14.rész - Díjátadó

Annak ellenére, hogy még mindig nem tudom mit akar annyira eltitkolni előlem, boldog vagyok. Boldog vagyok, mert a közelébe lehetek. Boldog vagyok, mert nem kell magam visszafogjam és leginkább azért, mert így vigyázhatok rá, ha történik vele valami. Az együtt töltött napok után rájöttem egy-két dologra, ami felmerít bennem egy kérdést, hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy ezeknek az apróságoknak, amiket észrevettem köze van a titkához. Természetesen semmit sem mondtam még neki és nem is fogok, míg ő nem áll készen nekem elmondani, de azt nem tilthatja meg, hogy törődjek vele és azon gondolkozzak, hogy mi lehet az a dolog, amit nem akar elmondani. Keveset eszik, néha maga elé bámul, percekig és észre sem veszi, és akaratom ellenére is észrevettem, hogy gyógyszereket szed titokban, ami aggaszt. Eddig bíztam benne, hogy talán nem is olyan komoly az a titok, de ezek után már egyre kevésbé hiszem azt. Kim is sírt, amikor megtudta, már akkor tudnom kellett volna, hogy nem csak egy apróság és valószínűleg a szívem mélyén tudtam is, csak nem akartam magamnak bevallni, mivel jobban örültem volna, ha csak egy apróság lenne. De a gyógyszerek sikeresen meggyőztek róla, hogy nem az. Szerettem volna, nem is egyszer, megnézni őket, miután elaludt vagy esélyem lett volna rá, de azt úgy éreztem, hogy a magánéletében kutakodok és ezzel ártok neki, így inkább nem tettem. Azóta a nap óta, hogy kiderült, hogy sokkal súlyosabb a probléma, mint szerettem volna, jobban vigyázok rá. 

- Kezdem azt érezni, hogy talán versenybe kellene szállnom azzal a laptoppal - gondolkodom hangosan, mire Misty felemeli a fejét és rám mosolyog. - Több időt töltesz azzal a géppel, mint velem.

- Te is tudod, Lou, hogy ez a munkám és muszáj befejeznem a könyvet, mivel a rajongók már várják, köztük te is, ha minden igaz - kacsint rám. - De ne aggódj, most már csak a tied vagyok és holnap este folytatom, míg te a díjátadóra mész - zárja le a gépét.

- Tudod, hogy én még mindig azt szeretném, hogy te is velem gyere, igaz? - állok fel a kanapéról és sétálok elé, majd fogom át a derekát. 

- Tisztában vagyok  vele - néz fel rám - de te is az okával, hogy miért nem szeretnék ott lenni. Nem vagyok odavaló. Örülök a sikerednek, de semmi keresnivalóm, egy díjátadón. Nem tartozom oda és nem is érezném jól magam, annyi híres emberrel összezárva, de nézni foglak téged, itthonról.

- Eszembe se jusson meggyőzni az ellenkezőjéről, nem igaz? Hiszen úgysem jönne össze, bármit mondhatnék te nem változtatnád meg róla a véleményed...

- Ismersz - húzza mosolyra az ajkát. - Nem változna meg és neked sem érné meg, hogy az időt pocsékold vele. Az elkövetkezendő pár órát sokkal inkább szeretném mással tölteni, mint azzal, hogy azt hallgassam miért lenne jó, ha veled tartanék. Tudom, hogy az első indok az lenne, hogy megismerhetném a többieket és láthatná a nép, hogy boldog vagy, de ezt anélkül is tudják és különben is lesz még esélyem megismerni őket, szóval nem kell nekem elmennem - bújik hozzám.
- Kiakasztó, hogy tudod mit szeretnék mondani - nevetek fel. - De semmi gond, megértem, de attól még szeretném, ha ott lennél, de nem fogok veled vitába szállni, hiszen sokkal jobb programot is tudok a meggyőzésed helyett, amire szerintem te is gondolsz - emelem fel az állát, majd csókolom meg, amit ő boldogan viszonoz.

***

Egyszerre vagyok ideges és izgatott is. Egyszerre félek és örülök is ennek a találkozásnak, hiszen már rég láttam őket, de félek is, hiszen nem igazán tartottuk a kapcsolatot egymással. Furcsa lesz újra találkozni mindenkivel, biztos vagyok benne, hogy az első pár percben úgy fogunk viselkedni, mint a félénk kislányok, akik zavarba jönnek, ha egy helyes srác megszólítja őket. Atyám ez egy rohadt szar hasonlat volt, hiszen mi nem vagyunk lányok, de attól még érzem, hogy zavarban leszünk, akaratunk ellenére is.

- Beszéltél a többiekkel? - kérdem Harrytől,  mire aprót bólint. - És mindenki ott lesz?

- Hát Liam és Niall biztosan, Zaynről nem tudunk semmit, de ha jön is akkor sem kell tartanod a találkozástól. Eltelt már egy jó idő, amióta azok történtek. Lehet, hogy megváltozott, de kétlem, hogy a nyilvánosság előtt bármi bántót is mondana, hiszen az az ő hírnevére is menne.

- Nem tudom - sóhajtok fel. - Kezdem azt érezni, hogy nem jó ötlet ez az egész. És tudom, hogy most biztosan beszarinak gondolsz, de nekem nem volt olyan könnyű túltenni magam a történteken. Nem tagadom, hogy gyenge voltam pár hónapon át, de azt nagyon nem szeretném, hogy újra olyan állapotba kerüljek.

- Már mondtam neked, hogy nem lesz semmi baj - mosolyog rám. - Az, hogy most találkozni fogunk újra nem azt jelenti, hogy ez lesz az utolsó. Nem vagyunk már egy banda, de barátok még igen, ha kicsit el is hanyagoltuk egymást. Meglátod, hogy ők sem akarják majd, hogy végleg búcsút intsünk majd egymásnak az este után. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy nekik nem hiányzik a régi életük, amikor szinte minden napunkat együtt töltöttük.

- Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. - Egyet tudok, hogy én nem leszek már olyan abban a társaságban, mint régen, egyből biztosan nem. Védeni fogom magam és ez azt jelenti majd, hogy amíg nem tudjuk, hogy mi lesz a folytatás én ilyen maradok velük szemben. 

- Előttem már a régi vagy - neveti el magát - és lehet, hogy most ezt mondod, de mindketten tudjuk Lou, hogy ez nem így lesz, amikor találkozol velük. Te is rá fogsz jönni, hogy hiányoznak a pillanatok és feloldódsz.

- Azt majd meglátjuk - motyogom. 

Tudom, hogy van némi igazság abban, amit Harry mond, de én még szeretnék abban bízni, hogy vagyok olyan erős, hogy vissza tudjam magam fogni. Szeretném azt gondolni, hogy minden lehet még olyan, mint régen, de tisztában vagyok vele, hogy semmi sem lesz az, hiszen már nem vagyunk egy banda, hosszú ideje. Már semmi sem lesz ugyanolyan, ennek köszönhetően. 

A terembe belépve, egyből úrrá lesz rajtam a félelem, ami már komolyan kezd az agyamra menni, hiszen én nem vagyok ilyen félős, a francba is. Én vagyok Louis, aki minden pillanatot képes elviccelni, nem engedhetem, hogy ez a találkozás elrejtse az énem, amiért én lettem az aki vagyok.

- Ott vannak - mutat egy asztalra Harry. Tekintetem egyből odakapom és észreveszem, hogy mindenki ott van. - Na gyere és képzeljük azt, hogy ez mind három évvel korábban történik, akkor talán nem leszel ilyen feszült - neveti el magát.

 - Kurvára nem vagy vicces Styles - mordulok rá, majd mindketten elindulunk az említett asztal felé. 

Azt hittem, hogy majd hatalmas változásokat fedezek fel és fel sem ismerem majd őket, de ez nem így lett. Azon kívül, hogy Zayn haja sokkal rövidebb, semmi sem változott. Niall még mindig szőke, Liam pedig tökre ugyanúgy néz ki, mint mindig. 

- Helló srácok - szólal meg Harry, amint az asztal mellé érünk, mire mindannyian felénk kapják a fejüket.

Mindannyian csendben bámulnak ránk, mire kezdem egyre kínosabban érezni magam, de ahogy látom ez nem csak rám van ilyen hatással. Előre tudtam, hogy valami hasonló lesz az első percek, de azért reméltem, hogy lesz valaki közöttünk, aki majd megtöri a kínos csendet.

- Ez kezd egyre kínosabb lenni - vakarom meg a tarkóm, mire Liamből felszakad a nevetés.

- Igazad van - biccent felém. - Jó újra látni titeket srácok - áll fel, majd ölel meg minket, mire belőlem egy sóhajtás szakad fel. - Ne aggódj miatta, nem fog beszólni - suttogja, amikor én leszek a soros.

Nevetve távolodok el tőle, hiszen még mindig ugyanúgy apáskodik, mint régen. Semmit sem változott. Niall is üdvözöl minket, majd Zaynre kerül a sor. Először Harryt, majd engem köszönt.

- Jó látni, Louis - erőltet magára mosolyt. - Tudom, hogy valószínűleg mindketten ugyanolyan kellemetlenül érezzük magunkat, mint én, de mi lenne, ha elfelejtenénk erre a pár órára, mindazt ami volt? Eszem ágába sincs mondani semmit, amivel megbánthatnálak és akkor sem akartam.

- Már nem érdekes Zayn - rázom meg a fejem. - Nem mondom, hogy minden el van felejtve, de nem fogom felhozni és képes vagyok normálisan viselkedni a közeledbe, amíg te is így teszel velem. Szóval az elkövetkezendő pár óra úgy fog telni, mintha az a pár vita, ami köztünk volt meg sem történt volna - vonom meg a vállam, mire felsóhajt. Tudom, hogy tudja, nem felejtettem és nem is fogom, de ezért nem ítélhet el, valószínűleg ő is ugyanígy viselkedne fordított esetben.

Mindannyian helyet foglaltunk, majd lassan beszélgetésbe kezdtünk. Igazából azt hittem nagyobb lesz a feszültség, de szerencsére Harrynek és Niallnek sikerült ezt megtörnie. Azt hiszem rajtam kívül mindig ők voltak ebben a legjobbak. Én is szívesen csatlakoztam volna néhány poén elsütéséhez, de jobbnak láttam, ha inkább hallgatok. Sok minden kiderült, ami nem tudtunk a másikról az elmúlt hónapok során. Bevallom, nem hittem volna, hogy úgy fogom magam érezni, mintha semmi sem történt volna, de így lett. Pontosan olyan volt, mintha még mindig egy bandát alkotnánk, akik mindent tudnak a másikról, akik tudják, hogy meddig szabad elmenni, amíg a poén sértő nem lesz. 

- Oké, valószínűleg semmi közöm hozzá, de azért felteszem - néz rám Liam. - Mióta vagytok együtt Mistyvel, de leginkább az érdekel, hogy te mióta olvasol?

- Miért olyan meglepő, hogy olvasok? - kérdem tőle, mire felnevet.

- Mert az elmúlt években nem igazán láttunk téged olvasni? - szólal meg Niall.

- Valamivel el kellett ütnöm az időt és hát az olvasás lesz az - vonom meg a vállam. - De a kérdésedre válaszolva, nem olyan régóta, viszont úgy érzem, hogy hosszútávú lesz, vagyis ha rajtam múlik, akkor biztosan.

- Látnotok kellet volna, hogy mennyire zavarban volt először, amikor úgymond randira hívta - nevet fel a mellettem ülő göndör. - Azt a pillanatot sosem fogom elfeledni. Louis, aki mindig tudta, hogyan csábítson el egy lányt, zavarban érezte magát a közelében.

- Köszi, haver igazán megértő és kedves barát vagy - fordulok felé, mire csak jobban nevetni kezd.

- Sok boldogságot - szólal meg Zayn is rám nézve.

- Köszi.

Innentől nem túl sokat beszélgettünk, csak a szünetbe hiszen kezdetét vette a díjátadó és csendre intettek minket. Jól éreztem magam velük, és annak is örülök, hogy mielőtt elváltunk volna egymástól megbeszéltünk, hogy még találkozhatnánk. Tudom, hogy ugyanolyan már semmi sem lesz, de legalább megpróbáljuk már az is sokat jelent.

- Na látod én mondtam, hogy nem kell semmiért sem izgulni - legyint Harry. - Találkozunk még, hiszen barátok vagyunk - mosolyog rám.

- Na jó, most csak az önbizalmad fogom növelni, de igen igazad lett, mint szinte mindig - forgatom a szemeim. - De nekem most mennem kell, már így is késő van - adom a tudtára. 

- Misty már biztosan hiányol - kacsint rám.

- Szerintem már alszik - vágom rá. - De attól még ez nem fog benne megállítani, hogy elmenjek hozzá - adom a tudtára.

- Helyes - vigyorog rám. - Hamarosan találkozunk - búcsúzik el, majd indul meg a kocsija felé.

Gyors léptekkel indulok én is, majd veszem ki közben a zsebemből telefonom. A díjátadó miatt le volt halkítva ezért észre sem vettem, hogy kilenc nem fogadott hívásom van egy számról, amit nem ismerek. Mit sem törődve az idővel hívtam vissza, hiszen az utolsó hívás alig húsz perce történt.

- Haló - szól bele egy meggyötört hangú lány.

- Kivel beszélek? - szólok bele aggodalmasan.

- Louis - sóhajt fel a lány. - Kim vagyok - suttogja. - Gyere be a kórházba...

13.rész - Az ajánlat

Igazság szerint semmi okom sem lenne a boldogságra, hiszen annyi minden történt az elmúlt két napban, hogy azt senki sem viselné el könnyen. Én mégis mosolygok, pedig magamra haragítottam egy személyt, aki a világon a legfontosabb nekem. De tudom, hogy képes vagyok megoldani a helyzetet. Nem adom fel a reményt, ebben az esetben nem, hiszen, ahogy Louis mondta remény mindig van. Egyes helyzetekre ez igaz is, és bízom benne, hogy minél hamarabb megoldódik ez a szituáció, mivel szeretném újra magam mellett tudni azt a személyt, akire mindig számíthattam. Szeretném, ha újra mindent megbeszélhetnék a testvéremmel, most már tényleg mindent. Előtte már nem kell titkolóznom, pedig legszívesebben annak örülnék. Boldoggá tenne, hiszen nem látnám a szemeibe az aggodalmat, a csalódást, a féltést... de el kell fogadnom, hogy az a része az életemnek befejeződött és már nincs titkom előtte. Előtte már nincs, de még így is itt van jó néhány személy, aki fontos számomra, mégsem mondok nekik semmit. Író vagyok, tudnom kéne, hogy közöljem velük, mégsem megy. Tisztában vagyok vele, hogyha tovább húzom, akkor lehet nem én árulom el nekik, hanem ők jönnek rá, esetleg egy orvos közli majd velük. Az sokkal rosszabb lenne. Író vagyok és tudhatnám, hogy mindig akkor csap le a rossz, amikor a legkevésbé számítasz rá, amikor minden jó és azt hiszed végre megoldódik a helyzet, akkor jön valami és mindent tönkretesz, a könyvekben mindig így van. Mondhatnám azt is, hogy az én életem nem hasonlít egy könyvhöz, de akkor hazudnék, hiszen nem megszokott helyzetben vagyok. Az én életembe bármi megtörténhet, pontosan úgy, ahogy a képzeletvilágban, a könyvek világában.
A tegnap este csodás volt. Louis kitett magáért pedig nem vitt el semmilyen előkelő étterembe vagy helyre, önmaga volt. Nem azt tette, amit a gazdag lányok elvárnak tőle, hanem azt, amit a hétköznapi lányok, mint én élveznek. Csak sétáltunk, megmutatta a számára nagy jelentőséggel bíró helyet, ami kiderült egy tetőn van, ahová, akkor szokott feljönni, ha egyedül akar lenni vagy gondolkodnia kell valamin. Ott vacsoráztunk és ott történt meg az is, amire be kell vallanom már régóta vágytam. Engedtem neki, engedtem, hogy megcsókoljon a csillagos ég alatt. Egyetlen pillanatát sem bánom, csak azt, hogy tudom, hogy nem mondtam el neki valamit, amit tudnia kellene. Ez a tudat felemészt, mert tudom, hogy mi fog történni, ha egy nap, amikor már nincs más választásom közlöm vele. Minden más lesz. Velem lesz, de már nem az a Louis lesz, akit megismertem előtte, hanem egy másik személy... Nem akarom őt megváltoztatni, ezért nem beszélhetek neki semmiről, még biztosan nem. Ki akarom élvezni a boldogságot, szenvedélyt, amíg még lehet, hiszen egy esélyem van rá és azt nem mulaszthatom el. Önzőség vagy sem, nekem is kijár a boldogság.
Az elkövetkezendő napokban azon leszek, hogy helyrehozzam a hibáimat. Beszélek Kimmel és megpróbálom valahogy rávenni, hogy ne akarja elmondani Louisnak a történteket, majd ha elég bátorságot vettem magamon, akkor a szüleimnek is be kell számolnom. Nem lesz könnyű, össze fogom törni őket, de muszáj megbeszélnem velük. Nem hagyhatom, hogy máshonnan tudják meg. Kim is biztosan rá fog majd beszélni, és jogosan. Fordított helyzetben én is ugyanezt tenném. Viszont azért senki sem haragudhat rám, mert eddig féltem. Félni emberi dolog, sőt a félelem mindennapos az életünkben, viszont mindig szembe kell nézni velük. Rá kell jönni, hogy jobb, ha szembenézel velünk, minthogy eltitkold őket és várd, hogy mikor hoz össze titeket a sors. Az sokkal nagyobb kockázattal jár, mint az, hogy te magad késznek nyilvánítod magad.
Ma megbeszélésem lesz a könyvel kapcsolatban. Még mindig nem tudom, hogy jó ötlet-e az egész sztori, de nem futamodhatok meg. Ha akkor helyesnek éreztem, akkor most is az, csak éppen berezeltem tőle. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem mindennapi sztori, de egy írónak pont az a célja, hogy újat alkosson, olyat, amit más nem mert megírni eddig. Abban biztos vagyok, hogy ehhez hasonló nincs még egy. Bízom benne, hogy be fogom tudni fejezni és képes leszek elmondani mindenkinek, akik várják az új alkotásom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nagy felhajtást fog kelteni, de bízom benne, hogy mindenki meg fogja érteni és nem próbálják majd teljesen a darabjaira szedni a történetem.
- Már percek óta itt kellene lenned - támad le Tracey, amint beérek az épületbe.  Döbbenten pillantok a csuklómon lévő órára, ami azt mutatja, hogy pont időben vagyok, sőt még öt perccel korábban érkeztem.
- De hiszen, még öt percem van a kezdésig - nézek rá.
- Misty, mindketten tudjuk, hogy ők egy időpontot mondanak, de szeretnek itt lenni jóval előtte. Türelmetlenül várnak rád, már legalább öt perce. Tudod az, hogy ezt a könyvedet már egy új, sokkal híresebb kiadónál szeretnéd kiadatni, akiket éppen érdekel is a sztorid, fontos a pontosság.
- De hát én pontosan érkeztem - sóhajtok fel. - De értem, hogy mit akarsz mondani, viszont ezért nem lehetnek rám dühösek.
- Nem is azok, csak már várják a megbeszélést. Szeretnének részletet kapni, neked pedig kötelességed néhány apróságba beavatnod őket, ha szeretnéd, hogy egy fél év múlva kiadják a könyved, amit már nagyon sokan várnak. Tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz semmit sem kikotyogni, hiszen ezt már velem is közölted, de most muszáj lesz, ha szeretnéd, hogy ők legyenek a szerencsések...
- Értem, bár nem örülök neki, de meg fogom tenni, hiszen tudom, hogy számomra ez nagy lépés lenne. Hoztam egy másolatot az eddig megírt fejezetekről, amikben bár alig történik valami, mégis szerintem érdekes.
- Az nem kifejezés - motyogja. - Olvastam, kislány és mindketten tudjuk, hogy kiakadtam, hogy nem akarod nekem elmesélni mit tervezel. Nem szeretek találgatni, de ebben a helyzetben úgy látszik muszáj a megérzéseimre hallgatnom, amik nem sugallnak semmi jót.
Gyors léptekkel indulunk el a terem felé, ahol már várnak rám. Ideges vagyok egy kicsit, hiszen szeretném titokban tartani a tervemet, ötleteimet, de ebben a percben ez nem történhet meg, ha feljebb szeretnék jutni. Néhány mocskos kis titkot el kell árulnom, de semmi olyat, amivel elárulnám a történet kulcspontját. Mosolyt erőltetve magamra, nyitok be a terembe, ahol egyből mindkét férfi feláll és mosolyogva üdvözöl engem.
Nem néznek ki ijesztően, rám mégis a frászt hozzák. Eddig minden kiadóm nő volt, sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd pasasokkal kell beszélnem, de úgy látszik, hogy ez most változik. Össze kell magam szedjem és magabiztosnak látszani.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattam önöket, csak dugóba kerültem - foglalok helyet, miközben próbálom velük elhitetni az előbbi hazugságom. Dehogy kerültem, hiszen a közelben voltam, csak nem gondoltam hogy hamarabb jönnek, mint mondták.
- Semmi baj, kedvesem - szólal meg az idősebb férfi, bár nem hiszem, hogy 32 évnél idősebb lenne. - Mi érkeztünk korán. De most nem ezért gyűltünk itt össze, hanem azért, hogy a történetéről váltsunk pár szót.
- Természetesen - veszem elő a kinyomtatott példányt, majd helyezem eléjük. - Sajnálom, hogy csak egyet hoztam, de nem tudtam róla, hogy ketten érkeznek - motyogom kellemetlenül.

Türelmesen várom, hogy mindketten átböngésszék a kéziratot, persze belül egyáltalán nem vagyok ilyen nyugodt, mint amilyennek mutatom magam, de ezt nekik nem kell tudni. Az idősebbik fickó pillant először rám, majd szólal meg.
- Jól érzem, hogy ez a történet nem csak egy kitaláció? - vonja fel a szemöldökét.
- Jól látja a helyzetet - bólintok. - Ez egy személyes történet lenne, persze néhány cselekvés kicsit át van írva, jobban ki vannak színezve, mint valójában, de teljes mértékben valós alapja van.
- Nagyon tetszik az ötlete - néz felém kék szemeivel a tőlem csak pár idősebb fiú, aki az ittléte alatt most szólal meg először. - Sokan próbálkoztak eddig személyes történet megírásával, de ennyire érzelmeset, szenvedélyeset még nem találtunk. Ahogy látom önnek sokat jelent maga a történet, ezért lenne egy ajánlatunk, igaz Nod?
- Ahogy mondod, Ash. Ilyen ajánlatokat igazán ritkán teszünk, de amikor ez megtörténik, akkor mindig jó vége lesz. Ahogy önre nézek, látom, hogy még nem alakult ki a vég, hiszen még ön sincs vele tisztában, éppen ezért szeretnék önnek egy visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Ha jól tudom, fél évet kapott befejezni a könyvét? - kérdi, mire én bólintok. - Én azt mondom, hogy legyen határtalan, de emellett írnia kellene egy másik történetet, amit egy éven belül ki tudnánk adatni. Tudom, hogy ez nagy kérés, hiszen két történetet nem igazán könnyű egyszerre írni, de úgy érzem, hogy így lenne helyes, hiszen ha a valós alapú történetét felgyorsítjuk, akkor nem lesz már valós és szerintem mindhárman szeretnénk, ha az maradna.
- Értem - biccentek feléjük. - Tehát az lenne a dolgom, hogy egy éven belül megírjak egy másik történetet emellett és ezen addig dolgozhatnék, amíg szükségesnek érzem, jól értettem?
- Ahogy mondja - erősíti meg Ash. - Nem kell most rögtön döntenie, de jó lenne minél hamarabb a tudtunkra adni, hogy döntött.
Tetszik az ötletük, hiszen én is úgy érzem, hogy annyira nem is lenne valós, ha ilyen rövid idő alatt kellene megírnom, viszont abban nem vagyok olyan biztos, hogy két sztorit is tudnék egyszerre írni. Nem könnyű egyet sem, nemhogy kettőt. De ez egy nagyon jó lehetőség arra, hogy hiteles és jó történetet írjak, amire büszke lehetek. Időm az lenne rá, így miért ne vághatnám bele magam valami ismeretlenbe, valami újba, amivel eddig még nem találkoztam. Két könyv, és a következőre van egy évem, a másikat pedig addig írhatnám, amíg csak szeretném.
- Nem kell gondolkodnom rajta - mosolygok rájuk. - Lehet, hogy elhamarkodott döntést hozok, de úgy érzem ezt kell tennem. Teljesen egyetértek abban, hogy ennek a sztorinak nem elég fél év a kibontakozásra, egy év alatt pedig képes vagyok egy újat összehozni, hiszen ötletem már most van hozzá.
- Remek - csapja össze a tenyereit Nod - akkor ezt megbeszéltünk, igazam van?
- Igen - állok fel, majd fogadom el a felém nyújtott kezét. - Egy év múlva, esetleg hamarabb már az asztalukon lesz a kézirat - szorítom meg a kezét.

***

Tracey nem igazán volt először oda az ötletért, hogy két könyvet írjak egyszerre, de miután rámutattam ennek az előnyeire meggyőztem róla, hogy igazuk van. A ma estét még pihenéssel töltöm, kettesben a barátommal, a holnapot pedig már kemény munkával és találkozóval.

Szorosabban bújok Louishoz, aki mosolyogva ölel magához. Annyira megnyugtató ez a csend, a biztonságot nyújtó karok, amik szorosan körém záródnak. Már fél órája ülünk néma csendben, de ez most kivételesen nem kínos, sokkal inkább megnyugtató.

- Gondoltad volna, hogy most itt ülünk, majd így, egy héttel ezelőtt? - kérdem tőle halkan, felemelve a fejem, hogy rá tudjak nézni.

- Nem - neveti el magát. - Gondolni nem gondoltam, de a fejemben nem egyszer képzeltem már el. Tudod, amikor valakit magaménak akarok, akkor mindent megteszek azért, hogy ez sikerüljön, legyen az bármilyen nehéz. Lehet, hogy nem lesz könnyű út, lehet, hogy teli lesznek titkokkal, de egyben őrjítő is lesz, annyira vágysz rá, szóval megérte és ugyanezt fogom mondani hónapok múlva is.

- Biztos, hogy a valóságban vagyok és nem az egyik regényemben? - ülök fel a lábaimra, miközben felé fordulok, hogy tisztán láthassam az arcát.

- Minden valóság, Hercegnő - hajol hozzám közelebb, majd nyom egy puszit az ajkamra.
- Valóság - suttogom. Lehet, hogy nem sokan mondják meg rólam, de egyáltalán nem vagyok olyan ártatlan és visszahúzódó, mint gondolják. Egy író fantáziája elég piszkos és határtalan, de legtöbbször nem merik ezt kimutatni. Én is így voltam vele, míg nem találkoztam Louis-val és nem jöttem rá, hogy minden esélyt ki kell használni, éppen ezért dobom át a lábam rajta, majd ülök az ölébe, amit ő mosollyal az ajkán jutalmaz.
- Hol volt eddig ez az éned? - kérdi halkan, miután kényelmesen elhelyezkedtem.
- Mindig itt volt - kacsintok rá. - Mindig, csak éppen nem engedtem szabadjára, csak miközben írtam, de ez mostantól másképpen lesz - suttogom az ajkaira.

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam részt, de egyszerűen túl sok nekem ez így végzősként, de már megoldódott a problémám, hiszen az egyik blogomnak most lett vége az első évadjának, ami annyit jelent, hogy egy ideig szünetelni fog, addig lesz időm befejezni a másik blogom és erre is több időt szánok majd, hiszen ez sem lesz olyan hosszú, persze még nincs közel a vég, de már nincs olyan sok hátra. Remélem tetszett a rész és kíváncsiak vagytok mi lesz abba a könyve, mivel az igazán fontos a történetet nézve! További szép délutánt, hamarosan jelentkezem!

12.rész - Megfejthetetlen probléma

Louis Tomlinson

- Mi bajod van, Louis? - hallom meg Harry kérdését, de mit sem törődve vele folytatom, amit eddig tettem. Idegesen járkálok az aprócska szobába a gondolataimba merülve. Amióta eljöttem Mistytől folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mit titkolhat előlem. Utálom a titkokat, főképpen akkor, ha olyan személy próbál meg elrejteni valamit előlem, aki fontos nekem. Szeretném, ha őszinte lenne velem, de tisztában vagyok vele, hogy az nem olyan egyszerű. Fél attól, ha a titka kiderül, akkor elveszít engem, innen pedig rögtön világossá válik számomra, hogy fontos dologról van szó, hiszen, ha nem így lenne, akkor nem húzni ennyit az időt. Nem akarom erőltetni, de ha ez így megy tovább sokáig, akkor ki fog készíteni ez az egész. Tudni akarom mi van vele, hiszen fontos nekem. Azt akarom, hogy a barátnőm legyen, de nekem fontos a bizalom és a hazugság nélküli kapcsolat. Tudnom kell, hogy nem titkol előlem semmit és ebben a pillanatban biztos vagyok benne, hogy igenis van egy titka. Nem hiába lett rosszul előttem. Fél órát ájult el, ami szintén nem normális dolog és biztos vagyok benne, hogy nem azért történt ez meg, mert fáradt volt vagy keveset evett, szerintem ennek máshoz van köze, csak az a baj, hogy arra már nem jövök rá, hogy mihez. Most nem szabadna idegeskednem, csak a hamarosan kezdődő koncertre koncentrálnom, de nem megy és ez csak idegesebbé tesz, hiszen ez egy fontos pillanat az életemben, hogy Harrynek is. Nem cseszhetem el, egyikünknek sem. - Hallod, amit kérdezek? Lou, amióta megjöttél olyan vagy, mint egy rögzített bomba, ami bármelyik percben felrobbanhat. Mi a franc történt, ami ennyire megviselt?

- Te mégis milyen lennél, ha valaki előtted lenne rosszul, majd fél órára kiütné magát, utána pedig azt mondaná neked, hogy ne kérdezgesd, hanem várd meg míg ő mondja el neked? - állok meg, majd fordulok felé. - Kurvára utálom, ha titkolóznak előttem, főként akkor, ha látom, hogy nagy dologról van szó.

- Miről beszélsz? - ráncolja a homlokát. - Mistyvel van valami? Hát persze, hogy vele, hiszen tőle jössz. Akarsz róla beszélni? - kérdi, mire felsóhajtok. - Persze, mindketten tudjuk, hogy ez nem a megfelelő időpont, de azzal is tisztában vagyunk, ha nem adod ki magadból és feszülten állsz ki a színpadra, akkor el fogod baszni az egészet, amire semmi szükség. Szóval hallgatlak. 

A hajamba túrva vágom le magam a kanapéra, majd sóhajtok fel. Igen, el kellene neki mondanom, de mi a francot mondjak, amikor még én magam sem értem az egészet?! Fogalmam sincs, hogy mi történik vele, csak látom, hogy valami nincs rendben. Valami rossz közeleg. Egy valamit tudok biztosan, ami nem más, hogy minden vele eltöltött pillanat érzéseket vált ki belőlem. Érzem, ahogy az iránta érzett szerelmem egyre erősebb és valósabb lesz. Eddig csak kedveltem, de már be merem vallani, hogy nem csak kedvelem, hanem szerelmes is vagyok bele, amit ma biztosan meg is mutatok neki. Tudom, hogy minden a bizalomra épül és ha megbízik bennem, akkor hamarosan azt is elárulja, hogy mi a baj. Már csak az a kérdés, hogy én képes leszek-e azt kivárni...

- Valamit nem mond el nekem - kezdek bele. - Tudom, hogy mit érzek iránta és ez minden perc elteltével erősebb és szorosabb, de ő titkol valamit. Látom a jeleket, tudom, hogy valami baj van, de ő nem árulja el, nekem meg nem áll össze a kép, vagy ha mégis megpróbálom kitalálni mi lehet a baj, akkor olyan dolgok jutnak az eszembe, ami a frászt hozza rám. Tegnap mikor odaértem Kimmel veszekedett és mindketten sírtak, majd elájult és fél órát ki volt ütve. Kim úgy gondolja, hogy nekem is tudnom kell a dologról, amivel biztosít róla, hogy fontos és nem halasztható, de Misty halasztani szeretné...

- Tudom, hogy ilyenkor semmi sem nyugtatja meg az embert, ha a szerelméről van szó - ül le mellém - de azzal, hogy erőlteted vagy próbálod kiszedni belőle a tudta nélkül csak rontasz a helyzeten, hidd el én tapasztaltam... ha fontos és a történtek után annak hiszem, akkor el fogja neked mondani. Neki is fontos vagy még ha nem is vallja be magának és neked sem, de nem tudja titkolni. Látszik rajta, ahogy rajtad is. Bármi is az a bizonyos dolog meg fogod tudni, csak adj neki időt... és próbálj meg most a koncertre koncentrálni és az utána lévő randidra, meglátod, hogy minden rendben lesz.

- Ez vicces - nevetek fel erőltetten. - Pont úgy érzem magam, mint évekkel ezelőtt, amikor El-el voltak gondjaim és az egyik koncert előtt beszéltünk, csak a fiúk hiányoznak...

- Nem csak neked... különben, ha már a fiúknál tartunk. Tudod, hogy lesz az a díjátadó és arra mindenki meg van hívva. Lehet, hogy feloszlottunk, de meghívtak minket... Én napok óta azon gondolkozom, hogy menjek-e el rá vagy ne. Találkozni akarok a többiekkel vagy nem? De mindig oda jutok, hogy hiányoznak és nem fog semmi baj lenni abból, ha egy rövid időre újra együtt leszünk, te, hogy gondolod?

Erről már én is hallottam, de vegyesek az érzéseim. Az egyik részem látni akarja a többiek és elhinni, hogy minden olyan, mint régen, de a másik fél, mert nem akarok újra mélypontra kerülni, mert velük töltöttem egy kis időt, utána meg újra el kell válnunk... Hiányoznak, de nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Harryvel való találkozásom jól sült el, hiszen mi jóba vagyunk, de a többiekkel fogalmam sincs, hogy mi lenne, főképpen nem Zaynnel. Gratulálnék neki, mivel nem vagyok egy fasz, de a kapcsolatunk soha nem lehetne olyan, amilyen előtte volt érthető okok miatt. De ezen még van pár napom gondolkodni...

- Én is gondoltam rá... csak nem tudom, hogy mi lenne miután újra elválnának az útjaink... nehezen viseltem az előbbit is, de még meggondolom.

- Senki sem mondta, hogy elválnak az útjaink, csak már nem vagyunk egy banda, azt nem kell úgy érteni, hogy nem találkozhatunk vagy beszélhetünk, hiszen hosszú időt töltöttünk együtt és érthető, hogy hiányzik a másik társasága. 

- Még meglátom - bólintok rá. - Még úgyis van pár napunk, amíg ezen gondolkodhatunk.

- Ez is igaz - áll fel, majd túr a hajába. - Készen állsz? - fordul felém vigyorogva.

- Ha rávágnám, hogy igen, hazudnék, de meg akarom csinálni, azt akarom, hogy adjuk elő azt a dalt és mutassuk meg, hogy mit alkottunk - indulok el utána.

A gyomromban ismét érzem azt a bizonyos görcsöt, ami minden koncert előtt ott szokott lenni. Félek kiállni és kettesben énekelni Harryvel, mert kicsit úgy érzem, mintha ezzel elárulnám a többieket, de nem szabad örökké félelemben élnem. Senkit sem árulok el, hiszen már nem létezik olyan, hogy One Direction, már a múlté, már csak Harry, Niall, Liam, Zayn és Louis vagyunk, semmi több. Mindannyian külön utakon folytatjuk, de nem felejtjük el, hogy honnan kezdtük és hogy jutottunk el idáig. Megérdemeljük amink van és tovább kell folytatnunk a karrierünket egymagunkba, ahogy minden más banda is, aki eddig feloszlott.

Már most tisztán látom a táblákat, amiket a rajongóink tartanak. Mosolyogva olvasom végig őket, miközben megakad a szemem egy íráson: Larry. Régen kicsit felhúzott, amikor ezt láttam, de most mégis örömmel tölt el, hogy miért? Egy emléket idéz fel bennem. Lehet, hogy néha úgy nézett ki, hogy többek vagyunk, mint barátok, Harryvel, de ez sosem volt így. Csak nagyon közeli barátok, akik néha félreérthető mozdulatokat tesznek. De ezek is mi voltunk. Minden pillanatra úgy kell visszagondolni, hogy megérte, mert minden, ami az életben történik az okkal lesz úgy ahogy. Megismerkedtünk, egy családot alkottunk, majd szétváltunk, de ez még nem azt jelenti, hogy az emlékekre nem mosolyogva tekintünk vissza. Mert az a pár év, életem legszebb évei voltak, ahol életreszóló barátságot kötöttünk és sok szép emléket szereztünk, már ezért megérte, még ha a vége nem is pont úgy alakult, ahogy az elején terveztük.

A közönség soraiban Mistyt keresem, akit hamar meg is találok. Már sokkal jobban néz ki, mint reggel, ami kicsit megnyugtat, de még mindig aggódom érte és fogok is míg meg nem tudom, hogy mi volt az az egész. 

A helység elsötétül, míg a rajongók egyre hangosabbak lesznek. Tisztán ki lehet venni a neveinket a sikításukból. Behunyt szemekkel számolok el tízig, majd miután azt hallom, hogy és most. Felnyitom őket, majd leülök a számomra kijelölt helyre, Harryvel a nyomomban. Felcsendülnek az első akkordok, mi pedig énekelni kezdünk. A rajongók visszafojtott lélegzettel hallgatják a sorainkat, pedig ez nem is egy pörgős szám, ők sikítani kezdenek, bár szerintem náluk ez csak az öröm. Látom, ahogy néhány lány könnye kicsordul, meg sem próbálják eltüntetni, hiszen el vannak foglalva azzal, hogy hallgatják a számunkat. Tekintetemmel Mistyt keresem, aki mosolyogva néz minket, miközben alig észrevehetően a számra dülöngél.

***

Az adrenalin csak úgy tombol az ereimben. Fel vagyok pörögve, de nem csak én, hanem Harry is. Mint általában régen is, most is megszegtük a szabályt, amit nem kellett volna, de hát kit érdekel, mikor embereket tettünk vele boldoggá. Leszaladtunk a színpadról, majd néhány fényképet készítettünk a rajongókkal, amivel valószínűleg életre szóló emléket szereztünk nekik, szóval már ez is megérte.

- Mindjárt visszajövök - jelenik meg Harry képen egy perverz vigyor, amit én szemforgatva jutalmazok, hiszen tudom, hogy mire készül vagyis inkább csak sejtem, de tudom, hogy nem változott, szóval valszínűleg valamelyik lányt akarja befűzni.

- Csodásak voltatok - jelenik meg előttem Misty, majd ugrik a nyakamba, mire én szorosan ölelem magamhoz. - Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz, de örülök, hogy itt lehettem és annak is, hogy azon a napon megismertelek téged - suttogja, miközben egy puszit nyom az arcomra.

- Mi az, hogy nem gondoltad volna, hogy ilyen jó lesz? - vonom fel a szemöldököm sértődötten. - Még szép, hogy jó lett, mert mi csináltuk - mosolyodom el. 

- Látom az egódnak megártott ez a pár perc - vádol meg nevetve. - Miközben néztelek és hallgattalak titeket végig azon gondolkoztam, hogy ti mire gondolhattok, mit érezhettek, amikor énekeltek, mert látszik, hogy élvezitek.

- Én rád gondoltam - nézek a szemeibe, mire arcán pír jelenik meg. - Már napok óta csak rád gondolok a nap minden egyes percében - lépek hozzá közelebb. Kezeimet a derekára helyezem, miközben érzem, hogy szaporábban kezdi venni a levegőt. - Emlékszel, hogy mit mondtam neked pár órával ezelőtt? - kérdem tőle.

- Igen... - motyogja. Zavarban van, pedig az írókat nem lenne szabad könnyen zavarba hozni, de úgy látszik nekem tehetségem van benne. - Louis, bámulnak...

- Nem érdekel - döntöm a homlokom az övének. - Ma estére elrabollak - mosolygok rá. - Nem szó szerint, de nem engedem senkinek sem, hogy elvonja a figyelmed, mert az elkövetkezendő pár órában csak rám fogsz figyelni. Biztos vagyok benne, hogy minden pillanatát élvezni fogod. És a nap végére, végre megtehetem, amit már olyan régóta szerettem volna megtenni.

- R-rendben...

Sziasztok! Sajnálom a sok késést! Nem akarok mentegetőzni, mivel nem szeretek, de elmondom az okát, hogy ne lepődjetek meg, ha majd lesz még ilyen. Végzős vagyok a gimiben és most volt a próbaérettségi, amire elég sokat kellett tanulni és még kell is, ha el szeretném érni, hogy bejussak az egyetemre, amire szeretnék. De a blogot nem fogom abbahagyni, ezért nem kell aggódnotok. Be fogom fejezni, mert van hozzá ötletem, csak időm nincs, de majd kerítek! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! 

11.rész - "Igazi?"

Misty Stone

Sajog a fejem. Úgy érzem, mintha egy kőszikla lennék, ami mozgásképtelen. Nem érzem jól magam és tudom, hogy ezzel csak újabb problémát keltek magamnak, vagy ami még ennél is rosszabb, a mai nap folyamán még egy személy tudomást szerez valamiről... már az elsőnek sem akartam elmondani, egyáltalán nem ez volt a tervem. Nem akartam, hogy így tudja meg, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Meglátta a gyógyszereket, amiket nem volt időm elrejteni előle, majd kérdésekkel bombázott én pedig rosszul lettem. Természetesen még utána is próbáltam titkolni, de képtelen voltam miután a szemébe néztem és láttam bennük az aggodalmat. El kellett neki mondanom és elfogadnom a következményeket is. Haragszik rám. De mégis mit vártam tőle, miután olyan dolgot tudott meg rólam, amit már rég el kellett volna mondanom neki, ami teljesen megváltoztatta az életét. Tisztában vagyok vele, hogy dühös lesz rám, ahogy avval is, hogy rövid időn belül megbocsájt nekem, mert fontos vagyok neki és nem fog magamra hagyni a bajban, de félek. Félek, mert ő is itt volt. Itt volt és fogalmam sincs, hogy mennyit hallott abból, amit beszéltünk. Igaza van benne, hogy tudnia kell róla, de hogy mondjam el neki, hogy lehet nem lehetek itt neki mindig? Hogy közöljem vele, hogy nem az a lány vagyok, akire neki szüksége van. Amikor Kim azt mondta, hogy mondjam el neki én vagy ő teszi meg, tudtam, hogy képes lenne rá. Biztos vagyok benne, hogy elveszíteném, ha megtudná. Nem azért, mert annyira megharagudna rám, hanem mert teljesen megváltozna a viselkedése, én pedig azt nem tudnám elviselni. Képtelen lennék úgy lenni vele, hogy ő közben sajnál és mindent meg akar nekem adni, hogy jól legyek, ami persze lehetetlen...

Érzem, hogy itt fekszik mellettem és amint észreveszi, hogy fent vagyok magyarázatot fog követelni. De nem idegesíthetem fel magam a mai nap folyamán még egyszer, mert akkor tényleg komoly dolog történhet. Nem akarom, hogyha bármi bajom lesz, az előtte történjen meg. Lenyugszom és megpróbálom elmondani neki, hogy semmi bajom és megkérem rá, hogy ne kérdezgessen, míg én nem állok rá készen. Haragudni fog, de bízom benne, hogy képes lesz értem megtenni. 

Nem tudom, hogy mióta fekszem ájultan, de biztos vagyok benne, hogy Louis egyben nagyon dühös és szomorú miattam. Láttam a szemeiben, amikor meglátott sírva, hogy mennyire félt és aggódik értem. Ha már csak attól, hogy sírtam így nézett rám, hogy nézne, ha megtudná az okát? Hogy reagálna, ha elmondanám az igazi okát a kiborulásomnak?!

- Kérlek, ébredj fel Hercegnő, nem akarlak elveszíteni - érinti meg az arcom, mire felsóhajtok, majd lassan kinyitom szemeim. - Hál'isten - sóhajt fel megkönnyebbülten. - Jól vagy?

- Sajnálom - nézek kék szemeibe. - Nem akartalak megijeszteni - suttogom, kezem az arcához emelve. - Már jobban vagyok, csak arra kérlek, hogy ne néz így rám...

- Misty, hogy kérheted ezt? - szalad ráncba a homloka. - Ide jövök, hogy együtt töltsük az estét és mi fogad. Hatalmas balhé a nővéreddel, mindketten sírtok és érthetetlen kérdésekkel dobálóztok, ami én is belekerülök, pedig fogalmam sincs, hogy miről van szó. Fontos vagy nekem, nagyon fontos - dönti homlokát az enyémnek - éppen ezért akarom tudni, hogy mi az, amit el kell nekem mondanod. Tudnom kell, hogy mi van veled, hiszen a barátod vagyok. Meg akarlak védeni és vigyázni rád, de ha te nem bízol benne, hogy tegyem meg? Aggódom érted és amikor fél órával ezelőtt elájultál, miután azt mondtad el fogsz veszíteni a frászt hoztad rám... Bármi történt, biztosíthatlak róla, hogy nem veszítesz el, nem megyek sehová, itt leszek veled és segíteni fogok mindenben, amiben csak tudok. 

- Kérlek - próbálom kitisztítani a látásom. - Ne beszéljük most erről, elmondom, megígérem, de ne most kérd tőlem, mert nem akarom, hogy ennél is rosszabb helyzetbe kerüljek...

Érzem, ahogy a szívem ismét gyorsabb tempóban kezd verdesni és biztos vagyok benne, hogy még egy ájulást nem bírnék ki úgy, hogy itthon maradhassak. Le kell Louist állítanom, legalább a mai napra és holnap pedig mindent elmagyarázok neki. Vagyis megpróbálok. Megpróbálok neki hazudni, mert az igazságot nem mondhatom el. 

- Nem akarlak elveszíteni, még nem állok rá készen, nem most, hogy közelebb engedtelek magamhoz - motyogom.

- Nyugodj meg - simít végig a hajamon. Tudom, hogy ezzel nem rendeztük le ezt a beszélgetést, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy rövid időre abba fogja hagyni a kérdezősködést, mert nem akar felzaklatni.

***

Másnap reggel már sokkal jobban vagyok. Bár a fejem még mindig fáj, viszont ez érthető. De Louis itt van mellettem, ami megnyugtat. Sosem féltem vagyis ez teljesen nem igaz, de ebben a pillanatban nem is félek, inkább rettegek attól, hogy el fogom veszíteni a számomra fontos személyeket a titkolózásom miatt. Nem akarom. Tudom, hogy a tegnapi nem volt szép. Tudom, hogy el kell neki mondanom, de azt is tudom, hogy azzal elveszíteném azt a Louist, akit most ismerek, aki most itt fekszik mellettem.
- Jó reggelt! - szólal meg álmosan mellőlem.
- Reggelt! - mosolygok fel rá. Egyből bűntudatom támad, amint meglátom az arcát. - Ne nézz így rám, kérlek... - motyogom halkan. - Jól vagyok, nem kell aggódnod, tényleg semmi bajom sincs.
- Nem hazudsz jól, Hercegnő - húzódik hozzám közelebb - de nem fogom erőltetni. Nem akarom, hogy elzárkózz tőlem, emiatt, szóval inkább hagyom, hogy akkor mond el nekem, amikor te akarod - nyom egy puszit az arcomra.
- Köszönöm. Viszont valamit elárulok neked, nem lennék képes elzárkózni tőled - mosolygok rá. - Ha valaki előtt egyszer megnyíltam, sosem húzom fel újra a falaim. Tudom, hogy te több szeretnél lenni, mint egy barát és tudnod kell, hogy több vagy. Ha csak a barátom lennél, akkor sosem engedném meg, hogy az ágyamban aludj, hogy az öledbe húzz, vagy csak puszit nyomj a bőrömre, amikor neked kedved támad. Több vagy, mint barát. Én pedig pontosan azt akarom, hogy több légy...
- Mit szólnál egy randihoz? - csillan fel a szeme. - Vagy ha neked ez még sok, akkor csak eljönni velem valahová, szeretnék neked mutatni egy helyet, ahová elég sokszor szoktam kijárni.
- Benne vagyok.
Louis nem maradt még sokáig, hiszen neki este fellépése lesz, mire én is hivatalos vagyok. Utána pedig el akar vinni a helyre, amiről beszélt. Hogy mi lesz mindenből? Fogalmam sincs, de nem fogom leállítani, ha valami kialakulóban lesz. Lehet, hogy csak egy esélyem van már és azt biztosan nem fogom elszalasztani, még ha egy része fáj is. Tiszta lapokkal fogok indítani és mikor elég erős leszek, akkor beavatom őt a részletekbe, mert tisztában vagyok vele, hogy nem hazudhatok neki az utolsó pillanatig. Mindenkinek el kell mondanom, aki fontos nekem, mielőtt úgy tudnák meg, ahogy Kim. Vele is beszélnem kell. Meg kell oldanunk a helyzetet, vissza akarom kapni őt, mert fontos számomra. Szeretném, ha mellettem lenne, ha számíthatnék rá, ha szükségem van valakire.
- Hol vagy, Misty? - hallom meg Tracey hangját. - Bocs a késésért, de feltartottak egy kicsit.
- Szia - lépek ki a konyhából. - Semmiről sem késtél le, tudod, hogy mi nem beszélünk meg sosem időpontot. Itthon dolgozom és a napjaim legnagyobb részét is itt töltöm. Nem kellett volna ott hagynod a partnered - vigyorgok rá.
- Ennyire látszik? - nevet fel.
- Nem vagyok vak és tudod elég jól felfedezem a helyzeteket, hiszen író vagyok, látom a jeleket - kacsintok rá. - De a részletekre nem vagyok kíváncsi, viszont szerintem te nagyon is az új könyv részleteire. Jól haladok vele - közlöm.
- Na végre, kislány. Már azt hittem teljesen elhagyott az ihleted. Napok óta semmit sem írtál és tudod, hogy várják az új könyved - dobja le a cuccait a kanapéra. - Na mutasd - foglal helyet.
- Egy pillanat, előtte még szeretnék valamit mondani - sóhajtok fel. - Ne lepődj meg rajta, oké? Nem megszokott történet, de szeretném, hogy kijöjjön. Azt akarom, hogy ismerjék.
- Oké?! Ezt most értenem kellett volna? - vonja fel a szemöldökét, mire megrázom a fejem. - Remek, mert egy szavad sem értettem - neveti el magát. - Különben, míg te keresgélsz, áruld el nekem mi a helyzet veletek?
- Nem akarok erről beszélni, jól vagyunk. Barátok vagyunk, vagy valami olyasmi.
- Valami olyasmi? - kérdez rá. - Tudod, ismerlek és mikor azt mondod valami olyasmi, akkor több van ott, mint barátság.
- Én sem tudom, hogy mi van közöttünk, de ígérem, hogy tudni fogod, amikor én magam is kiderítettem, csak arra kérlek, hogy ne akard a kapcsolatunkat majd az én javamra fordítani, Ha lesz közöttünk valami, ha nem az nem fogja befolyásolni a hírnevem, mert én nem akarom.
- Ezt már felfogtam, hiszen az utolsó veszekedésünk is erről szólt - bólint rá. - Tudom, hogy nem szeretnéd, bár én nem értek vele egyet, viszont elfogadom a döntésed. Nem erőltetem és hagyom, hogy azt tedd, amit akarsz. amíg mindez nincs hatással az írásaidra.
- Nem lesz - jelentem ki, majd az ölébe helyezem a laptopom. - Addig én elmegyek készülni, te csak nyugodtan olvass.
Fogalmam sincs, hogy mit fog hozzá szólni, de bízom benne, hogy nem fog egyből kérdésekkel bombázni. Azt is megérteném, ha megtenné, de nincs kedvem kitérő válaszokat adni neki. Meg kell vele értetnem, hogy mindent meg fog érteni idővel, de ne várja előre a válaszokat, mert nem fogom neki elárulni.
Louis azt mondta, hogy estére melegen öltözzek, mert kint leszünk, így a szekrényem előtt állva nézegetem a dolgaim. Nem vagyok fázós, viszont vigyáznom kell magamra, szóval megfogadom a tanácsokat és meleg darabokat dobálok az ágyamra. Egy gyors zuhanyzás után, felöltözök majd kimegyek Traceyhez, mivel már biztosan végzett az olvasással.
- Elolvastad? - kérdem tőle halkan.
- El - pillant rám. - Mond csak, biztos vagy benne és mi ez a...?
- Tracey, ne kérdezősködj. Biztos vagyok benne, és ígérem, hogy mindent meg fogsz érteni idővel. Meg fogod tudni, hamarabb, mint gondolnád, oké? Csak adj nekem egy kis időt.
- M! - csattan fel. - Hogy kérheted tőlem azt, hogy ne kérdezősködjek? Ha te lennél a helyemben, akkor tuti tudni akarnád, hogy mi ez az egész. Nem mondhatod komolyan, hogy várnom kell, míg a könyvből derül ki minden. Tudni akarom, hogy mi ez az egész, méghozzá most!
- Nem mondhatom el - rázom meg a fejem. - Nem akarok titkolózni, de most megteszem és neked ezt meg kell értened, rendben. Fontos nekem és ígérem, hogy neked is az lesz, miután befejeztem.
- És szerinted ez normális? Miért pont ezt és miért pont így?
- Igazit akarok írni, érted? És ez számomra igazi - jelentem ki.
- Igazi? - szalad ráncba a homloka.
- Igen, nem is lehetne igazibb - suttogom. - Hamarosan olvashatod a folytatást, mert már összeállt a fejemben és ma éjjel szerintem be is fejezem a következő fejezetet.
- Nagyon furcsán viselkedsz és ezzel a frászt hozod rám, remélem tisztában vagy vele - sóhajt fel. - Nem szeretem a titkolózást, pontosan tudod. Ha ma megírtad, azonnal küld el. Minden könyved képes voltam kivárni, hogy befejezd, de ezzel nem így lesz, ha írsz valamit, akkor azt elküldöd nekem, még ha csak egy bekezdésről is van szó ez nem vicc.
- Rendben. Elküldöm... Csak annyit kérek, hogy várd ki míg teljesen megérted az egészet és ne belőlem próbáld meg kiszedni a válaszokat.
- Nem ígérhetek semmit - áll fel, majd kapja össze a cuccait. - Később várom a folytatást - néz rám, majd lép ki a lakásomból.
Biztos, hogy olyan jó ötlet ez az egész, mint ezelőtt gondoltam?! Kezdek elbizonytalanodni az egésszel kapcsolatban.

10.rész - "Ő a jelenem és jövőm."

Louis Tomlinson

Nem hittem volna, hogy a történtek után érezni fogok őszinte boldogságot az életben. Azt hittem, hogy az életem nem fog helyreállni, hogy valami mindig lehúz majd, de nem így lett. Egy hete biztosan állíthatom, hogy boldogabb nem is lehetnék. Megkaptam azt, amire a legjobban vágytam. Bár először elutasított és nem engedett magához közel, de azóta minden megváltozott. Közel érzem magamhoz. Ha nem a stúdióban vagyok, akkor minden időm vele töltöm. Be akarom neki bizonyítani, hogy jól döntött, hogy nem fogja megbánni, amit tett és azt is, hogy boldoggá tud tenni. Hiszen nekem a boldogsághoz, rá van szükségem, hogy mellettem legyen, támogasson és mosolyogjon. 

Holnap este lesz a premiere a Harryvel írt számunknak. Mindketten izgulunk, de hát ez normális is, hiszen a rajongók véleménye számit és lehet, hogy sokan várják, viszont abban is biztos vagyok, hogy lesznek olyan emberkék is, akik nem fognak örülni a duettnek, mivel ezzel azt hiszik eláruljuk a többieket. De ez nincs így. Nem áruljuk el őket, hiszen külön utakat járunk, már több hónapja. Ők is élik az életüket és mi is a miénket. Rólunk mindenki tudja, hogy közel álltunk egymáshoz és örülök neki, hogy ez még most is így van, mivel Harry nekem olyan, mintha az öcsém lenne. Sok mindent éltünk át együtt, de úgy látszik a barátságunk a legrosszabb pillanatokat is képes megjárni minden változás nélkül. Két napja nem találkoztunk, mivel Harry szerette volna elkezdeni a saját albumát, hogy minél hamarabb a polcokra kerülhessen.

Most éppen a találkozónkra sietek, hogy még párszor legyen alkalmunk elpróbálni a számot, bár minket ismerve biztos vagyok benne, hogy elég sok időbe fog telni, mire 4x-5x elpróbáljuk, ugyanis a hülyéskedést még most sem nőttük ki és valószínűleg sosem fogjuk. Vannak emberek, akiknek egyik részük mindig gyerek marad, történjen bármi is és szerintem mi pont oda tartozunk.

***

- Szerinted mit fognak szólni a rajongók? - sóhajtok fel a kanapén ülve. - Tudom, hogy ez nem rám vall, de kicsit izgulok, pedig én nem szoktam. De valamiért úgy érzem, hogy nem mindenki fog örülni a holnapnak...

- Lou, akik az igazi rajongóink azok örülni fognak annak, hogy a One Direction két tagja újból összeállt egy számért. Biztosan lesznek olyanok is, akiknek ez nem fog tetszeni, de ehhez már hozzá kellett volna szoknod, hiszen mindig is voltak utálkozók és lesznek is. Ez így normális. Nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálunk és ez így van rendjén, de nekünk kell élvezni azt, amit csinálunk és ha ez így van, akkor azok az emberkék akik mellettünk álltak, most is mellettünk lesznek. Én nem félek. Nem tudom, hogy miért de nyugodt vagyok a holnappal kapcsolatban. Tudom, hogy menni fog és meglátod, hogy nagy siker lesz. 

- Mikor lettél te ilyen önbizalmas? - vonom fel a szemöldököm. - Tisztán emlékszem, hogy pár hónapja még paráztál mindenen és mindig te voltál az a személy, akit bíztatni kellett.

- És te mióta lettél egy fasza gyerekből, aki mindent kimond, csajozik és sosem fél ilyen nyafogó? - vág vissza és teljesen igaza van. Én nem ilyen voltam, ezt elismerem, de az idő megváltoztatott. Bár most is ki merem mondani a véleményem, ha kell és csajozni is mernék, de nem tudom, félek. Amióta a banda szétment, már nem vagyok olyan bátor, mert attól tartok, ha újból olyan leszek, akkor ismét elveszítek valamit az életemből, amit nem biztos, hogy már olyan könnyen képes lennék átvészelni.Tudom, hogy ez nem vall a fiúkra és gyengeség, de nem érdekel, szeretném biztosnak tudni azt, ami a markamban tartok és ez csak akkor lesz így, ha nyugodt maradok és nem leszek újból az a fiú, aki minden gondolkodás nélkül cselekszik. Tudom, hogy az életben kockáztatni kell és talán fogok is, de még nem. Még nem érzem magam elég bátornak és míg annak nem tekintem magam, addig maradok ilyen. - De, hogy ne hagyjalak válasz nélkül, lássuk csak... A banda szétválásának köszönhető minden. Annak köszönhetően úgy érzem, hogy felnőttem és sok mindenben megváltozott a véleményem, bár még mindig ugyanaz vagyok, aki akkor voltam, de vannak pontok, amik változtak például a gondolkodásom. Viszont még mindig teszek meggondolatlan dolgokat, viszont ez hozzám tartozik és képtelen vagyok rajta változtatni, mivel ez vagyok én. És nem bánom. Örülök, hogy nagy vonalban ugyanaz maradtam, mint aki anno voltam. 

- Igen, a szétválás mindenkit megviselt... - sóhajtok fel. - Ugyanazok az emberek nem leszünk, mint mondjuk négy évvel ezelőtt, hiszen akkor még minden más volt. Öt évig voltunk egy banda, család, testvérek, de ez elszállt és vele egy apró részünk is... Alig tartjuk a kapcsolatot a többiekkel. Velük azóta nem is találkoztam...

- Nekem is hiányoznak - szólal meg. - De ez normális... sokat gondolkodtam azon, hogy felhívhatnánk őket és megbeszélhetnénk velük egy találkozót, mindenkivel. Barátok voltunk, nehezen tudnám elképzelni, hogy nekik nem hiányoznánk. Liam tudom, hogy elég jól megvan New York-ban. De Niallról alig hallottam valamit... szerinted rossz ötlet?

- Szerintem nem, de azt, hogy ők erről mit gondolnak majd fogalmam sincs, én örülnék neki, ha találkozhatnák velük újra, még Zaynnel is... - teszem hozzá halkan.

Még egy rövid ideig tárgyalunk erről, miközben eldöntjük, hogy meg fogunk beszélni egy találkozót, csak reménykedni tudunk benne, hogy el fognak jönni és nem csak nekünk hiányoznak.

Kétszer elénekeltük még a számot, mire megérkezett az ebédünk. Igaz, én nem voltam éhes és minél hamarabb el akartam menni Mistyhez, de hiányzott Harry társasága szóval maradtam még, hiszen a barátnőmnek is kell hagyjak időt, hogy írhasson. 

- Jól megvagytok együtt? - kérdi két falat között.

- Jobban nem is lehetnénk - mosolygok rá. - Még most is nehezen hiszem el, hogy adott egy esélyt, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy nem fogom engedni, hogy megbánja. Boldoggá teszem, ahogy ő is engem. Ilyet még Eleanornál sem éreztem, pedig szerettem, nagyon fontos volt nekem, de úgy látszik, hogy Misty nála is fontosabb számomra...

- Itt volt az ideje, hogy találj valakit. Elhiszem, hogy szeretted El-t, de ő a múlté és Misty a jelened és ezek szerint a jövőd, vagyis a szavaidból ezt veszem le.

- Jól látod - bólintok rá. - Ő a jelenem és jövőm.

***

Elég sokáig elhúzódott a próbánk, ami csak két óra kellett volna legyen, de nem bánom. Nem bánom, mert jó volt valakivel megbeszélni mit is érzek és mik a terveim. Jó volt egy barátnak elmondani mindezt. Voltak pontok ahol még bizonytalan voltam, de Harry ezeket szépen elsimította és már nincs semmi kétely bennem. Tudom, hogy mit érzek iránta és csak remélni tudom, hogy ő is így érez irántam. 

A lakásához érve, kipattanok a kocsimból, majd gyors léptekkel indulok meg. Kaptam az ajtójához egy pótkulcsot, azzal az indokkal, hogyha ír akkor nagyon bele szokott merülni és megtörténhet, hogy nem veszi észre, hogy csengetnek. Persze számomra szerintem ez sokkal többet jelentett, mint neki, ebben biztos vagyok. 

- Hogy lehettél erre képes? - hallok meg egy hisztérikus hangot, mire ráncba szalad a homlokom. - Hogy tehetted ezt? - Ki és miért sír? Mi történik odabent? És mi a francért van az, hogy pont most kell beakadjon valamibe az a rohadt kulcscsomó? - Mi nem érdemeltük meg... tudod te, hogy mit fognak szólni anyáék? Tudod, hogy én milyen dühös vagyok rád, de egyben nagyon aggódom érted... egyszerűen nem akarom elhinni...

- Sajnálom, én nem akartam ezt... csak nem tudtam, hogy mondhatnám el neked... - szipogja Misty. - Csak arra ké...

De már nem fejezi be a mondatát, mivel berontok a lakásba és zaklatottan váltogatom a két lányon szemeim. Nem értem, hogy mi történt és miért veszekednek, de ebben a pillanatban majd megszakad a szívem Misty szenvedő arca láttán.

- Louis?! - néz rám ijedten Misty. Valami nagyon komoly történhetett, ha mindketten így viselkednek.

- Mi történt itt? - kérdem halkan, próbálva visszafogni a dühöm.

- Legalább ő tud róla? - kérdi Kim, Misty testvére. Mi a francról kéne tudnom? Kérdőn nézek a lányokra, mire egy sóhajtás hagyja el a száját. - Mond el neki M, tudnia kell róla... Ne tedd ezt vele, mert tényleg nem érdemli meg. Mond el neki te, ha nem akarod, hogy tőlem tudja meg! - jelenti ki. - Én most elmegyek, hogy összeszedjem magam. Nagyon haragszom rád, de egyben ugyanúgy aggódom is érted. Szeretlek! - hadarja a lány, majd sarkon fordul és sietősen halad el mellettem. 

Még csak fel sem fogtam a történteket, meg sem próbáltam összerakni és gondolkodni, hogy minek köszönhető ez az egész, mert Misty keservesen felzokog Kim távozása után. Gyors léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot, majd zárom a karjaimba. Az egész teste remeg, kapkodja a levegőt, miközben apró kezeivel a pólóm markolja. Nyugtatásképpen a hátát simogatom, miközben a fülébe suttogok néhány kedves szót, de nem segít.

- Csak kérlek ne kérdezz semmit sem - motyogja alig érthetően a mellkasomra.

Hogy a fenébe kérhet tőlem ilyet, mikor minden vágyam, hogy kiderítsem mi történt itt?! A lány, akit szeretek a karjaimban zokog és azt kéri tőlem, hogy ne kérdezzek semmit. Hát rohadtul nem így lesz. Tudni akarom az okát, ahogy azt is, hogy Kim miért mondta azt, hogy nekem is tudnom kell és miről szólt ez az egész cirkusz...

- Nyugodj meg, jó? - kérlelem. - Nem akarom, hogy rosszul légy, kérlek nyugodj meg, itt vagyok - nyomok egy puszit a hajába. - Semmi baj sem lesz...

- Ne mondj olyat, amit nem tudsz megígérni... Ne kelts bennem reményt, mikor én már rég elvesztettem.

- Misty! - tolom el magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Bármi történt, remény mindig van, hallod? - döntöm az övének a homlokom. - Nem számít mi történt valamilyen megoldás van rá, csak most kérlek szépen nyugodj meg - suttogom.

- El foglak veszíteni... - leheli, miközben érzem, hogy a karjaimban lévő lány teste elernyed. Ha nem tartottam volna a karjaimban a földre esett volna ájultan.

- A francba! - morgom, miközben a karjaimba kapom testét és a szobája felé indulok. Gyengéden helyezem le a testét az ágyra, majd ülök le mellé, kezembe fogja apró kezét. - Kérlek nyugodj meg és gyere vissza hozzám, szerelmem... - csókolom meg a kezét.

Sziasztok! Sajnálom a késést, de az utolsó két hetet ki akartam élvezni a vakációban és sikerült is. Végzős vagyok és ez azt jelenti, hogy ez volt az utolsó pár nap, amikor tényleg pihenhettem a vakációban. Megpróbálok minél gyakrabban hozni részeket, de semmit sem ígérhetek. Remélem megértitek! Köszönöm, hogy bíztattok és mellettem álltok, sokat jelent nekem! Köszönöm az olvasókat is! További szép hétvégét nektek!

9.rész - Esély

Misty Stone

Önzőségnek számít, ha én is szeretnék boldog lenni? Ha engedni szeretnék a határaimon és végre azt tenni, amit igazán szeretnék? Önzőség lenne tőlem, ha megajándékoznám magam egy csipetnyi boldogsággal, amíg még van rá esélyem? Napok óta kerülöm. Nem veszem fel, ha hív, nem engedem be, ha órákon keresztül az ajtóm előtt áll. Még csak a házból sem teszem ki a lábam, mert nem akarok vele összefutni, de hiányzik... Magamnak is be kell vallanom, hogy mennyire hiányzik a társasága. Amit az interjún mondott rólam... az boldoggá tett, abban a pillanatban igazán éreztem a testemben szétáradni az örömöt, de mégis megfosztottam magam tőle. De ez idáig tartott. Nem lehet, hogy ennyire elzárjak magamtól mindenkit. Nem tehetem meg magammal, hogy csak a szobában üljek a négy fal között, miközben Kim folyamatosan azt kérdezgeti, hogy miért nem megyek ki a házból. Nehezen vettem rá magam, hogy beszéljek neki Louról és meg is kaptam tőle a magamét, amikor a kis történetem végén azt mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Egyből a fejemhez vágta, hogy hülye vagyok, főképpen azok után, amit élő adásban mondott rólam és igaza is van. 

Ma sok mindent eldöntöttem magamban. Beszélni fogok a szüleimmel és Kimmel is a dolgaimról. Louissal pedig találkoznom kell, hogy elmondjam neki mit gondolok, hogy visszaszerezzem azt a cseppnyi örömöt az életembe, amit ő nyújtott számomra az elmúlt hetekben. Vissza akarom kapni a barátságát vagy talán... annál kicsit többet, még nem döntöttem el. 

A kávézóban ülve érzem, hogy valaki figyel. Magamon érzem a tekintetét. Bár azzal tisztában vagyok, hogy ez a személy nem Louis, mivel ő nem tartózkodik itt és nem is Harry, ugyanis ők éppen a számukon dolgoznak, de akkor ki lehet? Egyetlen ismerőst sem látok...

- Szia - szólal meg egy lágy hang, mire egyből felé kapom a fejem. Egy fiatal lány áll az asztalom mellett, akiben egyből felismerem Louist. Lottie. Igaz még sosem találkoztunk, de attól én még ismerem a családját és abban is szinte teljesen biztos vagyok, hogy ő is pontosan tudja, hogy én ki vagyok. - Leülhetek? - mutat a velem szemben lévő székre. - Nem akarlak zavarni és megértem, ha nemet mondsz, de szeretnék valamit elmondani. Ígérem, hogy rövid leszek - biztosít róla. 

- Szia, Lottie - mosolygok rá, próbálva lenyelni a torkomban lévő gombócot. - Foglalj helyet. Nézd azt hiszem vagyis inkább sejtem, hogy miért jöttél... 

- Igen, meglehet és szerintem nem is tévedsz, de hallgass meg - kérlel, mire bólintok. - Tudod, Lou fontos nekem és a napokban még sosem láttam ennyire levertnek, mint most. Ha rákérdek, csak felsóhajt és azt mondja, hogy nem akar róla beszélni. Nem mondja, de én sem vagyok hülye és tudom, hogy hozzád van köze az állapotának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te tehetsz róla csak aggódom érte. Azért jöttem most ide hozzád, hogy megkérjelek hívd fel és beszélj vele. Tudom, hogy az interjún elég szépen és nyíltan fejezte ki magát, de ő mindig ilyen volt. Sosem fogta vissza azt, amit ki akart mondani. Neked is elmondta, ebben biztos vagyok. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem a média előtt kellett volna ezt tennie, de őt is meg lehet érteni, hiszen tetszel neki. Sokat beszélt egy lányról, amikor utoljára találkoztunk, amikor még jól volt. Természetesen a nevét sosem említette, de mivel folyamatosan veled szerepelt a képeket, nem volt nehéz kitalálni, hogy te vagy az. 

- Nem akartam ezt tenni vele... - suttogom. - Igazából még csak el sem akartam magamtól taszítani, mivel nekem is nagyon hiányzik a társasága, de meg kellett tennem. Az okát nem mondhatom el, de azt megígérhetem, hogy ma beszélek vele és megpróbálom helyrehozni a dolgokat, abban bízva, hogy képes lesz elfogadni azt, amit majd mondok neki. 

- Nem haragszik rád - rázza meg a fejét - erről szó sincs, csak csalódott vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem... biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog, hogy hall rólad - mosolyog rám. - Rendes fickó, ha valaki fontos neki azt minden erejével meg akarja védeni. Az utóbbi időben sok mindent veszített el és látom rajta, hogy téged nem akar. Küzdeni fog, ameddig csak kell, hogy elhitesse veled, hogy megérdemel egy esélyt...

- Tudom - sóhajtok fel. - És már azt hiszem azt is, hogy mit fogok neki mondani csak azt nem tudom, hogyan tegyem meg. 

- A könyveidben elég jól ki tudod fejezni magad - kacsint rám - szerintem élőben is menni fog, csak ne gondolkozz, mond ki azt, amit érzel és hidd el, hogy neki az is elég lesz. 

- Hiszek neked. De nekem most mennem kell, de ígérem, hogy ma beszélni fogok vele - teszem még hozzá. - Jó volt veled találkozni Lottie - simítok végig a karján, amikor elhaladok mellette. 

- Remélem még találkozunk - kiált utánam, mire én mosolyogva bólintok rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. 

***

Egész délután azon gondolkodtam, hogy mit fogok holnap mondani a szüleimnek és Kimnek, ugyanis nem állhatok eléjük és mondhatom ki egyből, mivel akkor tuti frászt kapnának, bár ez szerintem így is megtörténik majd. Erősnek kell lennem, hogy meg tudjam őket nyugtatni, hiszen jól vagyok és ezt ők is tudják, amíg szedem rendesen a gyógyszereket, addig jól is leszek. 

A másik problémám pedig nem más, mint Louis. Percek óta bámulom a telefonom, pontosabban a benne lévő szót, amit készülök neki elküldeni. Átjössz? ennyi áll benne, tudom, hogy azok után, ami történt ez kevés, de biztos vagyok benne, hogy nem utasítana vissza. Abban a pillanatban rohanna, amint elolvasná az üzenetet. Mély lélegzetet véve nyomom meg a küldés gombot, majd dőlök hátra a kanapémon. Nem telik el fél perc és már jön is a válasz: Azonnal. 

Fogalmam sincs, hogy mi fog ma este történni és hogy fogom neki mindazt elmondani, amit szeretnék, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell. Újra mosolyogni akarom őt látni, ugyanis kicsit kutakodtam a netten és az elmúlt napokban, amikor lekapták olyan volt, mintha nem is ő lett volna, ami megrémiszt, hiszen ő mindig életvidám... és az, hogy most nem az, nekem köszönhető, ezen pedig változtatni akarok. 

Gondolataim a csengő hangja zavarja meg, mire lassan elindulok az ajtó felé. A gyógyszernek köszönhetően elég gyenge vagyok, ami remélem neki nem fog feltűnni, mert erre most nem szeretnék magyarázatot adni, senkinek sem. Csak vele akarok lenni és úgy tenni, mintha minden tökéletes lenne. Az ajtót kitárva, abban a pillanatban a karjaiba vetem magam. Egy másodpercig meglepetten áll előttem, de amint feldolgozza a történteket ő is szorosan a karjaiba zár. Érzem, ahogy az izmai ellazulnak, ahogy mosoly kúszik az arcára. 

- Neked is szia - suttogja a nyakamra. Szorosabban bújok hozzá, nem akarok elengedni, nem akarok neki magyarázkodni, egyszerűen csak azt szeretném, hogy az elmúlt nap kitörlődjön és minden onnan folytatódjon, ahol abbamaradt. - Látom hiányoztam. - Hallom a hangján, hogy zaklatott, de nem távolodom el tőle. Hiányzott és ezt pontosan tudnia is kell. 

- Nagyon - motyogom. Miután már percek óta így állunk az ajtóban, kicsit zavartan húzódom hátrébb, majd lépek el az ajtóból. - Gyere be - indulok el a nappali felé, miközben hallom, hogy ő is követ engem, miután bezárja maga mögött az ajtót.

- Azt hittem többé nem látlak - sóhajt fel pár csendes perc után a kanapén ülve. - Nem szeretném még egyszer ezt érezni - teszi hozzá halkan. 

- Én pedig nem akarlak szomorúnak látni - húzódom hozzá közelebb, míg a fejem a vállára hajtom, ő pedig átkarol, ezzel még közelebb húzva magához. - Neked mosolyognod kell, mindig - suttogom. - Tudom, hogy... én vagyok az oka, de kérlek megtehetnénk, hogy ez a pár nap nem történt meg? - kérlelem őt. - Folytathatnánk az interjú végétől, elfelejtve azt, amit ott mondtam? Nem vagyok biztos a döntésemben - teszem hozzá - de úgy gondolom, hogy mindenki érdemel egy esélyt... nem tudom, hogy mi lesz a vége, de esélyt akarok neked adni, mert úgy érzem ez a helyes út...

- Ezt komolyan mondod? - döbben meg. - Most ezt tényleg kimondtad vagy csak képzeltem? Mond ki még egyszer - néz rám csillogó kék szemeivel.

- Adok neked egy esélyt - mosolygok fel rá. - Csak semmit se siessünk el, egyenlőre csak maradjunk így - fúrom arcom mellkasába. 

- Köszönöm - szorít magához, miközben lágy puszit nyom a hajamba. - Azt hiszem ettől jobb hírt nem is kaphatnék a mai nap folyamán - teszi hozzá. - Mennyi köze van ennek egy szőke lányhoz, akivel ma láttak téged? - kérdi kuncogva.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - vágom rá. Tisztában vagyok vele, hogy sok kép került fel miközben Lottieval beszélgettünk, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy miatta tettem ezt, mert anélkül is így döntöttem volna. 

- Nem is számít - simít végig a karomon. - De az biztos, hogy meg kell neki köszönjem a tettét. Tudom, hogy a végső a te döntésed, de biztosan ő is segített benne, bár azt nem szeretem ha valaki a hátam mögött cselekszik, de ennek kivételesen örülök.

- Csak jót akart neked és nekem is - nézek fel rá. - És nézd most újra mosolyogsz, mindketten csak ezt akartuk elérni.

- Hercegnő, hogy értetted azt, hogy szeretnél lassan haladni? - kérdi csillogó szemekkel, hol a szemeim, hol az ajkam bámulva. Tudom mit tervez és bevallom én is szeretném, de fogalmam sincs, hogy mi történne, ha megtenné. - Ha így nézel rám, fogalmam sincs, hogy meddig tudom majd visszatartani magam, hogy ne csókoljalak meg.

- Akkor nem foglak nézni - helyezem vissza a fejem a mellkasára. 

- Ezt te sem gondolhatod komolyan - emeli fel az állam, majd néz a szemeimbe. - Imádom amikor nézel, szóval nézz csak tovább - mosolyog. - De ezt akkor is meg fogom tenni - közli velem, mielőtt ajkát az enyémhez érinti.
Igazából még csóknak sem lehet nevezni, mivel csak az ajkaink érnek össze, de már most melegség önti el a szívem. Érzem, ahogy kétszer olyan gyorsan pumpálja a vérem, de ez nem csak velem van így, hiszen a tenyerem pont Louis szíve fölött van, ami szintén nem normális ütemben dobog. Mosolyogva dönti homlokát az enyémnek, miközben még mindig csak pár milliméter választ el minket egymástól.
- Tudod, mióta vártam erre? - kéri rekedt hangon. - Szerintem már azóta, hogy először láttalak, a dedikáláson, de még én sem voltam vele tisztában, de már akkor tudtam, hogy meg kell téged ismernem.
- Louis - motyogom, míg arcom a nyakhajlatába rejtem. - Itt maradsz ma este? - kérdem halkan.
- Szerinted ezek után képes lennék elmenni? - kérdi nevetve. - Hercegnő, semmi pénzért sem hagynálak most magadra mikor tudom, hogy ma este végre a karjaimba zárhatlak. Ugye most nem előlem bujkálsz? - próbál eltolni magától, de én erősen kapaszkodom. - Hercegnő, ne viselkedj gyerekesen.
- Nem viselkedem úgy - jelentem ki - de nekem így sokkal kényelmesebb - puszilom meg a nyakán lévő bőrt, mire felsóhajt - és szerintem te is élvezed.
- El sem tudod képelni, hogy mennyire - húz teljesen az ölébe. - Remélem, hogy ez nem csak egy szép álom és reggel mire felébredek már semmisé válik.
- Reggel is itt leszek, veled - nyugtatom meg. - Nem álmodsz, bár szerintem én azt teszem, de te tudom, hogy valódi vagy és reggel is itt leszel, csodássá téve a következő napom.

Sziasztok! Tudom, hogy nem ez a leghosszabb rész, de karácsony van és elég sok dolgom van még ma este, így többet nem tudtam összehozni a mai nap folyamán, de remélem ez is tetszett nektek! Szeretnék minden kedves olvasómnak BOLDOG ÉS BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNNI! Remélem jól telik a vakáció és minden kívánságotok teljesül. Nem utolsó sorban, pedig a blog egyik főszereplőjének Louisnak pedig Boldog Szülinapot Kívánok! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! U.I.: nem azért mondom ezt, mert zavar, csak nem értem,ha valaki nem szereti az írásom, akkor miért olvassa a történetem, hiszen senki sem kötelezi rá. Ha valami nem tetszik, akkor nem kell olvasni, én így vagyok vele. További szép estét mindenkinek!

8.rész - Döbbenet

Louis Tomlinson

  A napok gyorsan telnek, észre sem vettem és már megérkezett az interjú napja, ami azóta egy kicsit változott. Már nem csak én leszek a hatalmas stúdióban, hanem Harry is. Egyszerre akarnak velünk beszélni, hiszen két napja kiderült, hogy duettezni fogunk, ami persze mindenkit nagyon érdekel, így úgy döntöttek, hogy egyszerre faggatnak ki minket. Azon a kanapén, ahol két évvel ezelőtt még négyen ültünk, már csak ketten fogunk és már nem mint egy banda, hanem csak két jó barát. Furcsa lesz, de örülök, hogy Hazz is ott lesz  velem és ha kell, akkor kihúz a szarból, mint a régi szép időkben. De nem csak ő van velem, hanem Misty is. Igaz, nem volt könnyű rávenni, hogy elkísérjen erre az alkalomra, de sikerült meggyőznöm, aminek nagyon örülök, ugyanis szeretném, ha hallaná, amit mondani fogok. A többiek lehet, hogy nem fogják érteni az üzenetét, de bízom benne, hogy ő igen, hogy neki le fog esni mit szeretnék üzenni a szavaimmal. 

  - Te jobban izgulsz, mint én - mosolygok rá - pedig én állok ki rengeteg ember elé percek múlva - simítok ki egy tincset az arcából - nem pedig te.

  - Érted nem izgulhatok? - pillant fel rám. - És különben is, kicsit úgy érzem, hogy én is a részese leszek, hiszen kétlem, hogy engem nem fognak megemlíteni neked az elkövetkezendő egy órában. Biztosan szóba kerülök és fogalmam sincs, hogy mit fognak kérdezni vagy mi lesz utána, de bízom benne hogy minden a legnagyobb rendben lesz - bújik hozzám, mire én nevetve ölelem át. Az utóbbi időben megváltozott a kapcsolatunk, nem tudom, hogy pontosan milyen irányba is tart, de tetszik.

  - Csak az igazat fogom mondani, Hercegnő - suttogom. - Hogy ki hogyan fogja értelmezni az már nem az én problémám, de ne aggódj nem fogok botrányt kelteni - nyomok egy puszit a homlokára. - Semmit sem mondok majd, amivel téged elveszíthetnélek - nézek a szemeibe - hiszen nem az a célom.

  - Lou - sóhajt fel - ezt már megbeszéltük, barátok lehetünk, de többek nem. Nem akarom, hogy bárki is többet gondoljon rólunk, mint ami igazából van. Csak barátok vagyunk.

  - Tudod, hogy nekem az nem elég - húzom magamhoz közelebb - nem elég, mert én nem csak a barátod akarok lenni. Bármire képes lennék, hogy ezt te is elfogadd és ne akarj ellene semmit se tenni. Fontos vagy nekem, törődni akarok veled és megmutatni mi az a szeretet, de ahhoz neked is engedned kell - tolom el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. 

  - Nem akarok veled veszekedni - közli velem - de ne hozd fel ezt újra, különben még azt is elveszíted, amid most van. Nem lehetünk többek és kérlek ezt fogadd el - nyom egy puszit az arcomra, majd sarkon fordul és elindul az öltözőm felé. Utána szeretnék menni, de már nincs rá időm, hiszen két perc múlva élőben kell énekelnem, ami fogalmam sincs, hogy fog sikerülni a történtek miatt. Neki akartam énekelni, de ő nincs is itt.

  - Minden rendben? - jelenik meg mellettem Harry. - Mindjárt kezdünk, hol van Misty? - néz körül.

  - Azt hiszem egy kicsit összevesztünk - sóhajtok fel. - Miért van az, hogy én többet akarok tőle, ő pedig folyamatosan ellök magától? - sóhajtok fel. - Nem értem, hogy miért viselkedik így, amikor látom, hogy mit érez és mennyire boldog amikor magamhoz ölelem, érzem és tudom, hogy ő is érzi, de akkor miért taszít el, amikor én azt mondom, hogy többet akarok? Ma terveim voltak, de már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Félek, ha megteszem akkor végleg elveszítem őt. 

  - Kockáztatni kell haver, hiszen ha nem teszed, akkor az is lehet, hogy elbénázod az utolsó esélyed is, hogy valaha több legyen köztetek s biztos vagyok benne, hogy nem ezt szeretnéd. 

  - Igazad van - veszek egy mély levegőt. - Ha nem kockáztatok nem is nyerhetek, nem igaz? Na essünk túl az éneklésen és ezen az egy órán, hogy utána megbeszélhessem vele a történteket, ha egyáltalán még szóba akar velem még állni. 

  Furcsa lesz úgy énekelni egy régi számunkat, hogy már csak ketten tesszük, de kell a változatosság is, nem igaz? Lehet, hogy nem helyes, amit teszünk, hiszen a One Direction, csak a többiekkel az igazi, de míg nem készül el a közös számunk és közös interjút kell adnom Harryvel, akkor a régi számaink közül fogunk választani, abban bízva, hogy a többieket nem fogja érdekelni. 

  Izgulok, pedig már rég nem tettem ilyet éneklés előtt, de ez most más, mint a többi hiszen Harry is itt van, akiről azt hittem sosem énekelhetek újra együtt, de most mégis itt ülünk egymás mellett, arra várva, hogy elkezdjük az egyik volt sikerszámunkat. Tekintetemmel folyamatosan a színfalak mögé nézek, arra várva, hogy felbukkanjon Misty, de hiába, nem látom sehol. Ha mégis itt van, akkor jól elbújt előlem. Szemeimet behunyva kezdek bele a részembe, majd amint kinyitom őket pillantom meg a lányt, aki egyenesen engem néz, pislogás nélkül. A refrént végig a szemeibe nézve éneklem Harryvel, abban bízva, hogy észre fogja venni mit akarok neki ezzel üzenni és nem taszít el ismét magától.
  A szám végén hatalmas tapsvihar tör ki a stúdióban, mi pedig megöleljük egymást, majd vigyorogva közelítjük meg a kanapét. Amint a hangok elcsendesülnek, a műsorvezető mosolyogva üdvözöl minket.
  - Srácok! Jó újra látni titeket - néz ránk. - Szinte semmit sem változtatok az elmúlt időben. Bár azt nem tagadhatom, hogy a te - mutat Harryre - egy kicsit megnőtt.
  - Igen - nevet fel a mellettem ülő srác. - Ahányszor egy régi ismerősömmel találkozom mindig ez az első mondata felém, de lassan kezdek hozzászokni.
  - Ez érthető, hiszen amikor utoljára itt voltatok sokkal rövidebb volt. Hogy vagytok? Milyen érzés úgy itt ülni, ebben a stúdióban, hogy a többiek már nincsenek veletek? Milyen volt ketten énekelni azt a számot, amit eredetileg öten énekeltek, később pedig már csak négyen? - teszi fel az első kérdéseit.
  - Azt hiszem ezt mindkettőnk nevében mondhatom, hogy kicsit furcsa itt ülni a többiek nélkül és úgy énekelni, hogy ők már nincsenek itt, de elég időnk volt ebbe beletörődni. Külön folytatjuk az útjainkat és ezen már semmi sem fog változtatni - kezdek bele. - Ez nem azt jelenti, hogy nem hiányoznak, mivel nem telik el úgy nap, hogy pár pillanatra ne gondoljunk rájuk, legalábbis velem nem, mivel hosszú időn keresztül egy családot alkottunk, de úgy gondolom, hogy egyszer mindennek vége szakad és ezt el kell fogadni. A kapcsolatunk azért még nem szakad meg, mert nem alkotunk egy bandát, csak már nem olyan szoros mint akkor volt.
  - Igen, Lounak teljesen igaza van. Lehet, hogy nem vagyunk együtt, de attól még mindig fontosak számunkra. Tervezzük, hogy a jövőben valamikor szervezünk egy találkozót, ahol hosszú idő után mindenki egy helyen legyen, bár ez még csak egy ötlet, de szerintem mindenki benne lenne vagyis nagyon remélem - túr a hajába Harry. - Az, hogy most négy helyett csak ketten ülünk ezen a kanapén, számomra nagyon furcsa, hiszen mikor utoljára itt voltunk ők is itt voltak, de el kell fogadni a változásokat. Attól, hogy mi különváltunk az élet még megy tovább.
  - Ez teljesen érthető, hiszen tényleg hosszú időn át voltatok együtt, mint banda, most pedig már ti is csak barátokként ültök itt. Mikor találkoztatok újra és hogyan?
  - Pontosan nem emlékszem mikor, de nem volt az olyan régen. Egy kávézóban találkoztunk. Azt hittem, hogy csak káprázik a szemem és az nem is Louis, csak nagyon hasonlít rá, de amikor bátorságot véve magamon odamentem hozzá és megszólítottam, akkor kiderült, hogy jól láttam és tényleg ő volt az. Beszélgettünk, majd azon vettük magunkat észre, hogy minden olyan mint régen, hiszen tudod, hogy mi közel álltunk egymáshoz és ahogy látszik ezen az idő múlása sem változtatott.
  - Ezt jó hallani, biztos vagyok benne, hogy a rajongóitok is örülnek neki - mosolyog ránk - ahogy annak is, ami a napokban kiderült. Igaz, hogy egy közös számmal készültök számunkra? - mindketten bólintunk. - Mesélnétek egy kicsit erről.
  - Igazából ez az ötlet Harryé volt, én csak belementem. Miért ne tettem volna, hiszen ez egy olyan ajánlat, amivel sok ember tehetünk boldoggá és hát nekem is hiányzott a közös munka. Annyit még elárulhatok a számról, hogy nagyon jól halad és a rajongók biztosan örülni fognak neki.
  - Amikor a számokat írtuk Louval úgy éreztem, hogy visszautaztunk az időben és minden olyan, mint régen. Hülyéskedtünk, viccet csináltunk az írásból, de egyben komolyan is vettük. Nem ígérhetem, hogy lesz még más közös számunk is, de azt igen, ha esélyt kapunk rá én biztosan nem fogom visszautasítani.
  - Amikor először meghallottam a hírt, azt hittem, hogy csak egy pletyka és nem csak én, hanem sok rajongó is, de most ti megerősítettétek, hogy nem csak egy kitaláció az egész, hanem valóság. Biztosan merem állítani, hogy mind nagyon várjuk, hogy kikerüljön a számotok és reménykedünk benne, hogy nálunk adjátok majd először elő. De most meséljetek egy kicsit magatokról. Harry, ha forrásaim nem csalnak, akkor igaz, hogy úgy döntöttél egy kis időre visszaköltözöl London városába magad mögött hagyva LA-t?
  - Igen - bólint rá barátom. - Imádom az LA-i életet és néha hiányzik a meleg, de London is hiányzik, szóval most úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm. Pontosan nem tudom megmondani neked, hogy mennyi időre, de az biztos, hogy nem csak pár hétre. Szeretnék végre a saját karrierem is koncentrálni és magamnak is számokat írni, nem csak más hírességeknek. Persze nagyon jó volt a velük való közös munka, de hiányzik az éneklés, így most próbálok egy kisebb lemezt összedobni, míg itt vagyok, amin biztosan szerepelni fog a Louissal való közös dalunk is.
  - Erről még semmit sem hallottunk, de már kíváncsian várjuk azt a napot, amikor a polcokon megjelenik majd az albumod. És mi a helyzet a lányokkal, ha jól tudom, akkor LA-ben párkapcsolatban éltél, mi lett vele?
  - Erről nem igazán szeretnék beszélni - sóhajt fel. - De annyit elmondok, hogy nem igazán illettünk össze és vége van a dolognak, viszont a részletekbe nem mennék bele.
  - Igazán sajnálom - szomorodik el. - Viszont biztos vagyok benne, hogy ennek kint nagyon sokan örülnek, hiszen a rajongói táborod még mindig imád téged és valahol a nagyvilágban létezik egy olyan lány, aki boldoggá fog téged majd tenni, csak meg kell várnod, hogy eljöjjön az ideje. De ha már a lányoknál tartunk - fordul felém, mire egyből tudom, hogy mit fog tőlem kérdezni - jól tudom, hogy Misty Stonenal elég jó viszont ápolsz? - mutat a tv-ben lévő közös képekre, amiket a paparazzik készítettek rólunk.
  - Tudtam, hogy el fog jönni ez a kérdés - kezdek bele. - Gondolom az egész sztorira kíváncsi vagy, úgyhogy azt hiszem a legjobb lesz, ha az elején kezdem. Mistyvel egy dedikáláson találkoztam, amit ő tartott. Igen, tisztában vagyok vele, hogy most mindenki azt kérdi én mióta szeretek olvasni, amire most választ is adok. Az, hogy a banda szétment sok mindent megváltoztatott az életemben, elkezdtem olyan dolgokat csinálni, amikre nem volt időm. Többet fociztam és az olvasásra is rászoktam. Misty könyvei nagyon tetszettek, mivel nem próbálta velük azt üzenni, hogy az élet szép és csak boldogság létezik benne, hanem a valóságot írta le. Létezik szerelem, szenvedély, de egyben van egy vég is, amin senki sem tud változtatni. De ha azt a személyt teljes szívedből szereted, akkor képes vagy miatta elviselni minden fájdalmat, képes együtt élni vele, mert szereted, történjék bármi is. Nagyon jó drámákat ír és a könyveiből úgy éreztem, hogy kicsit ismerem őt, de rá kellett jönnöm, hogy valójában akkor ismertem meg, amikor küzdeni kezdtem a barátságáért. Lehet, hogy ez furán fog hangzani, de menekült előlem, amit a mai napig sem értek, de lassan kezdem feladni és csak szimplán elfogadni, hogy a barátomnak mondhatom, akire mindig számíthatok, aki nem azért akar a közelembe lenni, mert híres vagyok, hanem önmagamért. Közel kerültünk egymáshoz, rövid idő alatt, de csak mint barátok, bár én azt sosem tagadtam, hogy tetszik nekem, de számomra a barátsága is elég, ha ő csak ennyit szeretne tőlem. Ahogy ő is mondta el kell fogadni azt, ami adott nekünk én is ezt teszem.
  - Ez egy igazán szép történet. Eleanor után jó, hogy találtál egy lányt, akinek képes vagy megnyílni, akire számíthatsz még ha csak barátként is. El sem tudom képzelni, hogy mit gondolhat most arról, hogy az egész világnak bevallottad, hogy neked tetszik, viszont ő csak a barátod akar lenni, de ha én lennék a helyében ezek után biztosan átgondolnám a válaszom. Hiszen te egy nagyon kedves és szerethető srác vagy és kár lenne kihagyni a lehetőséget, hogy megtudhassa milyen vagy, amikor valakit nagyon szeretsz - fejezi be.
  Magamon érzem a tekintetét, biztos vagyok benne, hogy engem bámul, de félek felé pillantani, mivel fogalmam sincs, hogy mi fog fogadni. Ha most rápillantanék, akkor biztosan kizökkennék az interjúból az pedig nem lenne jó, így csak utána derül ki, hogy mennyire haragszik rám. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem dühös és tényleg átgondolja a válaszát vagy legalább megkapom az indokot, hogy miért nem akar több lenni számomra. Miért nem akar a barátnőm lenni?!
  - Srácok, sajnos csak ennyi fért bele az adásunkba, de remélem hamarosan újra találkozunk. Addig is szeretnék nektek sok sikert és szerencsét kívánni. Búcsúzzunk nagy tapssal Louis Tomlinsontól és Harry Stylestól.

***

  Szerettem volna egyből megkeresni Mistyt, de nem volt rá esélyem ugyanis a show után autogramokat kellett osztogatnunk, amivel egy jó fél óra el is telt. Attól tartottam végig, hogy mire végzek Misty hűlt helyét találom, de nem így volt. Még mindig ott állt, ugyanazon a helyen, ahol a műsor kezdetén és könnyes szemekkel bámult maga elé. Lépteim meggyorsítva sietek elé, majd emelem fel az állát.

  - Mi a baj? - kérdem csendesen. - Mondtam valamit, amit nem kellett volna? - kérdem a szemeibe nézve, de ő csak megrázza a fejét. - Akkor miért sírsz? -simítok végig a szeme alatt. - Misty?

  - Én... én csak sajnálom - motyogja, mellkasomba fúrva az arcát. - Sajnálom, mindent sajnálok...

  - Miről beszélsz? - szorítom magamhoz, ezzel próbálva megnyugtatni őt, hogy nem haragszom rád. - Miért kéne tőlem bocsánatot kérned, nem értem?

  - Te velem akarsz lenni - suttogja - de én ezt nem adhatom meg neked, mert a boldogság nem tartana örökké, nem tudnálak boldoggá tenni és a végén csak szenvedés okoznék neked, azt pedig nem akarom. Hidd el szeretnélek közel engedni magamhoz, de nem lehet... nem tehetem ezt veled, mert nem érdemled meg, nem érdemled meg, hogy miattam légy szomorú. 

  - Nem értem miről beszélsz - morogom. - Fogalmam sincs, hogy miért mondod ezt, de nem pont te mondod azt, hogy mindenkinek esélyt kell adni? Esélyt kell adni a boldogságnak, nekünk miért ne lehetne adni egyet? Miért nem akarod, hogy boldog légy, velem? Azt hiszed, hogy nem tudnálak boldoggá tenni?

  - Mi? - tolja el magát tőlem. - Nem erről van szó Louis - néz a szemeimbe. - Tudom, hogy képes lennél rá, biztos vagyok benne, abban nem vagyok biztos, hogy képes lennél elfogadni, ami velem jár... 

  - Mindent képes lennék elfogadni, ami veled jár, mindent, miért nem akarod ezt elhinni? - sóhajtok fel. 

  - Sajnálom - dönti homlokát az enyémnek, miközben egye szaporábban veszi a levegőt. - Sajnálom, de nem lehet... csak a barátod tudok lenni, hiába szeretnék neked esélyt adni, nem lehet... kérlek fogadd ezt el - nyom egy puszit a szám sarkába, majd kibontakozik az ölelésemből és elviharzik, én pedig dermedten bámulok utána.

  - Mi volt ez? - jelenik meg mellettem Harry.

  - Fogalmam sincs, haver - bámulom továbbra is a távolodó alakját.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszett. Sajnálom, hogy egy kicsit késtem vele, de az utolsó hetekben a suliba minden összejött, de most, hogy három hétig nem igazán kell semmit csinálni, bár tanulni igen, de nincs időhöz kötve, szóval nem fogok majd késni a részekkel. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! További szép napot!