15.rész - Túlzott féltés

Ki sem kell nyitnom szemeim, hogy rájöjjek hol vagyok ebben a pillanatban. Túlságosan ismerem ezt a helyet. Meg persze az is segít ebben, hogy mindenre emlékszem. A veszekedésre, ami azért történt mert én túl makacs vagyok, hogy elfogadjam most Kimnek van igaza, majd a rosszullétemre, ami annak volt köszönhető, hogy beláttam neki van igaza, és lejátszódott előttem a jelenet, ami bármikor bekövetkezhet. Most pedig itt fekszem, csukott szemekkel arra várva, hogy elég erőt gyűjtsek és kinyissam pilláim. Fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám, ha ez megtörténik, hiszen tisztában vagyok vele, hogy Kim képes butaságot csinálni, amikor azt hiszi, hogy nagy a baj. Bár most tényleg az is, de ez az én helyzetemet nézve normális. Lehet, hogy mások halálra rémülnének, de nekem nem ez volt az első ilyen esetem, úgyhogy tudom, hogy annyira nem nagy a baj, csak a körülöttem lévők nem igazán fogják fel, mivel ők csak azt tudják, hogy egy ilyen alkalomkor meg is halhatok. Félek ha kinyitom szemeim, nem csak Kim aggódó tekintetével találom szembe magam, hanem esetleg a szüleimével vagy Louiséval, ami valljuk be nagy esély van. Ezek az esetek nem pár percesek szoktak lenni, hanem órásak, ami annyit jelent, hogy már biztosan tudja, hogy nem vagyok otthon és van egy olyan rossz megérzésem, hogy azzal is tisztában van hol vagyok és miért, bár remélem ez csak egy rossz megérzés. Most az egyszer szeretném, hogy az legyen. Nem akarok azzal találkozni, ami pár órája játszódott le a fejemben. Nem akarom, hogy tényleg megtörténjen, ami volt. Nem történhet meg. 

Résnyire nyitom a pilláim, mire szemeim elé kerülnek a fehér falak. Sóhajtva pislogok párat, majd pillantok körbe a szobában. Döbbenten veszem észre, hogy tényleg nem vagyok egyedül. Itt ül az ágyam mellett, a kezemet fogva. Legszívesebben tovább tetetném, hogy pihenek, de tudom, hogy sokáig úgysem válna be. Erre a pillanatra különben sem lehet felkészülni. Hiába mondogatod magadnak, hogy már csak pár perc és akkor felkeltem a figyelmét, tisztában vagy vele, hogy nem leszel olyan erős percek múlva sem, mint szeretnél. Sőt minél tovább húzod az időt, annál bátortalanabb leszel. A kezében lévő kezemmel megszorítom az övét, mire fejét azonnal az irányomba kapja. 

Tudtam, hogy mi vár majd rám, mégis meglepődöm. Azt az arcot, amit szinte mindig mosoly díszít most szomorú. Vörös szemei alatt karikák díszelegnek és ez mind az én hibám. Miattam néz ki úgy, mint egy roncs, én vagyok az oka, hogy sírt. De ez mind nem elég, nem tőlem tudta meg azt a dolgot, amit nekem kellett volna elmondanom, még ha nagyon fájdalmas is lett volna, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy nem közölte vele senki sem, hogy mi bajom. 

Könnyeimmel küszködve emelem fel a közelében lévő kezem, majd helyezem az arcára. Tudom, hogy meg kellene szólalnom, magyarázatot kellene adnom neki, de mit mondhatnék? Hogy sajnálom? Igen, ezt kellene, de ettől még nem javulna a helyzet. Ide már nem elég egy sajnálom. Szemeim lesütöm, majd a kezem is visszaengedem az ágyra. Nem tudok rá nézni, nem tudom, hogy mit kellene tennem. 

- Tudod - suttogom rekedten. - Tudod, és még mindig itt vagy... nem érdemlem meg - remeg meg a hangom. - Sosem kellett volna... sosem... - de nem tudom befejezni. Nem csak azért mert a szavamba vág, hanem, mert fájnak a kiejtett szavak, fáj amit mondani akarok.

- Ne beszélj, pihenj - motyogja. - Én itt leszek veled, végig itt leszek. Nem taszíthat el senki sem mellőled.

Fogja meg a kezem, amit én legszívesebben kirántanék a szorításából. Miért nem tudom elküldeni. Miért nem tudom azt mondani neki, hogy felejtsen el és könnyítsem meg az életét. Könnyítsem meg az elengedésem számára. Mivel ha itt marad akkor biztosan nem ez fog történni. Nekem köszönhetően fog szenvedni, én leszek az oka, hogy amikor senki sem látja szomorú lesz, mert tudom, hogy így lesz. Mások előtt, előttem erősnek mutatja majd magát, de mi lesz akkor, amikor egyedül van? Mi lesz akkor, amikor a magány átveszi felette az uralmat, összetörik, mint én az elején? Nem akarom, hogy azon menjen keresztül, mint amin én mentem. 

- Sajnálom... én nagyon sajnálom - szorítom meg a kezét. - Tudom, hogy el kellett volna mondanom, ahogy azt is, hogy jogod van tudni mi folyik a barátnőd életében, jobban mondva életével, de nem tudtam hogyan... csak boldog akartam lenni, egy rövid ideig, amíg van rá esélyem... próbáltalak eltaszítani, de nem hagytad magad és végül már ott voltam, hogy ha fájdalmat is fogok neked okozni, veled leszek, mert ezt akartam... Önző vagyok, kihasználtalak, pedig tudtam, hogy nem lehetek veled örökre.

- Ne beszélj butaságot jó? Az, hogy velem vagy nem kihasználás. Csak szerelmes vagy, ami normális és egyáltalán nem baj. Lehet, hogy nem mondtál el nekem mindent és ez fáj, de meg tudlak érteni. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet neked, de azt tudom, hogy minden ember megérdemli a szerelmet, te is és tőlem meg is fogod kapni, csak ne taszíts el magadtól. 

- Miért mondod ezt? Miért vagy még itt? Már rég nem kellene itt lenned - sírom. - Mások már rég leléptek volna, ha ezt megtudják, te mégis itt vagy, miért?

Pillanatok alatt terem mellettem, majd ölel magához. Remegő kezeimmel átölelem őt, miközben beszívom az illatát és szabadjára engedem a könnyeim. 

- Ha bárki más lett volna a helyembe és lelép, az azt jelenti, hogy nem szeretett eléggé, ahhoz, hogy a bajban is melletted legyen, de én nem fogok lelépni. Te sokkal fontosabb vagy nekem, hogy ez elválasszon tőled. Nem gondolhattad ezt rólam. Sosem tennék veled ilyet. Megértem, hogy miért nem mondtad el, egy részem érti, de a másik irtóra haragszik és dühös rád, mert eltitkoltad. Jogom lett volna tudni. Persze a bizalom nem egyik percről a másikra jön, de attól még szerettem volna tőled hallani, nem pedig mástól. De nem számít, nem foglak elhagyni érte, sosem tennék ilyet, mert szeretlek és most, hogy ezt megtudtam ez csak erősebb lett.

- Nem érdemellek meg....

***

Tegnap este jöttem haza, de azóta hol Kim van nálam, hol Louis. Louis ha tehetné, akkor el sem mozdulna mellőlem, amivel kezdem azt érezni, hogy fojtogat, de nem szólok semmit, hiszen megértem, hogy miért teszi. De nem szabadna elfeledkeznie magáról és arról, hogy neki is van élete rajtam kívül. Éppen ezért akartam elkerülni, hogy megtudja, amiről persze tudtam, hogy lehetetlen, de azért bíztam benne, hogy egy ideig sikerülhet. Nem így lett, de bele kell törődnöm, hogy ez van és nem tudok rajta változtatni. 

- Kim, komolyan nem vagyok gyerek, tudok egyedül is hozni magamnak is vizet - sóhajtok fel. - Különben is nem azt mondták nekem, hogy nem kelhetek fel, hanem, hogy jobban kell magamra vigyázzak, de sétálhatok szóval kérlek, legalább míg Louis nincs itt engedd meg, hogy felálljak és sétáljak kicsit.

- Persze, hogyha valami lesz, akkor majd én legyek a hibás, már így is annak érzem magam az utóbbi miatt, meg azért is, hogy anyáék előtt titkolózók, hadd ne kelljen már a pasid előtt is, jó?

- Kibírhatatlanok vagytok, mind a ketten - morgom. - Gondolom, örüljek, hogy írni még írhatok és szerintetek az nem megterhelő számomra...

- Ne hisztizz Misty, inkább örülj, hogy nem fogadott fel melléd egy testőrt, aki a nap 24 órájába melletted van és sehová sem mehetsz nélküle.

- De jól vagyok - nyögök fel. - Miért nem fogjátok fel, hogy ez akkor történhet meg velem csak, ha felzaklatom magam és ha így folytatjátok, akkor odáig fog fajulni és akkor magatokat okoljátok majd...

- Tudom, hogy azt vártad volna tőlem, hogy ne mondjam el neki, tisztában vagyok vele, de Misty gondolj már rá egy kicsit, szerinted, hogy jött volna ki, hogy nem mondok neki semmit és közben nem talál otthon. Bocsi, de tudod, hogy én sosem voltam olyan személy, aki képes valaki előtt titokban tartani a dolgokat hosszú ideig, főképpen nem akkor, ha úgy érzem, hogy joga van tudni az illetőnek. És lásd be, Louisnak joga volt róla tudni, még akkor is, ha ezzel kicsit megváltozott a közeledben. Szeret téged és nem lehet úgy veled, hogy te közben valami nagyon fontos dolgot eltitkolsz előle, mert az nem lenne fair. 

- Igazad van, de attól még szeretném visszatekerni az időt és nem összeveszni veled... majd mindkettőtök napját tönkretenni. De nem lehet... már nem tehetek semmit és azzal is tisztában vagyok, hogy anyáéknak is el kell mondanom minél hamarabb, csak kérlek ne sürgess vele. 

- Nem foglak, de te is tudod, hogy joguk van tudni, hiszen a szüleink, te pedig a lányuk vagy, akit szeretnek. Hidd el, hogy nem szeretnéd, hogy úgy tudják meg, mint Lou. Ott voltam, láttam, ahogy összetörik, ne akard, hogy anya is úgy essen össze, ahogy ő tette. Nem beszél róla tudom, de nagyon rossz állapotba került. Így még egy fiút sem láttam... szóval kérlek ne taszítsd el magadtól még akkor sem, ha úgy érzed, hogy jobb neki nélküled, mert ez ne igaz. Neki melletted a legjobb még akkor is, ha már tudja, hogy ez nem végleges.

- Sokszor gondoltam rá, de nem fogom megtenni, túlságosan fontos számomra, hogy ilyet tegyek vele. Nem akarom elveszíteni és most, hogy tudom így is velem marad már nem is akarom, hogy elmenjen, csak a rosszabb pillanatokban. 

- Megjöttem - jelenik meg Louis. - Látom jól elvagytok.

- Pontosan, mint egy anya és négy éves kislánya - forgatom a szemeim. - Legalább elmehetek zuhanyozni egyedül? - sóhajtok fel.

- Baj lenne, ha csatlakoznék? - kérdi vigyorogva.

- Ugye ezt most te sem gondoltad komolyan? - kérdem dermedten. - Louis, komolyan nem vagyok gyerek, nem lesz semmi bajom és ezzel az agyamra fogtok menni és ismét felhúzom magam. Egyedül is tudok zuhanyozni.

- Ki mondta, hogy nem? - vonja fel a szemöldökét, mire nekem pír jelenik meg az arcomon. - Na látod érted te, hogy mire gondoltam.

- Azt már nem - motyogom zavartan. - Én szépen lezuhanyzok egyedül, ti addig megbeszélitek, hogy mennyit rosszalkodtam, míg nem voltál itt, de be nem jöttök velem...

Van egy olyan érzésem, hogy Louisnak ma jó kedve van és hülyéskedni fog, amit én ugyanúgy félre fogok érteni, mint most vagy inkább azt értem, amit értenem kell, csak hát én annyira még nem érzem itt annak az idejét. De ezt úgysem szabad eltervezni, csak hagyni kell, hogy minden a maga idejében történjen.  

Sziasztok! Sajnálom a sok-sok késést, de nem fogok magyarázkodni. Végzős vagyok és gondolom mindenki tudja, hogy nem minden blogra jut időm és amibe kicsit nehezebben megy azt hagytam. De most visszatértem és készen állok rá, hogy befejezzem a történetet. Még pontosan nem tudom hány részből fog állni, de azt már most elárulom, hogy Louis szemszögéből fog záródni, ami azt jelenti, hogy páratlan lesz a részek száma, mivel az epilógus lesz az övé. Remélem tetszett! Köszönöm a biztatásokat és az olvasókat!