5.rész - "Miért...?"

Misty Stone

  Készülődés közben nem egyszer merült fel bennem, hogy most sem megyek el a találkozóra. Tudom, hogy nem lenne szép tőlem, de mit tehetnék? Nem akarom, hogy bárki olyat feltételezzen róla és rólam, ami nem is létezik, én pedig messze tőle lennék csak biztonságban. Előtte nem tudom megjátszani, hogy minden oké, pedig szükségem lenne rá. Nem árulhatok el neki semmit sem abból, hogy mi van velem. Maszkot kell húznom és túlélnem az elkövetkezendő pár órát, mert abban biztos vagyok, hogy ez nem egy fél órás találka lesz. 

  - Magyarázatot követelek - szól bele a nővérem, amint felveszem neki a telefont. - Miért van az, hogy anyától kell megtudnom, hogy fiú problémáid vannak? Én a nővéred vagyok és tudod jól, hogy bármiben segítek neked csak szólnod kell.

  - Kim - sóhajtok fel. - Nem tudom, hogy anya mit mesélt neked, de nincs semmi problémám. Az, hogy nem mentem el egy megbeszélt találkozóra még nem azt jelenti, hogy bármilyen problémám lenne, csak egyszerűen átgondolom a dolgokat és akkor nem éreztem úgy, hogy el kell mennem, ahogy most sem, de nem akarok magamban nagyobb bűntudatot kelteni, mint már anélkül is van. 

  - Ugye tudod, hogy nem fogom csak úgy hagyni az egész témát? - kérdi, miközben biztosan felvonja a szemöldökét, ahogy mindig is teszi. - Részleteket akarok és mindent el kell mondanod abból, ami ma történt, de legfőbbképpen azt, hogy miért akarod, hogy leszálljon rólad, miért nem engeded meg, hogy megpróbáljon boldoggá tenni. 

  - Semmi kedvem erről beszélni, főképpen nem kint az utcán, Kim - fordulok be a sarkon. - Tisztában vagyok vele, hogy nem fogom megúszni ezt a beszélgetést, de először szeretnék találkozni vele és azon túlesni majd csak utána ezen a beszélgetésen, rendben?

  - Rendben, de akkor holnap találkozunk, ígérd meg nekem - kéri határozottan. - Nincs semmi kifogás, rám fogsz szánni legalább két órát a napodból, megegyeztünk?

  - Legyen - bólintok rá, bár tudom, hogy úgysem látja. - De most le kell tennem. Holnap beszélünk - búcsúzom el tőle.

  - Jó szórakozást! - kuncog fel, majd a vonal megszakad, én pedig mély levegőt véve veszem tudomásul, hogy megérkeztem. 

  Még simán lenne esélyem a menekülésre, csak sarkon kellene fordulnom és gyors léptekkel elindulnom visszafelé, de valami nem enged. Az ablakot bámulom, miközben megjelenik előttem az a szomorú arc, ami tegnap fogadott, amitől egyszerűen képtelen vagyok sarkon fordulni és továbbállni. 

  - Ugye nem menekvést forgatsz a fejedben? - szólal meg a már jól ismert hang közvetlenül mögülem, mire halk sikítás hagyja el a számat. Szapora lélegzéssel fordulok meg, majd pillantok az előttem álló zsebredugott kezű srácra. - Nem akartalak megijeszteni - mosolyog rám. - Igazából köszöntem is, csak nem hiszem, hogy hallottad, mivel nagyon a gondolataidba voltál merülve. 

  - Szia - szólalok meg halkan. - Nem a te hibád, mindig kicsit ijedős voltam - teszem hozzá. - Nem lenne jobb bemenni? - mutatok a kávézó irányába.

  - Nem vagyok benne olyan biztos, hogy jó ötlet nyilvános helyen találkoznunk - néz a szemembe. - Biztosan hallottad már a híreket, miszerint te vagy az új barátnőm nem szeretném, ha kellemetlenül érintene téged, így mit szólnál, ha egy nyugisabb helyre mennénk, ahol nem kell lesifotósoktól tartanunk?

  - Csak az zavar benne, hogy hazugságot irkálnak, mivel én nem vagyok a barátnőd, viszont már az egész világ ezt hiszi, miközben nem is igaz - fonom össze mellkason előtt kezem, ezzel elrejtve a remegésüket. 

  - De még lehetsz - vágja rá, mire én nagyra nyílt szemekkel nézek rá. - Mondtam neked, hogy nem fogom feladni, hogy megismerjelek, ehhez jobb ha hozzászoksz. Minél messzebbre akarsz magadtól taszítani én annál közelebb szeretnék hozzád kerülni, most pedig gyere - nyújtja felém a kezét, én pedig egyből odakapom szemeim. 

  - Ez nem jó ötlet - bökök a felém tartott kéz felé. - Bárki megláthat és ezt már nem lenne olyan könnyű kimagyarázni - közlöm vele.

  - Kicsit sem érdekel - nyúl felém, majd fogja meg a bal kezem miközben mosolyogva néz rám. - Gyere, keressünk egy nyugisabb helyet - indul el, engem maga után húzva. Ahol az ujjai érintik a bőröm felforrósodik az adott rész. Miért váltja ki belőlem ezt egy fiú érintése? Miért van az, hogy mélyen elrejtve magamban azt szeretném, hogy valaki mellettem legyen, hogy valaki megmutassa nekem mi az a szerelem? Miért akarom, hogy végre megszegjem az összes szabályom és közel engedjek valakit magamhoz még annak ellenére is, hogy tudom, hogy végződik majd ez az egész?! Miért vagyok ilyen önző, hogy boldogságot szeretnék, ha még egy rövid időre is, hiába tudom, hogy ezzel megbántanám az adott személyt? - Minden rendben? - néz rám aggódóan, amint a kocsija mellé érünk, miközben ujjával lassú köröket rajzol a kézfejemre. Felé pillantok, majd hamis mosolyt erőltetek magamra, ezzel próbálva jelezni neki, hogy minden rendben, bár úgy érzem, hogy ő átlát az álcámon és egyetlen szavam sem hiszi el.
  - Semmi bajom, tényleg - rántom ki a kezem az övéi közül majd túrok a hajamba. Zavarban érzem magam, mert észre sem vettem, hogy erősebben szorítottam a kezét, amíg átjöttünk az úton, mint azt kellett volna. Látom rajta, hogy kételkedik a válaszomban, de örülök, hogy nem kérdez rá, hiszen semmit sem mondhatnék neki a problémáimról. Bólintva jelzi, hogy tudomásul vette a válaszom, majd kinyitja nekem a kocsija ajtaját, megvárja míg beszállok és rám is csukja azt, majd ő is beszáll mellém. - Hová megyünk? - szólalok meg pár másodperc után.
  - Ne értsd félre, nem azért viszlek el hozzám, mert bármi tervem van - néz rám - csak úgy gondolom, hogy az az egyetlen hely, ahol nem fotózhatnak le minket. De ha te nem éreznéd ott jól magad, akkor hozzád is mehetünk vagy kereshetünk egy eldugott helyet...
  - Nem nézlek olyan személynek, aki azért vinne el magához, mert tenni szeretne velem valamit - közlöm vele, mire megkönnyebbülten sóhajt fel. - Mehetünk hozzád is.
  Csendben utazunk miközben egyre zavarbaejtőbb lesz köztünk a helyzet. Szeretnék vele beszélni, hogy kicsit is eltereljem a gondolataim arról, hogy miért szeretném magamhoz közel engedni őt, de ilyen csendben a gondolataim átveszik az uralmat és teljesen összezavarnak.
  - Beszélhetünk róla, ha szeretnéd - hallom meg hangját, mire zavartan kapom felé a fejem, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit mondhatott előtte. - Tudod a cikkekről és a képekről - teszi hozzá halkan, én pedig sóhajtva dőlök hátra az ülésben.
  - Ez lehet, hogy egy kicsit hülyén fog hangzani, hiszen az embereknek általában nem ez a véleményük a cikkekről, de mivel író vagyok én kicsit másképp látom a helyzetet. Tisztában vagyok vele, hogy azért írnak mindent bele, amiről azt feltételezik, hogy igaz, mivel kellenek bele olyan cikkek, amik miatt megveszik majd őket és az, hogy egy sztárt összehoznak valakivel millió olvasót szerez neki, hiszen híres vagy és sok rajongód van, akik kíváncsiak arra, hogy mi van veled. Bár annak nem örülök, hogy hazugságot írnak, de őszintén, ha észreveszel egy hírességet, miközben egy másik személlyel beszélget benned mi merül fel legelőször? Hogy együtt vannak, utána elemezni kezded és rájössz, hogy hülyeség amit gondoltál, de attól még felmerült benned és az a lényeg. Nem azt kell néznünk, hogy mit írnak rólunk, hiszen csak a fontos, hogy mi tudjuk az igazságot.
  - Még egyszer sem hallottam ilyen felfogásról, de örülök neki, mivel így nem kell azon aggódnom, hogy majd azért nem akarsz velem találkozni, mert mindent összehordanak az újságokban - sóhajt fel. - Tudom, hogy nekik ez a munkájuk, de azért néha kicsit sok az, amit összeírnak rólunk, mivel ezzel problémát okoznak nekünk... persze nekik ez fel sem tűnik, de nem mindig olyan egyszerű kibújni egy cikk alól, ami egyszer már napvilágot látott, hiába hazugság.
  - Nem is mondtam, hogy az, de bele kell törődni, hogy nekik ez az állásuk, ahogy neked az éneklés, nekem pedig az írás, még akkor is, ha az övéket nem egyszerű elfogadni, nem tudsz rajta változtatni.
  - A napokban lesz egy interjúm, ahol ezt tisztázni fogom - pillant rám - csak azért szólok, hogy ne lepődj meg, ha utána majd a jövőre nézve írnak majd a kapcsolatunkról. Tudom, hogy te nem szeretnél vagy félsz közel engedni magadhoz valamilyen okból kifolyólag, de én szeretnélek megismerni téged. És őszintén szólva azt sem nagyon bánnám, ha a jövőben a mostani cikkek valósággá válnának - közli velem, mire én elvörösödve bámulom az ölemben lévő kezeim.
  Miért van az, hogy egyetlen egy mondatával teljesen zavarba tud hozni? Miért mondogatja folyamatosan azt, hogy meg akar ismerni, én pedig miért örülök a szívem mélyén ennek? Bevallom, hogy félnék attól, hogy vele legyek, mint egy pár, de egy részem örülne neki, egy eldugott részem örülne neki, ha ez bekövetkezne. Eddig bele sem gondoltam, hogy mennyire vágyom a boldogságra, de mióta találkoztam Louissal és képtelen vagyok abban, hogy megakadályozzam a megismerésemben egyszerűen félek, hogy olyan fog velem történni, ami nem biztos, hogy jó hatással lesz rám vagy rá. Félek boldognak lenni, mert nem tudom, hogy meddig tarthat, ha beteljesedik és hogy mi lesz miután minden megváltozik.
  - Itt laksz? - kérdek rá figyelmen kívül hagyva előbbi mondandóját.
  - Igen - mosolyog rám, majd a portást köszöntve hajt át a kapun. - Nem kell aggódnod, senki sem láthat meg téged, hogy itt vagy, mivel ide nem engednek be senkit sem, aki nincs bejelentve - közli velem.
  A halban állva várjuk, hogy megérkezzen a lift. Időközben megtudtam, hogy Louis a tetőtéri lakásban lakik, ami nagyon kíváncsivá tett, hiszen nekem is egy álmom volt, hogy egyszer majd legyen egy ilyen lakásom. Nem azt mondom, hogy a mostanit nem szeretem, csak mindig is vonzott az a látvány, meg persze érzés, hogy milyen ha tied az egész tetőtér is.
  - Miért döntöttél pont emellett a lakás mellett? - fordulok felé, amikor kiszállunk a liftből.
  - Hát, a másik lakásom túl nagynak tartottam, hiszen már nem voltak ott a fiúk, hogy betöltsék néha a sok helyet, így úgy gondoltam, hogy keresek egy kisebbet. Régen mindig erre a környékre akartam költözni és mikor megláttam, hogy egy jól örzött részen van eladó lakás egyből rávetettem magam. Sokszor megtörténik az, hogy az ablakból percekig bámulom a kilátást, mivel az nem mindennapi - mosolyog rám.
  - Értem - biccentek. - Bennem is felmerült már, hogy egy tetőtéri lakást is bérelhetnék, mivel nagy álmom, de gondolom erre már rájöttél a könyveimből is.
  - Igen, feltűnt, hogy mindig tetőtéri lakásban lakott a fiú - neveti el magát. - Nem gondolod, hogy az, hogy én is ott lakom jelent valamit? - fordul felém vigyorogva. - Tudod, talán az egyik könyved valóra válik, esetleg ihletet kapsz a lakásomtól.
  - Kicsit furcsa, de ne képzelj bele semmit - nevetem el magam én is. - Ez csak egy lakás...
  - Nevettél - néz rám döbbenten. - Most először nevettél a közelemben - mondja sokkal inkább magának, mint nekem - ez tetszik - vigyorog. - Fáradj beljebb szerény hajlékomba - tárja ki előttem az ajtót.
  A küszöböt átlépve egyből megcsap Louis illata. Az egész lakásban érezhető, ami mosolyt csal az arcomra, bár az okát nem tudom. Beljebb lépve megpillantom a nappalit, ahol két fekete bőrkanapé található egy üvegasztallal és vele szemben pedig a falra fogott Tv díszeleg. De ez alig köti le pár másodpercig a kíváncsiságom, mivel észreveszem a hatalmas ablakokon túl a gyönyörű látványt, mire gyors léptekkel közelítem meg. Hátam mögül hallom Louis kuncogását, de mit sem törődve vele bámulok magamelé.
  Szinte az egész város látható. Napközben is szép lehet a látvány, de este miután felkapcsolják a világítást biztosan sokkal szebb. Szinte biztos vagyok benne, ha az enyém lenne ez a lakás, akkor órákat töltenék a város nézegetésével.
  - Ennyire tetszik a kilátás? - lép a hátamhoz, miközben kezeit a derekamra helyezi, én pedig azonnal kizökkenek a bámulásból. - Minden érintésembe beleremegsz - suttogja. Szemeimet lehunyva próbálom magam rávenni, hogy ne simuljak az ölelésébe és továbbra is ott maradjak a közelébe.  - Feszült vagy - szorítja meg egy kicsit a derekam, majd enged el. - Tudom, hogy ez nem pont az első beszélgetéshez való téma, de kíváncsi vagyok rá, tényleg érdekel, hogy miért akarsz ennyire menekülni előlem, miért félsz attól, hogy megismerjelek? Készítek egy teát és közben megbeszélhetnénk - teszi hozzá.
  - Louis - fordulok felé. - Én.. én tényleg nem akarok erről beszélni - motyogom. - Tudom, hogy jogod van tudni, de...
  - Hidd el nekem, hogy könnyebb lenne, ha kiadnád magadból és nekem is, mert tudnám, hogy mit kell másképp csinálnom, hogy ne taszítsalak el magamtól.
  Feladva a próbálkozást egyezem bele. Tudom, hogy ezt nagyon meg fogom bánni, de abban is biztos vagyok, hogy egyszerűen képtelenség lenne őt lebeszélni bármiről is, amit egyszer a fejébe vesz, hiszen nem akartam itt lenni, most mégis itt vagyok vele, kettesben és ez is csak a makacsságának köszönhető.
  Idegesen üldögélek a kanapén, miközben Louisra várok. Mi a fenét mondjak neki, hiszen rendes indokom nincs, hogy miért gondolom azt, hogy nem jó ha megismer engem. Az igazi okát nem mondhatom el, de hazudni sem akarok neki. Egyszerűen muszáj valahogy meggyőznöm, hogy nem jó ötlet, de az a baj, hogy lassan már nem csak őt, hanem magamat is meg kell róla győzzem.
  - Türelmes leszek és nem erőltetem, de tényleg tudni szeretném az okát. Azt pedig ne mond, hogy nincs, mert azt sosem fogadom el. Van és te pontosan tudod, hogy mi az, én is szeretnék tudomást szerezni róla.
  - Ez nem olyan egyszerű... nem ismersz, nem tudod milyen lány vagyok. Egyet gondolsz rólam, de biztosíthatlak róla, hogy a fele sem igaz - kezdek bele. - Sok olyan dolog van velem kapcsolatban, amit nem szeretek megosztani másokkal és ezért nem tudják, hogy ki vagyok én valójában. Tudom, ha megismernél és megtudnál rólam mindent fájdalom érne, én pedig nem akarom ezt. Nem akarom, hogy bárkinek is fájdalmat okozzak azzal, hogy megismer. Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy ezzel sok mindent vesztek, de nem tudok ellene tenni. Senkit sem fogok tönkretenni azért, hogy én egy rövid ideig boldog lehessek.
  Döbbenten néz rám, szerintem biztosan azt hiszi rólam, hogy hülye vagyok és nem érti, hogy miért gondolom ezt, hiszen számára ez érthetetlen.
  - Ez butaság - néz a szemeimbe. - Ha valakinek tényleg fontos vagy, akkor a hibáiddal együtt elfogad és melletted áll. Nem tudom, hogy mitől félsz ennyire, de őszintén szólva ezzel csak azt érted el, hogy be akarjam neked bizonyítani, hogy engem nem érdekel az, hogy félsz attól, ha megismerlek fájdalmat okozol nekem, mert tudom, hogy nem lenne így. Nem tudnál olyat mondani, ami fájna...
  - Szerintem sikerülne... - suttogom.
  - Az, hogy megfosztod magad a boldogságtól egyáltalán nem jó - érinti meg a kezem. - Látom, hogy mit váltok ki belőled, ha megérintelek, ahogy akkor is amikor az előbb hátulról átöleltelek, vágysz a szeretetre és a boldogságra, de valami fura indok miatt meg akarod magadtól fosztani, mert azt érzed, hogy fájdalmat okoznál a másik személynek, ami egyáltalán nem igaz. Engedd, hogy megismerjelek és megmutassam, hogy milyen az igazi boldogság.
  - Miért akarsz megismerni? - szakad fel belőlem a kérdés. - Nem értem, egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy mit látsz bennem, hogy nem akarod ezt feladni...
  - Egy gyönyörű okos, fiatal lány vagy és én úgy érzem, hogy az a lány benned is ott van, akiről a könyveidben írsz, csak jönnie kell valakinek, aki előhozza belőled az igazi éned és szeretnék én lenni az a személy. Tudom, hogy ez furán hangozhat hiszen alig pár napja ismerlek, de látom, hogy szükséged van valakire, tudom milyen érzés és azt is, hogy milyen amikor rájössz, hogy nem vagy egyedül, hogy valaki segíthet ezt átvészelni, szeretnék én lenni az, aki segít neked.
  - Nincs szükségem segítségre - mordulok rá. - Nagyon kedves tőled, hogy segíteni szeretnél, de nincs semmi problémám, szóval ha csak azért akarsz megismerni, akkor jobb ha leteszel róla- közlöm vele.
  - Azért akarlak megismerni, mert valami vonz feléd és tudni akarom, hogy mi ennek az oka, tudni akarom, hogy te is így érzel, ha a közelembe vagy - vágja rá.
  Erre nem tudok semmit sem mondani. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes válasz, ezért inkább hallgatok, bár tudom, hogy az sem megoldás. A csendet végül ő töri meg, egy teljesen más témába belevágva, amiért hálás vagyok ugyanis nagyon szerettem volna már szabadulni az előbbi beszélgetésünktől. A bandáról mesélt, hogy milyen volt, maikor még együtt voltak, én is meséltem neki egy kicsit az írásomról, míg észre nem vettem, hogy kint hatalmas vihar tombol.
  - Indulnom kellene - szólalok meg az eget bámulva. - Már így is nagy vihar van, nem lenne jó, ha megvárnám míg nagyobb lesz.
  - Nem tartom jó ötletnek, hogy ebben az időben kocsiba ülj - rázza meg a fejét. - Amikor ilyen nagy vihar van egy csomó baleset történik, én pedig nem akarom, hogy bajod essen.
  - Semmi sem történne velem, Lou - mosolygok rá. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyen időben szállok be egy taxiba - közlöm vele.
  - Én viszont nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy biztonságban vagy - néz a szemeimbe. - Maradj itt ma estére. Én alszok a kanapén, te pedig aludhatsz a szobámban. Ígérem neked, hogy a szoba közelébe sem megyek, de ilyen időben nem engedhetlek el.
  - Nem marad... - kezdek bele, de hirtelen megállok, amikor a sötétben találom magam.
  - Itt ragadtál, velem a sötétben - hallom meg Louis hangját és egyből ki tudom belőle venni, hogy mosolyog.
  Megadóan sóhajtok fel, hiszen így tényleg nincs esélyem hazajutni, de nem is maradok itt szívesen. Képtelen lennék elaludni úgy, hogy tudom Louis pár méterre van tőlem. Belemegyek, hogy a szobájában aludjak, ahogy abba is, hogy kölcsön adja az egyik pólóját, hogy át tudjak öltözni, de a tudat megőrjít, hogy az ő ágyában fogok aludni, miközben a pólója van rajtam. Az ágyneműből az ő illata árad és ez egyáltalán nem segít az elalvásban. Sokkal inkább arra gondolok, hogy kitúrtam a saját ágyából. A szekrényen lévő órára pillantok, amin kerek három órát mutat. Már egy órája ágyban vagyok, de még mindig teljesen ébren. Kicsit sem vagyok álmos, feszült vagyok és bűntudatom van, hogy miattam kell a kanapén aludnia.
  Sóhajtva szállok ki az ágyból, majd indulok le a lépcsőn lassú léptekkel. Próbálok figyelni, hogy rájöjjek Louis fent van-e még, mivel nem hallok szuszogást valószínűleg igen, amit nem is csodálok, hiszen a kanapé nem olyan kényelmes, mint a saját ágya.
  - Miért nem alszol? - szólal meg mély hangon, amit a kanapé mellé érek.
  - Nem tudok - guggolok le mellé. - Hülyén érzem magam, hogy kitúrtalak az ágyadból - suttogom, mire kezével megsimítja az arcom.
  - Nem kell, nem most alszom először itt - kuncog fel. - Menj vissza és aludj - suttogja.
  - Gyere te is - szólalok meg mielőtt még átgondolhatnám mit is mondok. - Elég nagy az az ágy, ketten is elférünk rajta, akkor lehet, hogy képes leszek elaludni, mert nem fogok arra gondolni, hogy itt nyomorogsz ezen a kényelmetlen kanapén.
  - Nem kényelmetlen a kanapém - könyököl fel. - Tényleg ezt szeretnéd? - kérdez rá az előbbi ajánlatomra.
  - Igen - vágom rá, bizonytalanul. - Biztos vagyok benne, hogy elférünk ketten is rajta.

***

  Louist nem kellett sokat győzködni, hogy feljöjjön, ugyanis miután azt mondtam neki, hogy igen egyből felpattant majd befeküdt a saját ágyába, pár percre rá pedig már aludt is. Nekem sem kellett sok, hogy álomba merüljek, pedig azt hittem nehezebb lesz. 

  Félálomban vagyok még, de azt simán érzem, hogy a fejem lassan emelkedik, majd süljed, mire ijedten nyitom ki a szemeim. Döbbenten veszem észre, hogy a fejem Louis mellkasán pihen, miközben ő az egyik karjával magához ölel. Hogy a francba kerültem én ide? Tisztán emlékszem, hogy nem így aludtam el. Louis pedig ugyanabba a pózban van mint az éjszaka elalvás előtt. Én bújtam volna hozzá? Ó basszus, ki kell szabadulnom a karjai közül mielőtt még felébred és még kínosabbá válik az egész helyezett. 

  - Ne menekülj, nagyon jó helyen vagy itt - szólal meg, amikor megpróbálok kibújni a karjai közül. Szorítása erősödik és esze ágába sincs elengedni, én pedig sóhajtva adom meg magam miután egy újabb próbálkozás után morgással válaszol tettemre. - Jó kislány és most még aludjunk - morogja.

 

Sziasztok! Elég hosszú rész lett, remélem örültetek neki. Köszönöm az előző részhez érkezett bíztatásokat és az olvasókat! Remélem tetszik a történet és várjátok a folyattatást! Ha van kedvetek akkor nézzetek be az UNEXPLAINABLE-be is, ami egy Harry Styles fanfiction. További szép estét!