16.rész - Minden zavaró tényező nélkül

Hetek teltek el, amióta tudom, hogy mi a helyzet Mistyvel. Nem azt mondom, hogy már megbirkóztam vele, és nem vagyok dühös, mert eltitkolta előlem, de szeretem és ebben a helyzetben semmi más nem számít. Csak remélni tudom, hogy valami csoda fog történni, és minden helyreáll, de ha nem is, akkor hálásnak kell lennem azért, hogy találkozhattam és szerethettem egy ilyen csodálatos lányt, mint ő. 

Bevallom szinte minden nap összekapunk valamin, de ez csak azért van, mivel én túlságosan védelmező vagyok. Körülbelül úgy viselkedek, mintha az apukája lennék, aki megmondja neki mit tehet és mit nem. Mindig ott akarok lenni, ha készül valahová és ha ez nem jön össze, minden tiltakozása ellenére is mellé küldöm az egyik testőröm, akinek kijelentettem, hogyha bármi apró probléma adódik, abban a pillanatban hív és én megyek is.

Éppen a stúdióban vagyok, ahol az új dalomat vesszük fel. Szerettem volna ha ő is elkísér, de azzal nem számoltam, hogy ő is elég híres és neki is vannak kötelezettségei, mint például a könyveinek a dedikálása. Nem azt mondom, hogy nyugodt szívvel engedtem el, de tudom, hogy biztonságban van, amíg meg nem jelenik egy híresség, mint én azon a napon. Most már értem, hogy miért szédült meg, ahogy azt is miért szokott néha elfehéredni, így, hogy tudom mi a helyzet azok az apró kérdések, amik bennem motoszkáltak helyreálltak, köszönhetően a balesetének. 

Azt a napot sosem fogom elfelejteni. Kim zokogott, amikor odaértem. Nem tudtam belőle kiszedni semmit. Emlékszem, hogy egy orvos jött oda hozzánk és hívott félre. Ott mondta el nekem, hogy mi a helyzet, majd azt is közölte, hogy ez nem olyan komoly ájulás volt, viszont néhány napig pihennie kell, hogy helyreálljon a szervezete. Az ágya mellett ülve, egy pillanatra sem tudtam lenyugodni. Egyszerre voltam dühös, csalódott és szomorú. Annak ellenére, hogy az orvos azt mondta, hogy ez nem komoly, számomra igenis az volt, hiszen én nem minden nap látok ilyet. Szeretem őt és már csak annak a gondolata, hogy elveszíthetem felemészt. Nem akarok ilyenekre gondolni, de ez is benne van a pakliban, viszont amíg tehetem minden lehetőséget ki fogok használni, hogy a közelében lehessek. Hogy elmondhassam neki mennyire szeretem és milyen fontos nekem. Nem értem, hogy gondolhatott arra, ha megtudom, akkor elhagyom. Ezt csak egy igazi barom tenné meg, én nem tartozom közéjük. Az iránta érzett szerelmem sokkal erősebb, mint a félelem, hogy elveszíthetem.

Szünetben kimegyek a stúdió hátához rágyújtani egy cigire, miközben kapkodva próbálom kihúzni a zsebemből a telefonom, hogy megnézhessem válaszolt-e az üzenetemre.

Nyugi, nem vagyok gyerek és nagyon hálás lennék, ha ezt felfognátok mind, mert lassan oda jutunk, hogy hülyén fogom magam érezni a közeletekben. Felnőtt vagyok. Tudom mivel jár a betegségem. Tudom, hogy veszélyes és eddig is képes voltam magamra vigyázni, most is tudok anélkül, hogy ötpercenként megkérdezzétek mi van velem. De értékelem, hogy aggódsz értem. - M.

Tudom, bébi, hogy nem vagy az, de szerintem tisztában vagy vele, hogy ezt csak szeretetből csinálom. Észre sem veszem, hogy néha úgy viselkedek, mintha az apád lennék... Milyen a dedikálás? - L.

Szeretlek! És imádlak, hogy ennyire aggódsz, de kicsit visszavehetnél. Unalmas és fárasztó, de ezzel jár az élet. Ez is a hírességgel jár, nem csak a móka és szórakozás. - M.

Megpróbálom... ha hamarabb befejezed, akkor várlak a stúdiónál. A portán beengednek. De nekem most vissza kell mennem. - L.

Legszívesebben kint ülnék egész este és vele beszélnék, míg nem láthatom élőbe, de ezzel az a baj, hogy nem igazán lenne lehetőségem újra látni, ha öt percnél tovább maradok kint. Sietve nyomom el a csikket, majd rohanok be az épületbe. Derek ne igazán türelmes teremtés, főképpen, ha rólam van szó, hiszen tudja, hogy nálam a pontosság egyenlő a nullával. 

- Úgy látszik máskor is meg kell téged fenyegetnem, és akkor időben fogsz megérkezni - szólal meg, amint belépek a szobába, mire én a szemeim forgatom. 

- Nem a fenyegetésednek köszönhető, hanem annak, hogy minél hamarabb haza akarok érni ahhoz a lányhoz, akit teljes szívemből szeretek - vigyorgok rá.

- Visszajött a régi haverom - hallok meg egy ismerős hangot, mire az irányába kapom a fejem. 

- Harry, mit keresel itt? - lépek hozzá közelebb. - Azt hittem csak holnap jössz vissza.

- Úgy is volt, de hiányzott a családom, így áttettem az időpontot - vonja meg a vállam. - Viszont mielőtt még hazautaztam volna, látni szeretem volna, hogy veled minden oké azok után. Mert tudod az első két hétben nem igazán győztél meg róla.

- Nem azt mondom, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen aggódom érte, de szeretem és most csak ez a fontos. Képes vagyok elhinni, ha azt mondja jól van, viszont szeretem ha valaki mindig szemmel is tartja, ami néha veszekedést kezdeményez, de jól megvagyunk. 

- Ennek örülök. Ő is bejön ma hozzád? - kérdi.

- Nem nagy rá az esély, de lehetséges. Éppen dedikál, de szerintem hamarabb fog végezni, mint én - jegyem meg.

- Jó lenne látni, igazán rég találkoztunk utoljára - mosolyog rám Harry. 

Még pár percig beszélgettünk, de amint Derekre tekintettem hamar felálltam és visszamentem a helyemre, mielőtt még átalakulna azzá az elviselhetetlen személlyé akivé szokott, ha elfogy a türelme, ami elég sokszor szokott megtörténni. 

Ezt a dalt még nem igazán hallotta senki sem, rajtam, Dereken és most már Harryn kívül. Titokban írtam. Szerelmes szám, amiben minden benne van. Akkor írtam, amikor éppen megtudtam és felfogtam a helyzet súlyosságát, éppen ezért lesz meglepetés Misty számára. Nem tudom, hogy a többieknek feltűnik-e majd, de az biztos, hogy aki ismer és aki tudja, hogy milyen fontos számomra ez a lány, az tudni fogja, hogy neki írtam. 

Fáradtan ülök le Harry mellé egy üveg vízzel a kezemben. Éppen hogy az ajkamhoz érintem kinyílik az ajtó és egy mosolygó lány lép be rajta. Másodpercek elteltével előtte termek, majd szorosan a karjaim közé zárom, miközben egy rövid csókot nyomok az ajkára.

***

- Nem mintha panaszkodni akarnák, hiszen tisztában vagy vele, hogy mennyire imádok veled aludni és kelni, de lesz olyan éjszaka, amikor a saját ágyamban alszom felügyelet nélkül? - fekteti a fejét az ölembe, miközben egy régi filmet nézünk a tévében. 

- Pedig nekem ez pontosan olyan volt mintha panaszkodtál volna - simítok ki egy tincset a szeméből. - Talán már meguntál és szeretnél kicsit egyedül lenni? - vonom fel a szemöldököm.

- Ezt te sem gondoltad komolyan Tomlinson - nevet fel. - Tudod, hogy téged akkor sem lennék képes unni, ha tényleg unnálak, mert szeretlek - kulcsolja össze a kezeinket. - Egyszerűen csak kezdem úgy érezni magam, mintha egy határtalan börtönben lennék.

- Ezt már megbeszéltük, Hercegnő - szorítom meg a kezét. - Semmit sem kérek tőled, tényleg, de azt az egyet igen, hogy mindig biztonságban tudjalak, ami csak úgy működik, hogyha mellettem vagy. Lehet néha már eleged van ebből, sőt elég gyakran hiszen a tudtomra adod - kuncogok fel. - De ez csak a szeretet és féltés semmi más. És mivel te is szeretsz engem, el kell viselned, hogy szeretem biztonságban tudni azt, ami az enyém.
- Vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam. Azt hiszem, ha jobban belegondolok, képtelen lennék az ölelő karjaid nélkül elaludni. Tudod, egy személy számára elég egy igazán rövid idő, hogy valamihez annyira hozzászokjon, hogyha megfosztják tőle, akkor érezze a hiányát.
Annyira jó őt mosolyogni látni. Lehet, hogy ez csak egy apróság, de számomra egy igazán nagy dolog, hiszen javarészt miattam boldog. Szeretem, hogy megbékélt a helyzettel, hogy túlságosan figyelmes vagyok, ahogy azt is, hogy nem nyafog annyit már a helyzet miatt. Az elején tényleg olyan volt, mint egy hisztis kisgyerek.
- Min nevetsz? - néz rám kíváncsian.
- Csak eszembe jutott az egyik este, amikor Kimmel voltál kettesben és mikor megérkeztem úgy viselkedtél, mint egy hisztis kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát.
- Mert el is vettétek, csak nem éppen a játékom, hanem a szabadságom. De örülök, hogy így napok elteltével végre kapok egy kis teret, ahol egyikőtök sincs ott, csak egy őr.
- Arra se lenne szükség, ha itthonról dolgoznál. Gondolkoztál már az ajánlatomon? - váltok komolyra. - Tudom, hogy nem vagy oda érte, de engem boldoggá tennél vele, és neked is könnyebb lenne.
- Tudom, Lou - sóhajt el. - De én néha még mindig azt érzem, hogy ez csak egy álom, amiből bármikor felébredhetek, pedig tudom, hogy nem fog megtörténni, de hihetetlen, hogy azok után is velem vagy. Szeretnék vele összeköltözni, hiszen nagyon fontos vagy nekem. De kezdem úgy érezni, hogy túl gyorsan haladunk és ez kicsit megrémiszt.
- Megértem - nézek le rá. - Szeretném, ha itt lennél, de nem fogom erőltetni, hiszen abból semmi jó nem sülne ki. Ezt akkor fogjuk megtenni, amikor te magad is úgy érzed, hogy itt az ideje, addig be kell érnem azzal, hogy egyszer itt, egyszer nálad alszunk.
- Talán majd szülinapi ajándéknak megkapod - emelkedik fel, hogy egy puszit tudjon adni nekem.
- Az még olyan messze van - biggyesztem le az ajkam.
- Annyira nem is - kuncog fel. - Két hónap nem a világvége Lou, hamarabb eljön, mint azt gondolnád. Addig még sok minden történhet és meglátod fog is - mosolyog rám.
Elengedi a kezem, majd felül és az ölembe fészkeli magát. Vigyorogva néz le rám, majd dönti homlokát az enyémnek. Kezeit a nyakamba akasztja, míg én az enyémekkel a derekát ölelem körbe. Lassan kezd felém közeledni, amivel minden egyes alkalommal az őrületbe kerget, így a derekától fogva közelebb húzom magamhoz, majd ajkaim az övéire tapasztom. Belemosolyog az először lágynak induló csókunkba, majd ujjait a hajamba vezeti.
- Megőrjítesz - morgom a nyakára.
- Ez fordítva is igaz, főképpen mikor ezt csinálod, de utána valami mindig félbeszakít minket - suttogja a fülembe.
- Akkor mi lenne, ha most nem engednénk senkinek sem, hogy megállítson minket?
- És azt hogyan tervezed?
- Van rá pár ötletem - vigyorgok rá. - Mit szólnál egy közös zuhanyhoz? - döntöm homlokom az övének, mire csillogó szemeivel az enyémekbe néz.
- Most benne lennék, de csak azért, mert tudom, hogy nem vigyázni akarsz rám - suttogja az ajkakra, ami belőlem nevetést vált ki.
Csókunkat meg sem szakítva állok fel a kanapéról, miközben a lábait átkulcsolja a derekamon és indulok el vele a mosdó felé, ahol előre látom, hogy órákat fogunk eltölteni, anélkül, hogy egy telefon vagy váratlan vendég megzavarna minket.

Sziasztok! Nem is tudom mit mondjak. Rég, nagyon rég volt rész. De most, hogy már nagyjából minden el van rendezve októberre, végre visszatérhetek. Nem ígérem meg, hogy mindig lesznek részek az ígért időpontban, de nem fogok velük ennyit késni, ez már biztos. Remélem tetszett nektek és várjátok a folytatást. Köszönöm az olvasókat és a biztatásokat! További szép estét!