9.rész - Esély

Misty Stone

Önzőségnek számít, ha én is szeretnék boldog lenni? Ha engedni szeretnék a határaimon és végre azt tenni, amit igazán szeretnék? Önzőség lenne tőlem, ha megajándékoznám magam egy csipetnyi boldogsággal, amíg még van rá esélyem? Napok óta kerülöm. Nem veszem fel, ha hív, nem engedem be, ha órákon keresztül az ajtóm előtt áll. Még csak a házból sem teszem ki a lábam, mert nem akarok vele összefutni, de hiányzik... Magamnak is be kell vallanom, hogy mennyire hiányzik a társasága. Amit az interjún mondott rólam... az boldoggá tett, abban a pillanatban igazán éreztem a testemben szétáradni az örömöt, de mégis megfosztottam magam tőle. De ez idáig tartott. Nem lehet, hogy ennyire elzárjak magamtól mindenkit. Nem tehetem meg magammal, hogy csak a szobában üljek a négy fal között, miközben Kim folyamatosan azt kérdezgeti, hogy miért nem megyek ki a házból. Nehezen vettem rá magam, hogy beszéljek neki Louról és meg is kaptam tőle a magamét, amikor a kis történetem végén azt mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Egyből a fejemhez vágta, hogy hülye vagyok, főképpen azok után, amit élő adásban mondott rólam és igaza is van. 

Ma sok mindent eldöntöttem magamban. Beszélni fogok a szüleimmel és Kimmel is a dolgaimról. Louissal pedig találkoznom kell, hogy elmondjam neki mit gondolok, hogy visszaszerezzem azt a cseppnyi örömöt az életembe, amit ő nyújtott számomra az elmúlt hetekben. Vissza akarom kapni a barátságát vagy talán... annál kicsit többet, még nem döntöttem el. 

A kávézóban ülve érzem, hogy valaki figyel. Magamon érzem a tekintetét. Bár azzal tisztában vagyok, hogy ez a személy nem Louis, mivel ő nem tartózkodik itt és nem is Harry, ugyanis ők éppen a számukon dolgoznak, de akkor ki lehet? Egyetlen ismerőst sem látok...

- Szia - szólal meg egy lágy hang, mire egyből felé kapom a fejem. Egy fiatal lány áll az asztalom mellett, akiben egyből felismerem Louist. Lottie. Igaz még sosem találkoztunk, de attól én még ismerem a családját és abban is szinte teljesen biztos vagyok, hogy ő is pontosan tudja, hogy én ki vagyok. - Leülhetek? - mutat a velem szemben lévő székre. - Nem akarlak zavarni és megértem, ha nemet mondsz, de szeretnék valamit elmondani. Ígérem, hogy rövid leszek - biztosít róla. 

- Szia, Lottie - mosolygok rá, próbálva lenyelni a torkomban lévő gombócot. - Foglalj helyet. Nézd azt hiszem vagyis inkább sejtem, hogy miért jöttél... 

- Igen, meglehet és szerintem nem is tévedsz, de hallgass meg - kérlel, mire bólintok. - Tudod, Lou fontos nekem és a napokban még sosem láttam ennyire levertnek, mint most. Ha rákérdek, csak felsóhajt és azt mondja, hogy nem akar róla beszélni. Nem mondja, de én sem vagyok hülye és tudom, hogy hozzád van köze az állapotának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te tehetsz róla csak aggódom érte. Azért jöttem most ide hozzád, hogy megkérjelek hívd fel és beszélj vele. Tudom, hogy az interjún elég szépen és nyíltan fejezte ki magát, de ő mindig ilyen volt. Sosem fogta vissza azt, amit ki akart mondani. Neked is elmondta, ebben biztos vagyok. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem a média előtt kellett volna ezt tennie, de őt is meg lehet érteni, hiszen tetszel neki. Sokat beszélt egy lányról, amikor utoljára találkoztunk, amikor még jól volt. Természetesen a nevét sosem említette, de mivel folyamatosan veled szerepelt a képeket, nem volt nehéz kitalálni, hogy te vagy az. 

- Nem akartam ezt tenni vele... - suttogom. - Igazából még csak el sem akartam magamtól taszítani, mivel nekem is nagyon hiányzik a társasága, de meg kellett tennem. Az okát nem mondhatom el, de azt megígérhetem, hogy ma beszélek vele és megpróbálom helyrehozni a dolgokat, abban bízva, hogy képes lesz elfogadni azt, amit majd mondok neki. 

- Nem haragszik rád - rázza meg a fejét - erről szó sincs, csak csalódott vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem... biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog, hogy hall rólad - mosolyog rám. - Rendes fickó, ha valaki fontos neki azt minden erejével meg akarja védeni. Az utóbbi időben sok mindent veszített el és látom rajta, hogy téged nem akar. Küzdeni fog, ameddig csak kell, hogy elhitesse veled, hogy megérdemel egy esélyt...

- Tudom - sóhajtok fel. - És már azt hiszem azt is, hogy mit fogok neki mondani csak azt nem tudom, hogyan tegyem meg. 

- A könyveidben elég jól ki tudod fejezni magad - kacsint rám - szerintem élőben is menni fog, csak ne gondolkozz, mond ki azt, amit érzel és hidd el, hogy neki az is elég lesz. 

- Hiszek neked. De nekem most mennem kell, de ígérem, hogy ma beszélni fogok vele - teszem még hozzá. - Jó volt veled találkozni Lottie - simítok végig a karján, amikor elhaladok mellette. 

- Remélem még találkozunk - kiált utánam, mire én mosolyogva bólintok rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. 

***

Egész délután azon gondolkodtam, hogy mit fogok holnap mondani a szüleimnek és Kimnek, ugyanis nem állhatok eléjük és mondhatom ki egyből, mivel akkor tuti frászt kapnának, bár ez szerintem így is megtörténik majd. Erősnek kell lennem, hogy meg tudjam őket nyugtatni, hiszen jól vagyok és ezt ők is tudják, amíg szedem rendesen a gyógyszereket, addig jól is leszek. 

A másik problémám pedig nem más, mint Louis. Percek óta bámulom a telefonom, pontosabban a benne lévő szót, amit készülök neki elküldeni. Átjössz? ennyi áll benne, tudom, hogy azok után, ami történt ez kevés, de biztos vagyok benne, hogy nem utasítana vissza. Abban a pillanatban rohanna, amint elolvasná az üzenetet. Mély lélegzetet véve nyomom meg a küldés gombot, majd dőlök hátra a kanapémon. Nem telik el fél perc és már jön is a válasz: Azonnal. 

Fogalmam sincs, hogy mi fog ma este történni és hogy fogom neki mindazt elmondani, amit szeretnék, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell. Újra mosolyogni akarom őt látni, ugyanis kicsit kutakodtam a netten és az elmúlt napokban, amikor lekapták olyan volt, mintha nem is ő lett volna, ami megrémiszt, hiszen ő mindig életvidám... és az, hogy most nem az, nekem köszönhető, ezen pedig változtatni akarok. 

Gondolataim a csengő hangja zavarja meg, mire lassan elindulok az ajtó felé. A gyógyszernek köszönhetően elég gyenge vagyok, ami remélem neki nem fog feltűnni, mert erre most nem szeretnék magyarázatot adni, senkinek sem. Csak vele akarok lenni és úgy tenni, mintha minden tökéletes lenne. Az ajtót kitárva, abban a pillanatban a karjaiba vetem magam. Egy másodpercig meglepetten áll előttem, de amint feldolgozza a történteket ő is szorosan a karjaiba zár. Érzem, ahogy az izmai ellazulnak, ahogy mosoly kúszik az arcára. 

- Neked is szia - suttogja a nyakamra. Szorosabban bújok hozzá, nem akarok elengedni, nem akarok neki magyarázkodni, egyszerűen csak azt szeretném, hogy az elmúlt nap kitörlődjön és minden onnan folytatódjon, ahol abbamaradt. - Látom hiányoztam. - Hallom a hangján, hogy zaklatott, de nem távolodom el tőle. Hiányzott és ezt pontosan tudnia is kell. 

- Nagyon - motyogom. Miután már percek óta így állunk az ajtóban, kicsit zavartan húzódom hátrébb, majd lépek el az ajtóból. - Gyere be - indulok el a nappali felé, miközben hallom, hogy ő is követ engem, miután bezárja maga mögött az ajtót.

- Azt hittem többé nem látlak - sóhajt fel pár csendes perc után a kanapén ülve. - Nem szeretném még egyszer ezt érezni - teszi hozzá halkan. 

- Én pedig nem akarlak szomorúnak látni - húzódom hozzá közelebb, míg a fejem a vállára hajtom, ő pedig átkarol, ezzel még közelebb húzva magához. - Neked mosolyognod kell, mindig - suttogom. - Tudom, hogy... én vagyok az oka, de kérlek megtehetnénk, hogy ez a pár nap nem történt meg? - kérlelem őt. - Folytathatnánk az interjú végétől, elfelejtve azt, amit ott mondtam? Nem vagyok biztos a döntésemben - teszem hozzá - de úgy gondolom, hogy mindenki érdemel egy esélyt... nem tudom, hogy mi lesz a vége, de esélyt akarok neked adni, mert úgy érzem ez a helyes út...

- Ezt komolyan mondod? - döbben meg. - Most ezt tényleg kimondtad vagy csak képzeltem? Mond ki még egyszer - néz rám csillogó kék szemeivel.

- Adok neked egy esélyt - mosolygok fel rá. - Csak semmit se siessünk el, egyenlőre csak maradjunk így - fúrom arcom mellkasába. 

- Köszönöm - szorít magához, miközben lágy puszit nyom a hajamba. - Azt hiszem ettől jobb hírt nem is kaphatnék a mai nap folyamán - teszi hozzá. - Mennyi köze van ennek egy szőke lányhoz, akivel ma láttak téged? - kérdi kuncogva.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - vágom rá. Tisztában vagyok vele, hogy sok kép került fel miközben Lottieval beszélgettünk, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy miatta tettem ezt, mert anélkül is így döntöttem volna. 

- Nem is számít - simít végig a karomon. - De az biztos, hogy meg kell neki köszönjem a tettét. Tudom, hogy a végső a te döntésed, de biztosan ő is segített benne, bár azt nem szeretem ha valaki a hátam mögött cselekszik, de ennek kivételesen örülök.

- Csak jót akart neked és nekem is - nézek fel rá. - És nézd most újra mosolyogsz, mindketten csak ezt akartuk elérni.

- Hercegnő, hogy értetted azt, hogy szeretnél lassan haladni? - kérdi csillogó szemekkel, hol a szemeim, hol az ajkam bámulva. Tudom mit tervez és bevallom én is szeretném, de fogalmam sincs, hogy mi történne, ha megtenné. - Ha így nézel rám, fogalmam sincs, hogy meddig tudom majd visszatartani magam, hogy ne csókoljalak meg.

- Akkor nem foglak nézni - helyezem vissza a fejem a mellkasára. 

- Ezt te sem gondolhatod komolyan - emeli fel az állam, majd néz a szemeimbe. - Imádom amikor nézel, szóval nézz csak tovább - mosolyog. - De ezt akkor is meg fogom tenni - közli velem, mielőtt ajkát az enyémhez érinti.
Igazából még csóknak sem lehet nevezni, mivel csak az ajkaink érnek össze, de már most melegség önti el a szívem. Érzem, ahogy kétszer olyan gyorsan pumpálja a vérem, de ez nem csak velem van így, hiszen a tenyerem pont Louis szíve fölött van, ami szintén nem normális ütemben dobog. Mosolyogva dönti homlokát az enyémnek, miközben még mindig csak pár milliméter választ el minket egymástól.
- Tudod, mióta vártam erre? - kéri rekedt hangon. - Szerintem már azóta, hogy először láttalak, a dedikáláson, de még én sem voltam vele tisztában, de már akkor tudtam, hogy meg kell téged ismernem.
- Louis - motyogom, míg arcom a nyakhajlatába rejtem. - Itt maradsz ma este? - kérdem halkan.
- Szerinted ezek után képes lennék elmenni? - kérdi nevetve. - Hercegnő, semmi pénzért sem hagynálak most magadra mikor tudom, hogy ma este végre a karjaimba zárhatlak. Ugye most nem előlem bujkálsz? - próbál eltolni magától, de én erősen kapaszkodom. - Hercegnő, ne viselkedj gyerekesen.
- Nem viselkedem úgy - jelentem ki - de nekem így sokkal kényelmesebb - puszilom meg a nyakán lévő bőrt, mire felsóhajt - és szerintem te is élvezed.
- El sem tudod képelni, hogy mennyire - húz teljesen az ölébe. - Remélem, hogy ez nem csak egy szép álom és reggel mire felébredek már semmisé válik.
- Reggel is itt leszek, veled - nyugtatom meg. - Nem álmodsz, bár szerintem én azt teszem, de te tudom, hogy valódi vagy és reggel is itt leszel, csodássá téve a következő napom.

Sziasztok! Tudom, hogy nem ez a leghosszabb rész, de karácsony van és elég sok dolgom van még ma este, így többet nem tudtam összehozni a mai nap folyamán, de remélem ez is tetszett nektek! Szeretnék minden kedves olvasómnak BOLDOG ÉS BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNNI! Remélem jól telik a vakáció és minden kívánságotok teljesül. Nem utolsó sorban, pedig a blog egyik főszereplőjének Louisnak pedig Boldog Szülinapot Kívánok! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! U.I.: nem azért mondom ezt, mert zavar, csak nem értem,ha valaki nem szereti az írásom, akkor miért olvassa a történetem, hiszen senki sem kötelezi rá. Ha valami nem tetszik, akkor nem kell olvasni, én így vagyok vele. További szép estét mindenkinek!