kedve van és hülyéskedni fog, amit én ugyanúgy félre fogok érteni, mint most vagy inkább azt értem, amit értenem kell, csak hát én annyira még nem érzem itt annak az idejét. De ezt úgysem szabad eltervezni, csak hagyni kell, hogy minden a maga idejében történjen.  

Sziasztok! Sajnálom a sok-sok késést, de nem fogok magyarázkodni. Végzős vagyok és gondolom mindenki tudja, hogy nem minden blogra jut időm és amibe kicsit nehezebben megy azt hagytam. De most visszatértem és készen állok rá, hogy befejezzem a történetet. Még pontosan nem tudom hány részből fog állni, de azt már most elárulom, hogy Louis szemszögéből fog záródni, ami azt jelenti, hogy páratlan lesz a részek száma, mivel az epilógus lesz az övé. Remélem tetszett! Köszönöm a biztatásokat és az olvasókat!

14.rész - Díjátadó

Annak ellenére, hogy még mindig nem tudom mit akar annyira eltitkolni előlem, boldog vagyok. Boldog vagyok, mert a közelébe lehetek. Boldog vagyok, mert nem kell magam visszafogjam és leginkább azért, mert így vigyázhatok rá, ha történik vele valami. Az együtt töltött napok után rájöttem egy-két dologra, ami felmerít bennem egy kérdést, hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy ezeknek az apróságoknak, amiket észrevettem köze van a titkához. Természetesen semmit sem mondtam még neki és nem is fogok, míg ő nem áll készen nekem elmondani, de azt nem tilthatja meg, hogy törődjek vele és azon gondolkozzak, hogy mi lehet az a dolog, amit nem akar elmondani. Keveset eszik, néha maga elé bámul, percekig és észre sem veszi, és akaratom ellenére is észrevettem, hogy gyógyszereket szed titokban, ami aggaszt. Eddig bíztam benne, hogy talán nem is olyan komoly az a titok, de ezek után már egyre kevésbé hiszem azt. Kim is sírt, amikor megtudta, már akkor tudnom kellett volna, hogy nem csak egy apróság és valószínűleg a szívem mélyén tudtam is, csak nem akartam magamnak bevallni, mivel jobban örültem volna, ha csak egy apróság lenne. De a gyógyszerek sikeresen meggyőztek róla, hogy nem az. Szerettem volna, nem is egyszer, megnézni őket, miután elaludt vagy esélyem lett volna rá, de azt úgy éreztem, hogy a magánéletében kutakodok és ezzel ártok neki, így inkább nem tettem. Azóta a nap óta, hogy kiderült, hogy sokkal súlyosabb a probléma, mint szerettem volna, jobban vigyázok rá. 

- Kezdem azt érezni, hogy talán versenybe kellene szállnom azzal a laptoppal - gondolkodom hangosan, mire Misty felemeli a fejét és rám mosolyog. - Több időt töltesz azzal a géppel, mint velem.

- Te is tudod, Lou, hogy ez a munkám és muszáj befejeznem a könyvet, mivel a rajongók már várják, köztük te is, ha minden igaz - kacsint rám. - De ne aggódj, most már csak a tied vagyok és holnap este folytatom, míg te a díjátadóra mész - zárja le a gépét.

- Tudod, hogy én még mindig azt szeretném, hogy te is velem gyere, igaz? - állok fel a kanapéról és sétálok elé, majd fogom át a derekát. 

- Tisztában vagyok  vele - néz fel rám - de te is az okával, hogy miért nem szeretnék ott lenni. Nem vagyok odavaló. Örülök a sikerednek, de semmi keresnivalóm, egy díjátadón. Nem tartozom oda és nem is érezném jól magam, annyi híres emberrel összezárva, de nézni foglak téged, itthonról.

- Eszembe se jusson meggyőzni az ellenkezőjéről, nem igaz? Hiszen úgysem jönne össze, bármit mondhatnék te nem változtatnád meg róla a véleményed...

- Ismersz - húzza mosolyra az ajkát. - Nem változna meg és neked sem érné meg, hogy az időt pocsékold vele. Az elkövetkezendő pár órát sokkal inkább szeretném mással tölteni, mint azzal, hogy azt hallgassam miért lenne jó, ha veled tartanék. Tudom, hogy az első indok az lenne, hogy megismerhetném a többieket és láthatná a nép, hogy boldog vagy, de ezt anélkül is tudják és különben is lesz még esélyem megismerni őket, szóval nem kell nekem elmennem - bújik hozzám.
- Kiakasztó, hogy tudod mit szeretnék mondani - nevetek fel. - De semmi gond, megértem, de attól még szeretném, ha ott lennél, de nem fogok veled vitába szállni, hiszen sokkal jobb programot is tudok a meggyőzésed helyett, amire szerintem te is gondolsz - emelem fel az állát, majd csókolom meg, amit ő boldogan viszonoz.

***

Egyszerre vagyok ideges és izgatott is. Egyszerre félek és örülök is ennek a találkozásnak, hiszen már rég láttam őket, de félek is, hiszen nem igazán tartottuk a kapcsolatot egymással. Furcsa lesz újra találkozni mindenkivel, biztos vagyok benne, hogy az első pár percben úgy fogunk viselkedni, mint a félénk kislányok, akik zavarba jönnek, ha egy helyes srác megszólítja őket. Atyám ez egy rohadt szar hasonlat volt, hiszen mi nem vagyunk lányok, de attól még érzem, hogy zavarban leszünk, akaratunk ellenére is.

- Beszéltél a többiekkel? - kérdem Harrytől,  mire aprót bólint. - És mindenki ott lesz?

- Hát Liam és Niall biztosan, Zaynről nem tudunk semmit, de ha jön is akkor sem kell tartanod a találkozástól. Eltelt már egy jó idő, amióta azok történtek. Lehet, hogy megváltozott, de kétlem, hogy a nyilvánosság előtt bármi bántót is mondana, hiszen az az ő hírnevére is menne.

- Nem tudom - sóhajtok fel. - Kezdem azt érezni, hogy nem jó ötlet ez az egész. És tudom, hogy most biztosan beszarinak gondolsz, de nekem nem volt olyan könnyű túltenni magam a történteken. Nem tagadom, hogy gyenge voltam pár hónapon át, de azt nagyon nem szeretném, hogy újra olyan állapotba kerüljek.

- Már mondtam neked, hogy nem lesz semmi baj - mosolyog rám. - Az, hogy most találkozni fogunk újra nem azt jelenti, hogy ez lesz az utolsó. Nem vagyunk már egy banda, de barátok még igen, ha kicsit el is hanyagoltuk egymást. Meglátod, hogy ők sem akarják majd, hogy végleg búcsút intsünk majd egymásnak az este után. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy nekik nem hiányzik a régi életük, amikor szinte minden napunkat együtt töltöttük.

- Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. - Egyet tudok, hogy én nem leszek már olyan abban a társaságban, mint régen, egyből biztosan nem. Védeni fogom magam és ez azt jelenti majd, hogy amíg nem tudjuk, hogy mi lesz a folytatás én ilyen maradok velük szemben. 

- Előttem már a régi vagy - neveti el magát - és lehet, hogy most ezt mondod, de mindketten tudjuk Lou, hogy ez nem így lesz, amikor találkozol velük. Te is rá fogsz jönni, hogy hiányoznak a pillanatok és feloldódsz.

- Azt majd meglátjuk - motyogom. 

Tudom, hogy van némi igazság abban, amit Harry mond, de én még szeretnék abban bízni, hogy vagyok olyan erős, hogy vissza tudjam magam fogni. Szeretném azt gondolni, hogy minden lehet még olyan, mint régen, de tisztában vagyok vele, hogy semmi sem lesz az, hiszen már nem vagyunk egy banda, hosszú ideje. Már semmi sem lesz ugyanolyan, ennek köszönhetően. 

A terembe belépve, egyből úrrá lesz rajtam a félelem, ami már komolyan kezd az agyamra menni, hiszen én nem vagyok ilyen félős, a francba is. Én vagyok Louis, aki minden pillanatot képes elviccelni, nem engedhetem, hogy ez a találkozás elrejtse az énem, amiért én lettem az aki vagyok.

- Ott vannak - mutat egy asztalra Harry. Tekintetem egyből odakapom és észreveszem, hogy mindenki ott van. - Na gyere és képzeljük azt, hogy ez mind három évvel korábban történik, akkor talán nem leszel ilyen feszült - neveti el magát.

 - Kurvára nem vagy vicces Styles - mordulok rá, majd mindketten elindulunk az említett asztal felé. 

Azt hittem, hogy majd hatalmas változásokat fedezek fel és fel sem ismerem majd őket, de ez nem így lett. Azon kívül, hogy Zayn haja sokkal rövidebb, semmi sem változott. Niall még mindig szőke, Liam pedig tökre ugyanúgy néz ki, mint mindig. 

- Helló srácok - szólal meg Harry, amint az asztal mellé érünk, mire mindannyian felénk kapják a fejüket.

Mindannyian csendben bámulnak ránk, mire kezdem egyre kínosabban érezni magam, de ahogy látom ez nem csak rám van ilyen hatással. Előre tudtam, hogy valami hasonló lesz az első percek, de azért reméltem, hogy lesz valaki közöttünk, aki majd megtöri a kínos csendet.

- Ez kezd egyre kínosabb lenni - vakarom meg a tarkóm, mire Liamből felszakad a nevetés.

- Igazad van - biccent felém. - Jó újra látni titeket srácok - áll fel, majd ölel meg minket, mire belőlem egy sóhajtás szakad fel. - Ne aggódj miatta, nem fog beszólni - suttogja, amikor én leszek a soros.

Nevetve távolodok el tőle, hiszen még mindig ugyanúgy apáskodik, mint régen. Semmit sem változott. Niall is üdvözöl minket, majd Zaynre kerül a sor. Először Harryt, majd engem köszönt.

- Jó látni, Louis - erőltet magára mosolyt. - Tudom, hogy valószínűleg mindketten ugyanolyan kellemetlenül érezzük magunkat, mint én, de mi lenne, ha elfelejtenénk erre a pár órára, mindazt ami volt? Eszem ágába sincs mondani semmit, amivel megbánthatnálak és akkor sem akartam.

- Már nem érdekes Zayn - rázom meg a fejem. - Nem mondom, hogy minden el van felejtve, de nem fogom felhozni és képes vagyok normálisan viselkedni a közeledbe, amíg te is így teszel velem. Szóval az elkövetkezendő pár óra úgy fog telni, mintha az a pár vita, ami köztünk volt meg sem történt volna - vonom meg a vállam, mire felsóhajt. Tudom, hogy tudja, nem felejtettem és nem is fogom, de ezért nem ítélhet el, valószínűleg ő is ugyanígy viselkedne fordított esetben.

Mindannyian helyet foglaltunk, majd lassan beszélgetésbe kezdtünk. Igazából azt hittem nagyobb lesz a feszültség, de szerencsére Harrynek és Niallnek sikerült ezt megtörnie. Azt hiszem rajtam kívül mindig ők voltak ebben a legjobbak. Én is szívesen csatlakoztam volna néhány poén elsütéséhez, de jobbnak láttam, ha inkább hallgatok. Sok minden kiderült, ami nem tudtunk a másikról az elmúlt hónapok során. Bevallom, nem hittem volna, hogy úgy fogom magam érezni, mintha semmi sem történt volna, de így lett. Pontosan olyan volt, mintha még mindig egy bandát alkotnánk, akik mindent tudnak a másikról, akik tudják, hogy meddig szabad elmenni, amíg a poén sértő nem lesz. 

- Oké, valószínűleg semmi közöm hozzá, de azért felteszem - néz rám Liam. - Mióta vagytok együtt Mistyvel, de leginkább az érdekel, hogy te mióta olvasol?

- Miért olyan meglepő, hogy olvasok? - kérdem tőle, mire felnevet.

- Mert az elmúlt években nem igazán láttunk téged olvasni? - szólal meg Niall.

- Valamivel el kellett ütnöm az időt és hát az olvasás lesz az - vonom meg a vállam. - De a kérdésedre válaszolva, nem olyan régóta, viszont úgy érzem, hogy hosszútávú lesz, vagyis ha rajtam múlik, akkor biztosan.

- Látnotok kellet volna, hogy mennyire zavarban volt először, amikor úgymond randira hívta - nevet fel a mellettem ülő göndör. - Azt a pillanatot sosem fogom elfeledni. Louis, aki mindig tudta, hogyan csábítson el egy lányt, zavarban érezte magát a közelében.

- Köszi, haver igazán megértő és kedves barát vagy - fordulok felé, mire csak jobban nevetni kezd.

- Sok boldogságot - szólal meg Zayn is rám nézve.

- Köszi.

Innentől nem túl sokat beszélgettünk, csak a szünetbe hiszen kezdetét vette a díjátadó és csendre intettek minket. Jól éreztem magam velük, és annak is örülök, hogy mielőtt elváltunk volna egymástól megbeszéltünk, hogy még találkozhatnánk. Tudom, hogy ugyanolyan már semmi sem lesz, de legalább megpróbáljuk már az is sokat jelent.

- Na látod én mondtam, hogy nem kell semmiért sem izgulni - legyint Harry. - Találkozunk még, hiszen barátok vagyunk - mosolyog rám.

- Na jó, most csak az önbizalmad fogom növelni, de igen igazad lett, mint szinte mindig - forgatom a szemeim. - De nekem most mennem kell, már így is késő van - adom a tudtára. 

- Misty már biztosan hiányol - kacsint rám.

- Szerintem már alszik - vágom rá. - De attól még ez nem fog benne megállítani, hogy elmenjek hozzá - adom a tudtára.

- Helyes - vigyorog rám. - Hamarosan találkozunk - búcsúzik el, majd indul meg a kocsija felé.

Gyors léptekkel indulok én is, majd veszem ki közben a zsebemből telefonom. A díjátadó miatt le volt halkítva ezért észre sem vettem, hogy kilenc nem fogadott hívásom van egy számról, amit nem ismerek. Mit sem törődve az idővel hívtam vissza, hiszen az utolsó hívás alig húsz perce történt.

- Haló - szól bele egy meggyötört hangú lány.

- Kivel beszélek? - szólok bele aggodalmasan.

- Louis - sóhajt fel a lány. - Kim vagyok - suttogja. - Gyere be a kórházba...

13.rész - Az ajánlat

Igazság szerint semmi okom sem lenne a boldogságra, hiszen annyi minden történt az elmúlt két napban, hogy azt senki sem viselné el könnyen. Én mégis mosolygok, pedig magamra haragítottam egy személyt, aki a világon a legfontosabb nekem. De tudom, hogy képes vagyok megoldani a helyzetet. Nem adom fel a reményt, ebben az esetben nem, hiszen, ahogy Louis mondta remény mindig van. Egyes helyzetekre ez igaz is, és bízom benne, hogy minél hamarabb megoldódik ez a szituáció, mivel szeretném újra magam mellett tudni azt a személyt, akire mindig számíthattam. Szeretném, ha újra mindent megbeszélhetnék a testvéremmel, most már tényleg mindent. Előtte már nem kell titkolóznom, pedig legszívesebben annak örülnék. Boldoggá tenne, hiszen nem látnám a szemeibe az aggodalmat, a csalódást, a féltést... de el kell fogadnom, hogy az a része az életemnek befejeződött és már nincs titkom előtte. Előtte már nincs, de még így is itt van jó néhány személy, aki fontos számomra, mégsem mondok nekik semmit. Író vagyok, tudnom kéne, hogy közöljem velük, mégsem megy. Tisztában vagyok vele, hogyha tovább húzom, akkor lehet nem én árulom el nekik, hanem ők jönnek rá, esetleg egy orvos közli majd velük. Az sokkal rosszabb lenne. Író vagyok és tudhatnám, hogy mindig akkor csap le a rossz, amikor a legkevésbé számítasz rá, amikor minden jó és azt hiszed végre megoldódik a helyzet, akkor jön valami és mindent tönkretesz, a könyvekben mindig így van. Mondhatnám azt is, hogy az én életem nem hasonlít egy könyvhöz, de akkor hazudnék, hiszen nem megszokott helyzetben vagyok. Az én életembe bármi megtörténhet, pontosan úgy, ahogy a képzeletvilágban, a könyvek világában.
A tegnap este csodás volt. Louis kitett magáért pedig nem vitt el semmilyen előkelő étterembe vagy helyre, önmaga volt. Nem azt tette, amit a gazdag lányok elvárnak tőle, hanem azt, amit a hétköznapi lányok, mint én élveznek. Csak sétáltunk, megmutatta a számára nagy jelentőséggel bíró helyet, ami kiderült egy tetőn van, ahová, akkor szokott feljönni, ha egyedül akar lenni vagy gondolkodnia kell valamin. Ott vacsoráztunk és ott történt meg az is, amire be kell vallanom már régóta vágytam. Engedtem neki, engedtem, hogy megcsókoljon a csillagos ég alatt. Egyetlen pillanatát sem bánom, csak azt, hogy tudom, hogy nem mondtam el neki valamit, amit tudnia kellene. Ez a tudat felemészt, mert tudom, hogy mi fog történni, ha egy nap, amikor már nincs más választásom közlöm vele. Minden más lesz. Velem lesz, de már nem az a Louis lesz, akit megismertem előtte, hanem egy másik személy... Nem akarom őt megváltoztatni, ezért nem beszélhetek neki semmiről, még biztosan nem. Ki akarom élvezni a boldogságot, szenvedélyt, amíg még lehet, hiszen egy esélyem van rá és azt nem mulaszthatom el. Önzőség vagy sem, nekem is kijár a boldogság.
Az elkövetkezendő napokban azon leszek, hogy helyrehozzam a hibáimat. Beszélek Kimmel és megpróbálom valahogy rávenni, hogy ne akarja elmondani Louisnak a történteket, majd ha elég bátorságot vettem magamon, akkor a szüleimnek is be kell számolnom. Nem lesz könnyű, össze fogom törni őket, de muszáj megbeszélnem velük. Nem hagyhatom, hogy máshonnan tudják meg. Kim is biztosan rá fog majd beszélni, és jogosan. Fordított helyzetben én is ugyanezt tenném. Viszont azért senki sem haragudhat rám, mert eddig féltem. Félni emberi dolog, sőt a félelem mindennapos az életünkben, viszont mindig szembe kell nézni velük. Rá kell jönni, hogy jobb, ha szembenézel velünk, minthogy eltitkold őket és várd, hogy mikor hoz össze titeket a sors. Az sokkal nagyobb kockázattal jár, mint az, hogy te magad késznek nyilvánítod magad.
Ma megbeszélésem lesz a könyvel kapcsolatban. Még mindig nem tudom, hogy jó ötlet-e az egész sztori, de nem futamodhatok meg. Ha akkor helyesnek éreztem, akkor most is az, csak éppen berezeltem tőle. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem mindennapi sztori, de egy írónak pont az a célja, hogy újat alkosson, olyat, amit más nem mert megírni eddig. Abban biztos vagyok, hogy ehhez hasonló nincs még egy. Bízom benne, hogy be fogom tudni fejezni és képes leszek elmondani mindenkinek, akik várják az új alkotásom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nagy felhajtást fog kelteni, de bízom benne, hogy mindenki meg fogja érteni és nem próbálják majd teljesen a darabjaira szedni a történetem.
- Már percek óta itt kellene lenned - támad le Tracey, amint beérek az épületbe.  Döbbenten pillantok a csuklómon lévő órára, ami azt mutatja, hogy pont időben vagyok, sőt még öt perccel korábban érkeztem.
- De hiszen, még öt percem van a kezdésig - nézek rá.
- Misty, mindketten tudjuk, hogy ők egy időpontot mondanak, de szeretnek itt lenni jóval előtte. Türelmetlenül várnak rád, már legalább öt perce. Tudod az, hogy ezt a könyvedet már egy új, sokkal híresebb kiadónál szeretnéd kiadatni, akiket éppen érdekel is a sztorid, fontos a pontosság.
- De hát én pontosan érkeztem - sóhajtok fel. - De értem, hogy mit akarsz mondani, viszont ezért nem lehetnek rám dühösek.
- Nem is azok, csak már várják a megbeszélést. Szeretnének részletet kapni, neked pedig kötelességed néhány apróságba beavatnod őket, ha szeretnéd, hogy egy fél év múlva kiadják a könyved, amit már nagyon sokan várnak. Tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz semmit sem kikotyogni, hiszen ezt már velem is közölted, de most muszáj lesz, ha szeretnéd, hogy ők legyenek a szerencsések...
- Értem, bár nem örülök neki, de meg fogom tenni, hiszen tudom, hogy számomra ez nagy lépés lenne. Hoztam egy másolatot az eddig megírt fejezetekről, amikben bár alig történik valami, mégis szerintem érdekes.
- Az nem kifejezés - motyogja. - Olvastam, kislány és mindketten tudjuk, hogy kiakadtam, hogy nem akarod nekem elmesélni mit tervezel. Nem szeretek találgatni, de ebben a helyzetben úgy látszik muszáj a megérzéseimre hallgatnom, amik nem sugallnak semmi jót.
Gyors léptekkel indulunk el a terem felé, ahol már várnak rám. Ideges vagyok egy kicsit, hiszen szeretném titokban tartani a tervemet, ötleteimet, de ebben a percben ez nem történhet meg, ha feljebb szeretnék jutni. Néhány mocskos kis titkot el kell árulnom, de semmi olyat, amivel elárulnám a történet kulcspontját. Mosolyt erőltetve magamra, nyitok be a terembe, ahol egyből mindkét férfi feláll és mosolyogva üdvözöl engem.
Nem néznek ki ijesztően, rám mégis a frászt hozzák. Eddig minden kiadóm nő volt, sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd pasasokkal kell beszélnem, de úgy látszik, hogy ez most változik. Össze kell magam szedjem és magabiztosnak látszani.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattam önöket, csak dugóba kerültem - foglalok helyet, miközben próbálom velük elhitetni az előbbi hazugságom. Dehogy kerültem, hiszen a közelben voltam, csak nem gondoltam hogy hamarabb jönnek, mint mondták.
- Semmi baj, kedvesem - szólal meg az idősebb férfi, bár nem hiszem, hogy 32 évnél idősebb lenne. - Mi érkeztünk korán. De most nem ezért gyűltünk itt össze, hanem azért, hogy a történetéről váltsunk pár szót.
- Természetesen - veszem elő a kinyomtatott példányt, majd helyezem eléjük. - Sajnálom, hogy csak egyet hoztam, de nem tudtam róla, hogy ketten érkeznek - motyogom kellemetlenül.

Türelmesen várom, hogy mindketten átböngésszék a kéziratot, persze belül egyáltalán nem vagyok ilyen nyugodt, mint amilyennek mutatom magam, de ezt nekik nem kell tudni. Az idősebbik fickó pillant először rám, majd szólal meg.
- Jól érzem, hogy ez a történet nem csak egy kitaláció? - vonja fel a szemöldökét.
- Jól látja a helyzetet - bólintok. - Ez egy személyes történet lenne, persze néhány cselekvés kicsit át van írva, jobban ki vannak színezve, mint valójában, de teljes mértékben valós alapja van.
- Nagyon tetszik az ötlete - néz felém kék szemeivel a tőlem csak pár idősebb fiú, aki az ittléte alatt most szólal meg először. - Sokan próbálkoztak eddig személyes történet megírásával, de ennyire érzelmeset, szenvedélyeset még nem találtunk. Ahogy látom önnek sokat jelent maga a történet, ezért lenne egy ajánlatunk, igaz Nod?
- Ahogy mondod, Ash. Ilyen ajánlatokat igazán ritkán teszünk, de amikor ez megtörténik, akkor mindig jó vége lesz. Ahogy önre nézek, látom, hogy még nem alakult ki a vég, hiszen még ön sincs vele tisztában, éppen ezért szeretnék önnek egy visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Ha jól tudom, fél évet kapott befejezni a könyvét? - kérdi, mire én bólintok. - Én azt mondom, hogy legyen határtalan, de emellett írnia kellene egy másik történetet, amit egy éven belül ki tudnánk adatni. Tudom, hogy ez nagy kérés, hiszen két történetet nem igazán könnyű egyszerre írni, de úgy érzem, hogy így lenne helyes, hiszen ha a valós alapú történetét felgyorsítjuk, akkor nem lesz már valós és szerintem mindhárman szeretnénk, ha az maradna.
- Értem - biccentek feléjük. - Tehát az lenne a dolgom, hogy egy éven belül megírjak egy másik történetet emellett és ezen addig dolgozhatnék, amíg szükségesnek érzem, jól értettem?
- Ahogy mondja - erősíti meg Ash. - Nem kell most rögtön döntenie, de jó lenne minél hamarabb a tudtunkra adni, hogy döntött.
Tetszik az ötletük, hiszen én is úgy érzem, hogy annyira nem is lenne valós, ha ilyen rövid idő alatt kellene megírnom, viszont abban nem vagyok olyan biztos, hogy két sztorit is tudnék egyszerre írni. Nem könnyű egyet sem, nemhogy kettőt. De ez egy nagyon jó lehetőség arra, hogy hiteles és jó történetet írjak, amire büszke lehetek. Időm az lenne rá, így miért ne vághatnám bele magam valami ismeretlenbe, valami újba, amivel eddig még nem találkoztam. Két könyv, és a következőre van egy évem, a másikat pedig addig írhatnám, amíg csak szeretném.
- Nem kell gondolkodnom rajta - mosolygok rájuk. - Lehet, hogy elhamarkodott döntést hozok, de úgy érzem ezt kell tennem. Teljesen egyetértek abban, hogy ennek a sztorinak nem elég fél év a kibontakozásra, egy év alatt pedig képes vagyok egy újat összehozni, hiszen ötletem már most van hozzá.
- Remek - csapja össze a tenyereit Nod - akkor ezt megbeszéltünk, igazam van?
- Igen - állok fel, majd fogadom el a felém nyújtott kezét. - Egy év múlva, esetleg hamarabb már az asztalukon lesz a kézirat - szorítom meg a kezét.

***

Tracey nem igazán volt először oda az ötletért, hogy két könyvet írjak egyszerre, de miután rámutattam ennek az előnyeire meggyőztem róla, hogy igazuk van. A ma estét még pihenéssel töltöm, kettesben a barátommal, a holnapot pedig már kemény munkával és találkozóval.

Szorosabban bújok Louishoz, aki mosolyogva ölel magához. Annyira megnyugtató ez a csend, a biztonságot nyújtó karok, amik szorosan körém záródnak. Már fél órája ülünk néma csendben, de ez most kivételesen nem kínos, sokkal inkább megnyugtató.

- Gondoltad volna, hogy most itt ülünk, majd így, egy héttel ezelőtt? - kérdem tőle halkan, felemelve a fejem, hogy rá tudjak nézni.

- Nem - neveti el magát. - Gondolni nem gondoltam, de a fejemben nem egyszer képzeltem már el. Tudod, amikor valakit magaménak akarok, akkor mindent megteszek azért, hogy ez sikerüljön, legyen az bármilyen nehéz. Lehet, hogy nem lesz könnyű út, lehet, hogy teli lesznek titkokkal, de egyben őrjítő is lesz, annyira vágysz rá, szóval megérte és ugyanezt fogom mondani hónapok múlva is.

- Biztos, hogy a valóságban vagyok és nem az egyik regényemben? - ülök fel a lábaimra, miközben felé fordulok, hogy tisztán láthassam az arcát.

- Minden valóság, Hercegnő - hajol hozzám közelebb, majd nyom egy puszit az ajkamra.
- Valóság - suttogom. Lehet, hogy nem sokan mondják meg rólam, de egyáltalán nem vagyok olyan ártatlan és visszahúzódó, mint gondolják. Egy író fantáziája elég piszkos és határtalan, de legtöbbször nem merik ezt kimutatni. Én is így voltam vele, míg nem találkoztam Louis-val és nem jöttem rá, hogy minden esélyt ki kell használni, éppen ezért dobom át a lábam rajta, majd ülök az ölébe, amit ő mosollyal az ajkán jutalmaz.
- Hol volt eddig ez az éned? - kérdi halkan, miután kényelmesen elhelyezkedtem.
- Mindig itt volt - kacsintok rá. - Mindig, csak éppen nem engedtem szabadjára, csak miközben írtam, de ez mostantól másképpen lesz - suttogom az ajkaira.

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam részt, de egyszerűen túl sok nekem ez így végzősként, de már megoldódott a problémám, hiszen az egyik blogomnak most lett vége az első évadjának, ami annyit jelent, hogy egy ideig szünetelni fog, addig lesz időm befejezni a másik blogom és erre is több időt szánok majd, hiszen ez sem lesz olyan hosszú, persze még nincs közel a vég, de már nincs olyan sok hátra. Remélem tetszett a rész és kíváncsiak vagytok mi lesz abba a könyve, mivel az igazán fontos a történetet nézve! További szép délutánt, hamarosan jelentkezem!

12.rész - Megfejthetetlen probléma

Louis Tomlinson

- Mi bajod van, Louis? - hallom meg Harry kérdését, de mit sem törődve vele folytatom, amit eddig tettem. Idegesen járkálok az aprócska szobába a gondolataimba merülve. Amióta eljöttem Mistytől folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mit titkolhat előlem. Utálom a titkokat, főképpen akkor, ha olyan személy próbál meg elrejteni valamit előlem, aki fontos nekem. Szeretném, ha őszinte lenne velem, de tisztában vagyok vele, hogy az nem olyan egyszerű. Fél attól, ha a titka kiderül, akkor elveszít engem, innen pedig rögtön világossá válik számomra, hogy fontos dologról van szó, hiszen, ha nem így lenne, akkor nem húzni ennyit az időt. Nem akarom erőltetni, de ha ez így megy tovább sokáig, akkor ki fog készíteni ez az egész. Tudni akarom mi van vele, hiszen fontos nekem. Azt akarom, hogy a barátnőm legyen, de nekem fontos a bizalom és a hazugság nélküli kapcsolat. Tudnom kell, hogy nem titkol előlem semmit és ebben a pillanatban biztos vagyok benne, hogy igenis van egy titka. Nem hiába lett rosszul előttem. Fél órát ájult el, ami szintén nem normális dolog és biztos vagyok benne, hogy nem azért történt ez meg, mert fáradt volt vagy keveset evett, szerintem ennek máshoz van köze, csak az a baj, hogy arra már nem jövök rá, hogy mihez. Most nem szabadna idegeskednem, csak a hamarosan kezdődő koncertre koncentrálnom, de nem megy és ez csak idegesebbé tesz, hiszen ez egy fontos pillanat az életemben, hogy Harrynek is. Nem cseszhetem el, egyikünknek sem. - Hallod, amit kérdezek? Lou, amióta megjöttél olyan vagy, mint egy rögzített bomba, ami bármelyik percben felrobbanhat. Mi a franc történt, ami ennyire megviselt?

- Te mégis milyen lennél, ha valaki előtted lenne rosszul, majd fél órára kiütné magát, utána pedig azt mondaná neked, hogy ne kérdezgesd, hanem várd meg míg ő mondja el neked? - állok meg, majd fordulok felé. - Kurvára utálom, ha titkolóznak előttem, főként akkor, ha látom, hogy nagy dologról van szó.

- Miről beszélsz? - ráncolja a homlokát. - Mistyvel van valami? Hát persze, hogy vele, hiszen tőle jössz. Akarsz róla beszélni? - kérdi, mire felsóhajtok. - Persze, mindketten tudjuk, hogy ez nem a megfelelő időpont, de azzal is tisztában vagyunk, ha nem adod ki magadból és feszülten állsz ki a színpadra, akkor el fogod baszni az egészet, amire semmi szükség. Szóval hallgatlak. 

A hajamba túrva vágom le magam a kanapéra, majd sóhajtok fel. Igen, el kellene neki mondanom, de mi a francot mondjak, amikor még én magam sem értem az egészet?! Fogalmam sincs, hogy mi történik vele, csak látom, hogy valami nincs rendben. Valami rossz közeleg. Egy valamit tudok biztosan, ami nem más, hogy minden vele eltöltött pillanat érzéseket vált ki belőlem. Érzem, ahogy az iránta érzett szerelmem egyre erősebb és valósabb lesz. Eddig csak kedveltem, de már be merem vallani, hogy nem csak kedvelem, hanem szerelmes is vagyok bele, amit ma biztosan meg is mutatok neki. Tudom, hogy minden a bizalomra épül és ha megbízik bennem, akkor hamarosan azt is elárulja, hogy mi a baj. Már csak az a kérdés, hogy én képes leszek-e azt kivárni...

- Valamit nem mond el nekem - kezdek bele. - Tudom, hogy mit érzek iránta és ez minden perc elteltével erősebb és szorosabb, de ő titkol valamit. Látom a jeleket, tudom, hogy valami baj van, de ő nem árulja el, nekem meg nem áll össze a kép, vagy ha mégis megpróbálom kitalálni mi lehet a baj, akkor olyan dolgok jutnak az eszembe, ami a frászt hozza rám. Tegnap mikor odaértem Kimmel veszekedett és mindketten sírtak, majd elájult és fél órát ki volt ütve. Kim úgy gondolja, hogy nekem is tudnom kell a dologról, amivel biztosít róla, hogy fontos és nem halasztható, de Misty halasztani szeretné...

- Tudom, hogy ilyenkor semmi sem nyugtatja meg az embert, ha a szerelméről van szó - ül le mellém - de azzal, hogy erőlteted vagy próbálod kiszedni belőle a tudta nélkül csak rontasz a helyzeten, hidd el én tapasztaltam... ha fontos és a történtek után annak hiszem, akkor el fogja neked mondani. Neki is fontos vagy még ha nem is vallja be magának és neked sem, de nem tudja titkolni. Látszik rajta, ahogy rajtad is. Bármi is az a bizonyos dolog meg fogod tudni, csak adj neki időt... és próbálj meg most a koncertre koncentrálni és az utána lévő randidra, meglátod, hogy minden rendben lesz.

- Ez vicces - nevetek fel erőltetten. - Pont úgy érzem magam, mint évekkel ezelőtt, amikor El-el voltak gondjaim és az egyik koncert előtt beszéltünk, csak a fiúk hiányoznak...

- Nem csak neked... különben, ha már a fiúknál tartunk. Tudod, hogy lesz az a díjátadó és arra mindenki meg van hívva. Lehet, hogy feloszlottunk, de meghívtak minket... Én napok óta azon gondolkozom, hogy menjek-e el rá vagy ne. Találkozni akarok a többiekkel vagy nem? De mindig oda jutok, hogy hiányoznak és nem fog semmi baj lenni abból, ha egy rövid időre újra együtt leszünk, te, hogy gondolod?

Erről már én is hallottam, de vegyesek az érzéseim. Az egyik részem látni akarja a többiek és elhinni, hogy minden olyan, mint régen, de a másik fél, mert nem akarok újra mélypontra kerülni, mert velük töltöttem egy kis időt, utána meg újra el kell válnunk... Hiányoznak, de nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Harryvel való találkozásom jól sült el, hiszen mi jóba vagyunk, de a többiekkel fogalmam sincs, hogy mi lenne, főképpen nem Zaynnel. Gratulálnék neki, mivel nem vagyok egy fasz, de a kapcsolatunk soha nem lehetne olyan, amilyen előtte volt érthető okok miatt. De ezen még van pár napom gondolkodni...

- Én is gondoltam rá... csak nem tudom, hogy mi lenne miután újra elválnának az útjaink... nehezen viseltem az előbbit is, de még meggondolom.

- Senki sem mondta, hogy elválnak az útjaink, csak már nem vagyunk egy banda, azt nem kell úgy érteni, hogy nem találkozhatunk vagy beszélhetünk, hiszen hosszú időt töltöttünk együtt és érthető, hogy hiányzik a másik társasága. 

- Még meglátom - bólintok rá. - Még úgyis van pár napunk, amíg ezen gondolkodhatunk.

- Ez is igaz - áll fel, majd túr a hajába. - Készen állsz? - fordul felém vigyorogva.

- Ha rávágnám, hogy igen, hazudnék, de meg akarom csinálni, azt akarom, hogy adjuk elő azt a dalt és mutassuk meg, hogy mit alkottunk - indulok el utána.

A gyomromban ismét érzem azt a bizonyos görcsöt, ami minden koncert előtt ott szokott lenni. Félek kiállni és kettesben énekelni Harryvel, mert kicsit úgy érzem, mintha ezzel elárulnám a többieket, de nem szabad örökké félelemben élnem. Senkit sem árulok el, hiszen már nem létezik olyan, hogy One Direction, már a múlté, már csak Harry, Niall, Liam, Zayn és Louis vagyunk, semmi több. Mindannyian külön utakon folytatjuk, de nem felejtjük el, hogy honnan kezdtük és hogy jutottunk el idáig. Megérdemeljük amink van és tovább kell folytatnunk a karrierünket egymagunkba, ahogy minden más banda is, aki eddig feloszlott.

Már most tisztán látom a táblákat, amiket a rajongóink tartanak. Mosolyogva olvasom végig őket, miközben megakad a szemem egy íráson: Larry. Régen kicsit felhúzott, amikor ezt láttam, de most mégis örömmel tölt el, hogy miért? Egy emléket idéz fel bennem. Lehet, hogy néha úgy nézett ki, hogy többek vagyunk, mint barátok, Harryvel, de ez sosem volt így. Csak nagyon közeli barátok, akik néha félreérthető mozdulatokat tesznek. De ezek is mi voltunk. Minden pillanatra úgy kell visszagondolni, hogy megérte, mert minden, ami az életben történik az okkal lesz úgy ahogy. Megismerkedtünk, egy családot alkottunk, majd szétváltunk, de ez még nem azt jelenti, hogy az emlékekre nem mosolyogva tekintünk vissza. Mert az a pár év, életem legszebb évei voltak, ahol életreszóló barátságot kötöttünk és sok szép emléket szereztünk, már ezért megérte, még ha a vége nem is pont úgy alakult, ahogy az elején terveztük.

A közönség soraiban Mistyt keresem, akit hamar meg is találok. Már sokkal jobban néz ki, mint reggel, ami kicsit megnyugtat, de még mindig aggódom érte és fogok is míg meg nem tudom, hogy mi volt az az egész. 

A helység elsötétül, míg a rajongók egyre hangosabbak lesznek. Tisztán ki lehet venni a neveinket a sikításukból. Behunyt szemekkel számolok el tízig, majd miután azt hallom, hogy és most. Felnyitom őket, majd leülök a számomra kijelölt helyre, Harryvel a nyomomban. Felcsendülnek az első akkordok, mi pedig énekelni kezdünk. A rajongók visszafojtott lélegzettel hallgatják a sorainkat, pedig ez nem is egy pörgős szám, ők sikítani kezdenek, bár szerintem náluk ez csak az öröm. Látom, ahogy néhány lány könnye kicsordul, meg sem próbálják eltüntetni, hiszen el vannak foglalva azzal, hogy hallgatják a számunkat. Tekintetemmel Mistyt keresem, aki mosolyogva néz minket, miközben alig észrevehetően a számra dülöngél.

***

Az adrenalin csak úgy tombol az ereimben. Fel vagyok pörögve, de nem csak én, hanem Harry is. Mint általában régen is, most is megszegtük a szabályt, amit nem kellett volna, de hát kit érdekel, mikor embereket tettünk vele boldoggá. Leszaladtunk a színpadról, majd néhány fényképet készítettünk a rajongókkal, amivel valószínűleg életre szóló emléket szereztünk nekik, szóval már ez is megérte.

- Mindjárt visszajövök - jelenik meg Harry képen egy perverz vigyor, amit én szemforgatva jutalmazok, hiszen tudom, hogy mire készül vagyis inkább csak sejtem, de tudom, hogy nem változott, szóval valszínűleg valamelyik lányt akarja befűzni.

- Csodásak voltatok - jelenik meg előttem Misty, majd ugrik a nyakamba, mire én szorosan ölelem magamhoz. - Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz, de örülök, hogy itt lehettem és annak is, hogy azon a napon megismertelek téged - suttogja, miközben egy puszit nyom az arcomra.

- Mi az, hogy nem gondoltad volna, hogy ilyen jó lesz? - vonom fel a szemöldököm sértődötten. - Még szép, hogy jó lett, mert mi csináltuk - mosolyodom el. 

- Látom az egódnak megártott ez a pár perc - vádol meg nevetve. - Miközben néztelek és hallgattalak titeket végig azon gondolkoztam, hogy ti mire gondolhattok, mit érezhettek, amikor énekeltek, mert látszik, hogy élvezitek.

- Én rád gondoltam - nézek a szemeibe, mire arcán pír jelenik meg. - Már napok óta csak rád gondolok a nap minden egyes percében - lépek hozzá közelebb. Kezeimet a derekára helyezem, miközben érzem, hogy szaporábban kezdi venni a levegőt. - Emlékszel, hogy mit mondtam neked pár órával ezelőtt? - kérdem tőle.

- Igen... - motyogja. Zavarban van, pedig az írókat nem lenne szabad könnyen zavarba hozni, de úgy látszik nekem tehetségem van benne. - Louis, bámulnak...

- Nem érdekel - döntöm a homlokom az övének. - Ma estére elrabollak - mosolygok rá. - Nem szó szerint, de nem engedem senkinek sem, hogy elvonja a figyelmed, mert az elkövetkezendő pár órában csak rám fogsz figyelni. Biztos vagyok benne, hogy minden pillanatát élvezni fogod. És a nap végére, végre megtehetem, amit már olyan régóta szerettem volna megtenni.

- R-rendben...

Sziasztok! Sajnálom a sok késést! Nem akarok mentegetőzni, mivel nem szeretek, de elmondom az okát, hogy ne lepődjetek meg, ha majd lesz még ilyen. Végzős vagyok a gimiben és most volt a próbaérettségi, amire elég sokat kellett tanulni és még kell is, ha el szeretném érni, hogy bejussak az egyetemre, amire szeretnék. De a blogot nem fogom abbahagyni, ezért nem kell aggódnotok. Be fogom fejezni, mert van hozzá ötletem, csak időm nincs, de majd kerítek! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! 

11.rész - "Igazi?"

Misty Stone

Sajog a fejem. Úgy érzem, mintha egy kőszikla lennék, ami mozgásképtelen. Nem érzem jól magam és tudom, hogy ezzel csak újabb problémát keltek magamnak, vagy ami még ennél is rosszabb, a mai nap folyamán még egy személy tudomást szerez valamiről... már az elsőnek sem akartam elmondani, egyáltalán nem ez volt a tervem. Nem akartam, hogy így tudja meg, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Meglátta a gyógyszereket, amiket nem volt időm elrejteni előle, majd kérdésekkel bombázott én pedig rosszul lettem. Természetesen még utána is próbáltam titkolni, de képtelen voltam miután a szemébe néztem és láttam bennük az aggodalmat. El kellett neki mondanom és elfogadnom a következményeket is. Haragszik rám. De mégis mit vártam tőle, miután olyan dolgot tudott meg rólam, amit már rég el kellett volna mondanom neki, ami teljesen megváltoztatta az életét. Tisztában vagyok vele, hogy dühös lesz rám, ahogy avval is, hogy rövid időn belül megbocsájt nekem, mert fontos vagyok neki és nem fog magamra hagyni a bajban, de félek. Félek, mert ő is itt volt. Itt volt és fogalmam sincs, hogy mennyit hallott abból, amit beszéltünk. Igaza van benne, hogy tudnia kell róla, de hogy mondjam el neki, hogy lehet nem lehetek itt neki mindig? Hogy közöljem vele, hogy nem az a lány vagyok, akire neki szüksége van. Amikor Kim azt mondta, hogy mondjam el neki én vagy ő teszi meg, tudtam, hogy képes lenne rá. Biztos vagyok benne, hogy elveszíteném, ha megtudná. Nem azért, mert annyira megharagudna rám, hanem mert teljesen megváltozna a viselkedése, én pedig azt nem tudnám elviselni. Képtelen lennék úgy lenni vele, hogy ő közben sajnál és mindent meg akar nekem adni, hogy jól legyek, ami persze lehetetlen...

Érzem, hogy itt fekszik mellettem és amint észreveszi, hogy fent vagyok magyarázatot fog követelni. De nem idegesíthetem fel magam a mai nap folyamán még egyszer, mert akkor tényleg komoly dolog történhet. Nem akarom, hogyha bármi bajom lesz, az előtte történjen meg. Lenyugszom és megpróbálom elmondani neki, hogy semmi bajom és megkérem rá, hogy ne kérdezgessen, míg én nem állok rá készen. Haragudni fog, de bízom benne, hogy képes lesz értem megtenni. 

Nem tudom, hogy mióta fekszem ájultan, de biztos vagyok benne, hogy Louis egyben nagyon dühös és szomorú miattam. Láttam a szemeiben, amikor meglátott sírva, hogy mennyire félt és aggódik értem. Ha már csak attól, hogy sírtam így nézett rám, hogy nézne, ha megtudná az okát? Hogy reagálna, ha elmondanám az igazi okát a kiborulásomnak?!

- Kérlek, ébredj fel Hercegnő, nem akarlak elveszíteni - érinti meg az arcom, mire felsóhajtok, majd lassan kinyitom szemeim. - Hál'isten - sóhajt fel megkönnyebbülten. - Jól vagy?

- Sajnálom - nézek kék szemeibe. - Nem akartalak megijeszteni - suttogom, kezem az arcához emelve. - Már jobban vagyok, csak arra kérlek, hogy ne néz így rám...

- Misty, hogy kérheted ezt? - szalad ráncba a homloka. - Ide jövök, hogy együtt töltsük az estét és mi fogad. Hatalmas balhé a nővéreddel, mindketten sírtok és érthetetlen kérdésekkel dobálóztok, ami én is belekerülök, pedig fogalmam sincs, hogy miről van szó. Fontos vagy nekem, nagyon fontos - dönti homlokát az enyémnek - éppen ezért akarom tudni, hogy mi az, amit el kell nekem mondanod. Tudnom kell, hogy mi van veled, hiszen a barátod vagyok. Meg akarlak védeni és vigyázni rád, de ha te nem bízol benne, hogy tegyem meg? Aggódom érted és amikor fél órával ezelőtt elájultál, miután azt mondtad el fogsz veszíteni a frászt hoztad rám... Bármi történt, biztosíthatlak róla, hogy nem veszítesz el, nem megyek sehová, itt leszek veled és segíteni fogok mindenben, amiben csak tudok. 

- Kérlek - próbálom kitisztítani a látásom. - Ne beszéljük most erről, elmondom, megígérem, de ne most kérd tőlem, mert nem akarom, hogy ennél is rosszabb helyzetbe kerüljek...

Érzem, ahogy a szívem ismét gyorsabb tempóban kezd verdesni és biztos vagyok benne, hogy még egy ájulást nem bírnék ki úgy, hogy itthon maradhassak. Le kell Louist állítanom, legalább a mai napra és holnap pedig mindent elmagyarázok neki. Vagyis megpróbálok. Megpróbálok neki hazudni, mert az igazságot nem mondhatom el. 

- Nem akarlak elveszíteni, még nem állok rá készen, nem most, hogy közelebb engedtelek magamhoz - motyogom.

- Nyugodj meg - simít végig a hajamon. Tudom, hogy ezzel nem rendeztük le ezt a beszélgetést, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy rövid időre abba fogja hagyni a kérdezősködést, mert nem akar felzaklatni.

***

Másnap reggel már sokkal jobban vagyok. Bár a fejem még mindig fáj, viszont ez érthető. De Louis itt van mellettem, ami megnyugtat. Sosem féltem vagyis ez teljesen nem igaz, de ebben a pillanatban nem is félek, inkább rettegek attól, hogy el fogom veszíteni a számomra fontos személyeket a titkolózásom miatt. Nem akarom. Tudom, hogy a tegnapi nem volt szép. Tudom, hogy el kell neki mondanom, de azt is tudom, hogy azzal elveszíteném azt a Louist, akit most ismerek, aki most itt fekszik mellettem.
- Jó reggelt! - szólal meg álmosan mellőlem.
- Reggelt! - mosolygok fel rá. Egyből bűntudatom támad, amint meglátom az arcát. - Ne nézz így rám, kérlek... - motyogom halkan. - Jól vagyok, nem kell aggódnod, tényleg semmi bajom sincs.
- Nem hazudsz jól, Hercegnő - húzódik hozzám közelebb - de nem fogom erőltetni. Nem akarom, hogy elzárkózz tőlem, emiatt, szóval inkább hagyom, hogy akkor mond el nekem, amikor te akarod - nyom egy puszit az arcomra.
- Köszönöm. Viszont valamit elárulok neked, nem lennék képes elzárkózni tőled - mosolygok rá. - Ha valaki előtt egyszer megnyíltam, sosem húzom fel újra a falaim. Tudom, hogy te több szeretnél lenni, mint egy barát és tudnod kell, hogy több vagy. Ha csak a barátom lennél, akkor sosem engedném meg, hogy az ágyamban aludj, hogy az öledbe húzz, vagy csak puszit nyomj a bőrömre, amikor neked kedved támad. Több vagy, mint barát. Én pedig pontosan azt akarom, hogy több légy...
- Mit szólnál egy randihoz? - csillan fel a szeme. - Vagy ha neked ez még sok, akkor csak eljönni velem valahová, szeretnék neked mutatni egy helyet, ahová elég sokszor szoktam kijárni.
- Benne vagyok.
Louis nem maradt még sokáig, hiszen neki este fellépése lesz, mire én is hivatalos vagyok. Utána pedig el akar vinni a helyre, amiről beszélt. Hogy mi lesz mindenből? Fogalmam sincs, de nem fogom leállítani, ha valami kialakulóban lesz. Lehet, hogy csak egy esélyem van már és azt biztosan nem fogom elszalasztani, még ha egy része fáj is. Tiszta lapokkal fogok indítani és mikor elég erős leszek, akkor beavatom őt a részletekbe, mert tisztában vagyok vele, hogy nem hazudhatok neki az utolsó pillanatig. Mindenkinek el kell mondanom, aki fontos nekem, mielőtt úgy tudnák meg, ahogy Kim. Vele is beszélnem kell. Meg kell oldanunk a helyzetet, vissza akarom kapni őt, mert fontos számomra. Szeretném, ha mellettem lenne, ha számíthatnék rá, ha szükségem van valakire.
- Hol vagy, Misty? - hallom meg Tracey hangját. - Bocs a késésért, de feltartottak egy kicsit.
- Szia - lépek ki a konyhából. - Semmiről sem késtél le, tudod, hogy mi nem beszélünk meg sosem időpontot. Itthon dolgozom és a napjaim legnagyobb részét is itt töltöm. Nem kellett volna ott hagynod a partnered - vigyorgok rá.
- Ennyire látszik? - nevet fel.
- Nem vagyok vak és tudod elég jól felfedezem a helyzeteket, hiszen író vagyok, látom a jeleket - kacsintok rá. - De a részletekre nem vagyok kíváncsi, viszont szerintem te nagyon is az új könyv részleteire. Jól haladok vele - közlöm.
- Na végre, kislány. Már azt hittem teljesen elhagyott az ihleted. Napok óta semmit sem írtál és tudod, hogy várják az új könyved - dobja le a cuccait a kanapéra. - Na mutasd - foglal helyet.
- Egy pillanat, előtte még szeretnék valamit mondani - sóhajtok fel. - Ne lepődj meg rajta, oké? Nem megszokott történet, de szeretném, hogy kijöjjön. Azt akarom, hogy ismerjék.
- Oké?! Ezt most értenem kellett volna? - vonja fel a szemöldökét, mire megrázom a fejem. - Remek, mert egy szavad sem értettem - neveti el magát. - Különben, míg te keresgélsz, áruld el nekem mi a helyzet veletek?
- Nem akarok erről beszélni, jól vagyunk. Barátok vagyunk, vagy valami olyasmi.
- Valami olyasmi? - kérdez rá. - Tudod, ismerlek és mikor azt mondod valami olyasmi, akkor több van ott, mint barátság.
- Én sem tudom, hogy mi van közöttünk, de ígérem, hogy tudni fogod, amikor én magam is kiderítettem, csak arra kérlek, hogy ne akard a kapcsolatunkat majd az én javamra fordítani, Ha lesz közöttünk valami, ha nem az nem fogja befolyásolni a hírnevem, mert én nem akarom.
- Ezt már felfogtam, hiszen az utolsó veszekedésünk is erről szólt - bólint rá. - Tudom, hogy nem szeretnéd, bár én nem értek vele egyet, viszont elfogadom a döntésed. Nem erőltetem és hagyom, hogy azt tedd, amit akarsz. amíg mindez nincs hatással az írásaidra.
- Nem lesz - jelentem ki, majd az ölébe helyezem a laptopom. - Addig én elmegyek készülni, te csak nyugodtan olvass.
Fogalmam sincs, hogy mit fog hozzá szólni, de bízom benne, hogy nem fog egyből kérdésekkel bombázni. Azt is megérteném, ha megtenné, de nincs kedvem kitérő válaszokat adni neki. Meg kell vele értetnem, hogy mindent meg fog érteni idővel, de ne várja előre a válaszokat, mert nem fogom neki elárulni.
Louis azt mondta, hogy estére melegen öltözzek, mert kint leszünk, így a szekrényem előtt állva nézegetem a dolgaim. Nem vagyok fázós, viszont vigyáznom kell magamra, szóval megfogadom a tanácsokat és meleg darabokat dobálok az ágyamra. Egy gyors zuhanyzás után, felöltözök majd kimegyek Traceyhez, mivel már biztosan végzett az olvasással.
- Elolvastad? - kérdem tőle halkan.
- El - pillant rám. - Mond csak, biztos vagy benne és mi ez a...?
- Tracey, ne kérdezősködj. Biztos vagyok benne, és ígérem, hogy mindent meg fogsz érteni idővel. Meg fogod tudni, hamarabb, mint gondolnád, oké? Csak adj nekem egy kis időt.
- M! - csattan fel. - Hogy kérheted tőlem azt, hogy ne kérdezősködjek? Ha te lennél a helyemben, akkor tuti tudni akarnád, hogy mi ez az egész. Nem mondhatod komolyan, hogy várnom kell, míg a könyvből derül ki minden. Tudni akarom, hogy mi ez az egész, méghozzá most!
- Nem mondhatom el - rázom meg a fejem. - Nem akarok titkolózni, de most megteszem és neked ezt meg kell értened, rendben. Fontos nekem és ígérem, hogy neked is az lesz, miután befejeztem.
- És szerinted ez normális? Miért pont ezt és miért pont így?
- Igazit akarok írni, érted? És ez számomra igazi - jelentem ki.
- Igazi? - szalad ráncba a homloka.
- Igen, nem is lehetne igazibb - suttogom. - Hamarosan olvashatod a folytatást, mert már összeállt a fejemben és ma éjjel szerintem be is fejezem a következő fejezetet.
- Nagyon furcsán viselkedsz és ezzel a frászt hozod rám, remélem tisztában vagy vele - sóhajt fel. - Nem szeretem a titkolózást, pontosan tudod. Ha ma megírtad, azonnal küld el. Minden könyved képes voltam kivárni, hogy befejezd, de ezzel nem így lesz, ha írsz valamit, akkor azt elküldöd nekem, még ha csak egy bekezdésről is van szó ez nem vicc.
- Rendben. Elküldöm... Csak annyit kérek, hogy várd ki míg teljesen megérted az egészet és ne belőlem próbáld meg kiszedni a válaszokat.
- Nem ígérhetek semmit - áll fel, majd kapja össze a cuccait. - Később várom a folytatást - néz rám, majd lép ki a lakásomból.
Biztos, hogy olyan jó ötlet ez az egész, mint ezelőtt gondoltam?! Kezdek elbizonytalanodni az egésszel kapcsolatban.

10.rész - "Ő a jelenem és jövőm."

Louis Tomlinson

Nem hittem volna, hogy a történtek után érezni fogok őszinte boldogságot az életben. Azt hittem, hogy az életem nem fog helyreállni, hogy valami mindig lehúz majd, de nem így lett. Egy hete biztosan állíthatom, hogy boldogabb nem is lehetnék. Megkaptam azt, amire a legjobban vágytam. Bár először elutasított és nem engedett magához közel, de azóta minden megváltozott. Közel érzem magamhoz. Ha nem a stúdióban vagyok, akkor minden időm vele töltöm. Be akarom neki bizonyítani, hogy jól döntött, hogy nem fogja megbánni, amit tett és azt is, hogy boldoggá tud tenni. Hiszen nekem a boldogsághoz, rá van szükségem, hogy mellettem legyen, támogasson és mosolyogjon. 

Holnap este lesz a premiere a Harryvel írt számunknak. Mindketten izgulunk, de hát ez normális is, hiszen a rajongók véleménye számit és lehet, hogy sokan várják, viszont abban is biztos vagyok, hogy lesznek olyan emberkék is, akik nem fognak örülni a duettnek, mivel ezzel azt hiszik eláruljuk a többieket. De ez nincs így. Nem áruljuk el őket, hiszen külön utakat járunk, már több hónapja. Ők is élik az életüket és mi is a miénket. Rólunk mindenki tudja, hogy közel álltunk egymáshoz és örülök neki, hogy ez még most is így van, mivel Harry nekem olyan, mintha az öcsém lenne. Sok mindent éltünk át együtt, de úgy látszik a barátságunk a legrosszabb pillanatokat is képes megjárni minden változás nélkül. Két napja nem találkoztunk, mivel Harry szerette volna elkezdeni a saját albumát, hogy minél hamarabb a polcokra kerülhessen.

Most éppen a találkozónkra sietek, hogy még párszor legyen alkalmunk elpróbálni a számot, bár minket ismerve biztos vagyok benne, hogy elég sok időbe fog telni, mire 4x-5x elpróbáljuk, ugyanis a hülyéskedést még most sem nőttük ki és valószínűleg sosem fogjuk. Vannak emberek, akiknek egyik részük mindig gyerek marad, történjen bármi is és szerintem mi pont oda tartozunk.

***

- Szerinted mit fognak szólni a rajongók? - sóhajtok fel a kanapén ülve. - Tudom, hogy ez nem rám vall, de kicsit izgulok, pedig én nem szoktam. De valamiért úgy érzem, hogy nem mindenki fog örülni a holnapnak...

- Lou, akik az igazi rajongóink azok örülni fognak annak, hogy a One Direction két tagja újból összeállt egy számért. Biztosan lesznek olyanok is, akiknek ez nem fog tetszeni, de ehhez már hozzá kellett volna szoknod, hiszen mindig is voltak utálkozók és lesznek is. Ez így normális. Nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálunk és ez így van rendjén, de nekünk kell élvezni azt, amit csinálunk és ha ez így van, akkor azok az emberkék akik mellettünk álltak, most is mellettünk lesznek. Én nem félek. Nem tudom, hogy miért de nyugodt vagyok a holnappal kapcsolatban. Tudom, hogy menni fog és meglátod, hogy nagy siker lesz. 

- Mikor lettél te ilyen önbizalmas? - vonom fel a szemöldököm. - Tisztán emlékszem, hogy pár hónapja még paráztál mindenen és mindig te voltál az a személy, akit bíztatni kellett.

- És te mióta lettél egy fasza gyerekből, aki mindent kimond, csajozik és sosem fél ilyen nyafogó? - vág vissza és teljesen igaza van. Én nem ilyen voltam, ezt elismerem, de az idő megváltoztatott. Bár most is ki merem mondani a véleményem, ha kell és csajozni is mernék, de nem tudom, félek. Amióta a banda szétment, már nem vagyok olyan bátor, mert attól tartok, ha újból olyan leszek, akkor ismét elveszítek valamit az életemből, amit nem biztos, hogy már olyan könnyen képes lennék átvészelni.Tudom, hogy ez nem vall a fiúkra és gyengeség, de nem érdekel, szeretném biztosnak tudni azt, ami a markamban tartok és ez csak akkor lesz így, ha nyugodt maradok és nem leszek újból az a fiú, aki minden gondolkodás nélkül cselekszik. Tudom, hogy az életben kockáztatni kell és talán fogok is, de még nem. Még nem érzem magam elég bátornak és míg annak nem tekintem magam, addig maradok ilyen. - De, hogy ne hagyjalak válasz nélkül, lássuk csak... A banda szétválásának köszönhető minden. Annak köszönhetően úgy érzem, hogy felnőttem és sok mindenben megváltozott a véleményem, bár még mindig ugyanaz vagyok, aki akkor voltam, de vannak pontok, amik változtak például a gondolkodásom. Viszont még mindig teszek meggondolatlan dolgokat, viszont ez hozzám tartozik és képtelen vagyok rajta változtatni, mivel ez vagyok én. És nem bánom. Örülök, hogy nagy vonalban ugyanaz maradtam, mint aki anno voltam. 

- Igen, a szétválás mindenkit megviselt... - sóhajtok fel. - Ugyanazok az emberek nem leszünk, mint mondjuk négy évvel ezelőtt, hiszen akkor még minden más volt. Öt évig voltunk egy banda, család, testvérek, de ez elszállt és vele egy apró részünk is... Alig tartjuk a kapcsolatot a többiekkel. Velük azóta nem is találkoztam...

- Nekem is hiányoznak - szólal meg. - De ez normális... sokat gondolkodtam azon, hogy felhívhatnánk őket és megbeszélhetnénk velük egy találkozót, mindenkivel. Barátok voltunk, nehezen tudnám elképzelni, hogy nekik nem hiányoznánk. Liam tudom, hogy elég jól megvan New York-ban. De Niallról alig hallottam valamit... szerinted rossz ötlet?

- Szerintem nem, de azt, hogy ők erről mit gondolnak majd fogalmam sincs, én örülnék neki, ha találkozhatnák velük újra, még Zaynnel is... - teszem hozzá halkan.

Még egy rövid ideig tárgyalunk erről, miközben eldöntjük, hogy meg fogunk beszélni egy találkozót, csak reménykedni tudunk benne, hogy el fognak jönni és nem csak nekünk hiányoznak.

Kétszer elénekeltük még a számot, mire megérkezett az ebédünk. Igaz, én nem voltam éhes és minél hamarabb el akartam menni Mistyhez, de hiányzott Harry társasága szóval maradtam még, hiszen a barátnőmnek is kell hagyjak időt, hogy írhasson. 

- Jól megvagytok együtt? - kérdi két falat között.

- Jobban nem is lehetnénk - mosolygok rá. - Még most is nehezen hiszem el, hogy adott egy esélyt, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy nem fogom engedni, hogy megbánja. Boldoggá teszem, ahogy ő is engem. Ilyet még Eleanornál sem éreztem, pedig szerettem, nagyon fontos volt nekem, de úgy látszik, hogy Misty nála is fontosabb számomra...

- Itt volt az ideje, hogy találj valakit. Elhiszem, hogy szeretted El-t, de ő a múlté és Misty a jelened és ezek szerint a jövőd, vagyis a szavaidból ezt veszem le.

- Jól látod - bólintok rá. - Ő a jelenem és jövőm.

***

Elég sokáig elhúzódott a próbánk, ami csak két óra kellett volna legyen, de nem bánom. Nem bánom, mert jó volt valakivel megbeszélni mit is érzek és mik a terveim. Jó volt egy barátnak elmondani mindezt. Voltak pontok ahol még bizonytalan voltam, de Harry ezeket szépen elsimította és már nincs semmi kétely bennem. Tudom, hogy mit érzek iránta és csak remélni tudom, hogy ő is így érez irántam. 

A lakásához érve, kipattanok a kocsimból, majd gyors léptekkel indulok meg. Kaptam az ajtójához egy pótkulcsot, azzal az indokkal, hogyha ír akkor nagyon bele szokott merülni és megtörténhet, hogy nem veszi észre, hogy csengetnek. Persze számomra szerintem ez sokkal többet jelentett, mint neki, ebben biztos vagyok. 

- Hogy lehettél erre képes? - hallok meg egy hisztérikus hangot, mire ráncba szalad a homlokom. - Hogy tehetted ezt? - Ki és miért sír? Mi történik odabent? És mi a francért van az, hogy pont most kell beakadjon valamibe az a rohadt kulcscsomó? - Mi nem érdemeltük meg... tudod te, hogy mit fognak szólni anyáék? Tudod, hogy én milyen dühös vagyok rád, de egyben nagyon aggódom érted... egyszerűen nem akarom elhinni...

- Sajnálom, én nem akartam ezt... csak nem tudtam, hogy mondhatnám el neked... - szipogja Misty. - Csak arra ké...

De már nem fejezi be a mondatát, mivel berontok a lakásba és zaklatottan váltogatom a két lányon szemeim. Nem értem, hogy mi történt és miért veszekednek, de ebben a pillanatban majd megszakad a szívem Misty szenvedő arca láttán.

- Louis?! - néz rám ijedten Misty. Valami nagyon komoly történhetett, ha mindketten így viselkednek.

- Mi történt itt? - kérdem halkan, próbálva visszafogni a dühöm.

- Legalább ő tud róla? - kérdi Kim, Misty testvére. Mi a francról kéne tudnom? Kérdőn nézek a lányokra, mire egy sóhajtás hagyja el a száját. - Mond el neki M, tudnia kell róla... Ne tedd ezt vele, mert tényleg nem érdemli meg. Mond el neki te, ha nem akarod, hogy tőlem tudja meg! - jelenti ki. - Én most elmegyek, hogy összeszedjem magam. Nagyon haragszom rád, de egyben ugyanúgy aggódom is érted. Szeretlek! - hadarja a lány, majd sarkon fordul és sietősen halad el mellettem. 

Még csak fel sem fogtam a történteket, meg sem próbáltam összerakni és gondolkodni, hogy minek köszönhető ez az egész, mert Misty keservesen felzokog Kim távozása után. Gyors léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot, majd zárom a karjaimba. Az egész teste remeg, kapkodja a levegőt, miközben apró kezeivel a pólóm markolja. Nyugtatásképpen a hátát simogatom, miközben a fülébe suttogok néhány kedves szót, de nem segít.

- Csak kérlek ne kérdezz semmit sem - motyogja alig érthetően a mellkasomra.

Hogy a fenébe kérhet tőlem ilyet, mikor minden vágyam, hogy kiderítsem mi történt itt?! A lány, akit szeretek a karjaimban zokog és azt kéri tőlem, hogy ne kérdezzek semmit. Hát rohadtul nem így lesz. Tudni akarom az okát, ahogy azt is, hogy Kim miért mondta azt, hogy nekem is tudnom kell és miről szólt ez az egész cirkusz...

- Nyugodj meg, jó? - kérlelem. - Nem akarom, hogy rosszul légy, kérlek nyugodj meg, itt vagyok - nyomok egy puszit a hajába. - Semmi baj sem lesz...

- Ne mondj olyat, amit nem tudsz megígérni... Ne kelts bennem reményt, mikor én már rég elvesztettem.

- Misty! - tolom el magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Bármi történt, remény mindig van, hallod? - döntöm az övének a homlokom. - Nem számít mi történt valamilyen megoldás van rá, csak most kérlek szépen nyugodj meg - suttogom.

- El foglak veszíteni... - leheli, miközben érzem, hogy a karjaimban lévő lány teste elernyed. Ha nem tartottam volna a karjaimban a földre esett volna ájultan.

- A francba! - morgom, miközben a karjaimba kapom testét és a szobája felé indulok. Gyengéden helyezem le a testét az ágyra, majd ülök le mellé, kezembe fogja apró kezét. - Kérlek nyugodj meg és gyere vissza hozzám, szerelmem... - csókolom meg a kezét.

Sziasztok! Sajnálom a késést, de az utolsó két hetet ki akartam élvezni a vakációban és sikerült is. Végzős vagyok és ez azt jelenti, hogy ez volt az utolsó pár nap, amikor tényleg pihenhettem a vakációban. Megpróbálok minél gyakrabban hozni részeket, de semmit sem ígérhetek. Remélem megértitek! Köszönöm, hogy bíztattok és mellettem álltok, sokat jelent nekem! Köszönöm az olvasókat is! További szép hétvégét nektek!