7.rész - Becenév

Misty Stone

Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy képes voltam belemenni a tervébe. Haragszom magamra, mert bíztam benne, hogy képes leszek őt valamivel rávenni, hogy letegyen rólam. Haragszom magamra, mert én is jól érzem magam a közelében. Amikor azt mondtam, hogy nem jó ötlet megismernie,  nem csak neki, hanem magamnak is próbáltam beadni és tényleg jobb lett volna. Rövid időn belül jóba lettünk, azt nem mondom, hogy annyira jól ismerne, de azt már tudja, hogy mikor hazudok és ez megrémiszt. Megrémiszt, mivel az életemnek egyik része egy hazugság, amit még mindig nem osztottam meg senkivel sem, pedig tudom, hogy meg kéne. De, nem egyszerű. Viszont a mai nap folyamán, amikor egész nap rosszul éreztem magam rájöttem, hogy amint ezt kiheverem közölnöm kell a családommal. Nem mondhatom azt, hogy minden rendben, mert nem hülyék és tudják, hogy hazudok. Louis is tudja, vagy legalább sejti, de neki nem árulhatom el, sosem tudhatja meg, úgy biztosan nem, hogy én mondom el neki. Most sem engedhetném meg neki, hogy a karjaiba zárjon, ahogy magamnak sem, hogy ezt élvezzem, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Szükségem van valakire, aki törődik velem, mert az elkövetkezendő pár nap, nem lesz könnyű. Egy évben egyszer szoktam meghülve lenni, de amikor ez bekövetkezik, akkor nem csak egy szimpla hülés az egész, hanem teljesen lever, az ágyhoz szegez, ezen pedig én sem könnyítek, mivel idegeskedni kezdek, így egyszerre két betegséggel is megküzdhetek. Louis pedig segít a megnyugvásban és gondoskodik rólam, törődik velem... nekem pedig pont erre van szükségem, még akkor is, ha tudom, hogy nem helyes. Az életben mikor hozunk olyan döntéseket, amik biztosan helyesek? Soha. Szerintem olyan nem is létezik, hiszen bármennyire is tartjuk jónak magába foglalja a rosszat is még ha csak egy apró része is, de az is elég. 

Szeretném rá emelni a tekintetem, hogy lássam az arcát, hogy próbáljam őt megnyugtatni, hogy minden rendben lesz velem, de képtelen vagyok rá. Még arra sincs elég erőm, hogy megmozduljak, pedig tudom, ha ilyen közel vagyok ebben az állapotban ő is elkaphatja vagy esetleg olyan dolgokat kezdek majd el motyogni, amit neki nem lenne szabad hallania. A gyógyszernek köszönhetően a lázam már lement, de most ismét úgy érzem, mintha újra előbukkanna, pedig még nem lenne szabad. 

- Fázol? - simít végig a karomon? Utálom, hogy ilyen szomorú a hangja. Louis nem az a srác, akiről el tudom képzelni, hogy ilyen állapotba kerüljön, neki nem szabad soha szomorúnak lennie, hiszen a nevetése mindenkit mosolyra késztet. Legyen az embernek bármilyen rossz kedve, a nevetése feldobja kizárja a rossz érzéseket és erőt ad, hogy a jó oldalát nézd a dolgoknak. De most teli van aggodalommal, szomorúsággal. 

- Kicsit - motyogom, bár nem tudom pontosan, hogy értette-e válaszom. 

- Biztosan lázad van - ül egy kicsit feljebb, majd arcát a homlokomhoz érinti. - Orvoshoz kellene menned - közli velem. - Nem úgy tűnik nekem, mintha ez csak egy szimpla hülés lenne Misty - néz rám.

- Nem kell Lou - emelem rá szemeim. - Jól leszek, csak... szükségem van pár napra. Nem ez az első hülésem és tudom, hogy az eleje olyan, mintha halálos beteg lennék, de a napok teltével jobban leszek... - bújok közelebb hozzá. - Jobban leszek, csak adj pár napot.
- Én hiszek neked, de jobban örülnék, ha egy orvos is biztosítana róla, hogy jól leszel és nem valami komolyan baj van - suttogja lágyan. - Aggódom érted és nem várhatod el tőlem, hogy nyugodt legyek, amikor ilyen állapotban vagy.
- Köszönöm - suttogom. Megtörtem előtte, pedig nem állt szándékomban. Nem akartam ezt mégis megtettem. Szeretném megnyugtatni, hogy tényleg jól vagyok, de tudom, hogy nem és ha kihívna egy orvost, akkor lebuknék azt pedig nem akarom. Én kell őt megnyugtatnom, csak azt nem tudom még hogyan tegyem ezt.
- Mit?
- Azt, hogy aggódsz értem, hogy itt vagy velem, pedig elkaphatod... és azt mindketten tudjuk, hogy nem lenne jó... szükséged van a hangodra én pedig rosszul érezném magam, ha napok múlva te kerülnél a helyembe.
- Nem érdekel, hogy elkaphatom Hercegnő - puszil a hajamba. - Akkor sem tudnál elküldeni magad mellől, ha próbálkoznál. Itt akarok lenni és itt is leszek, nem érdekelnek a következmények. A barátod vagyok és a barátok sosem hagyják a másikat bajba, ha segíteni tudnak rajtuk.
Hercegnő? Mindig is utáltam ezt a becenevet, de az ő szájából, miért melegíti meg a szívem? Miért tölt el örömmel, hogy így nevez? Nem vagyok hercegnő, sosem leszek az és nem is szeretnék. Nincs tökéletes életem és a problémámnak köszönhetően nem is lesz, de az ő szemében az vagyok. Ez pedig nagyon is tetszik nekem. Tetszik, mert így legalább kicsit átélhetem azt, amitől eddig folyamatosan menekültem. Mindig menekültem a boldogság elől. A könyveimben is mindig azt írtam le, amit szerettem volna magaménak tudni, de sosem lehetett az enyém, most pedig kicsit úgy érzem, hogy általa megtapasztalhatom, hogy mi az a boldogság. Mellettem van, törődik velem és tudom, hogy nem csak barátként teszi ezt, mégsem mondok neki semmit. Hagyom és ez talán azért van, mert nem akarok csak a barátja lenni, pedig az lenne a helyes. Így is túl közel engedtem magamhoz, ha ez a kötelék tovább erősödik, egy nap majd elpusztítom őt. Fájdalmat fogok neki okozni, pedig nem akarok, mindent megtennék, hogy sose legyen szomorú. Jó barátja akarok lenni, aki mindig mellette van és segít neki, ha szükség van rá, ahogy ő is teszi velem, de többet nem adhatok neki. Szeretnék, de be kell érnem ennyivel, ahogy neki is.
- Miért nézel így rám? - kérdi halkan. - Mondtam valamit, amit nem kellett volna?
- Erről szó sincs - rázom meg kicsit a fejem. - Egyszerűen csak gondolkodtam - pillantok rá, majd szemeimet behunyva próbálok álomba merülni, mielőtt még kérdezősködni kezdene.

***

- Srácok, komolyan - sóhajtok fel - már szinte semmi bajom, nem kell bébiszitter, kettő meg pláne nem - nézek rájuk. 

- Hát persze Hercegnő - forgatja meg Lou a szemét. - Tegnap még az ágyból sem voltál hajlandó felkelni és hangod is alig volt, most meg azt próbálod velem elhitetni, hogy semmi bajod? Nem vagyok hülye, a hülés nem múlik el három nap alatt és ezt mindhárman tudjuk. Szóval ne próbálj meg elküldeni, különben is mindegy, hogy hol írunk Harryvel, itt is megtehetjük, szóval törődj bele, hogy nem megyünk sehová. 

- Jobban nézel ki, mint tegnap - mosolyog rám Harry. 

Tegnap találkoztam vele először úgy, hogy beszéltünk is. Louis nem volt hajlandó elmozdulni mellőlem, így megkérte, hogy engedjem meg neki, hogy itt dolgozzanak Harryvel. Mit mondhattam volna, hogy nem, de hát már úgyis el volt döntve... Kedves és aranyos volt, már amennyit tegnap képes voltam vele beszélni. Bevallom, hogy az ő közelébe nem éreztem magam annyira feszültnek, mint Louissal való első találkozásomkor, ami meglepett, bár már tudom, hogy annak az volt az oka, hogy ő más. Louis pedig, hát nem tudom leírni, hogy miért, de ő érzéseket vált ki belőlem, míg Harry csak barátként viselkedik velem. 

- Kösz - köszörülöm meg a torkom. - Jó, feladom maradhattok, csak kérlek ne nézzetek ilyen aggódóan, amikor rámtör a köhögőroham, idegesítő és zavarba ejtő - közlöm velük.

- Csak aggódunk érted, Hercegnő - mosolyog rám Lou. Amióta először használta rám ezt a megnevezést, folyamatosan így nevez, nekem pedig mindig mosoly kúszik az arcomra tőle, amit gondolom ő is észrevett. - Szeretnél hallani belőle pár sort? - kérdi tőlem. - Szeretnénk kikérni a véleményedet róla.

- Az enyémet? Miért pont tőlem akarjátok hallani, hogy mit gondolok róla, hiszen én ehhez nem is értek. 

- Tudod, Lou mesélte, hogy rajongó voltál és innen gondoljuk, hogy jó ötlet, de ha nem akarod hallani, akkor nem kell - néz rám Harry.

- Én azt egy szóval sem mondtam - vágom rá, majd a csészémet az asztalra téve helyezem magam kényelembe. - Kíváncsi vagyok, nagyon is, csak meglepett, ennyi az egész - vonom meg a vállam. 

Harryvel összenéztek, szavak nélkül beszélték meg a dolgaikat, én pedig türelmesen vártam, hogy valamelyikük elkezdjen énekelni, bár sejtettem, hogy ki lesz a választott. Louis mosolyogva nézett felém, majd vett egy mély levegőt és kezdett bele:

- For your eyes only I'll show you my heart for when you're lonely and forget who you are I'm missing half of me when we're apart now you know me for your eyes only... - végig a szemembe nézett, én pedig csak bámultam. A másodpercek perceknek tűntek, miután befejezte. Tudom, hogy meg kellett volna szólalnom, de egyszerűen el sem tudtam képzelni mit kellene mondanom. Egyszerűen nem jöttek szavak a nyelvemre, pedig velem ilyen ritkán történik meg, de ebben a pillanatban így volt. 

- Ez... ez gyönyörű volt - nyögtem ki végül. 

- Már azt hittük meg sem fogsz szólalni - nevetett fel Harry. - Tudod, két perce bámulsz ránk, mint aki sokkot kapott volna...

- Ömm... - pillantok félre zavartan - bocsi csak...

- Örülök, hogy tetszik - mosolyog rám Louis diadalmasan. - Ez a két perc mindent megért, hogy láthattam az arcodat, miközben érzések ezre fut rajtad végig. 

Érzések ezre? Mi a fenéről beszél? Mindketten olyan furcsán néznek rám, milyen képet vághattam, hogy ennyire elvannak magukkal? Louis úgy mondta ezt, mintha pontosan ezt akarta volna kiváltani belőlem, de mégis mit?

- Fogalmam sincs miről beszéltek - szólalok meg végül - de most hagylak titeket dolgozni - állok fel, majd indulok el a szobám felé. 

***

A délután nagy részét zene hallgatásával és írással töltöttem. Próbáltam elterelni a figyelmem a délelőttről, amit még mindig nem értettem. Próbáltam elképzelni, hogy festhettem, de nem sikerült, ez számomra titok marad, mert Louis biztos nem fogja elmondani. 

Sóhajtva csuktam le a laptopom tetejét, amikor meghallottam az ajtó csapódását. Harry távozott, ami annyit jelent, hogy Louis másodpercek múlva már a szobámban lesz, én pedig nem akarom, hogy meglássa, hogy írtam, mivel kijelentette, hogy pihennem kell és nem írhatok, míg jól nem leszek. De az írást nem szabad elhanyagolni, különben is nekem nem munka, hanem az életem, nem érzem azt, hogy kimerít, egyszerűen csak kikapcsolja az agyam. 

- Hogy érzed magad? - lép be a szobába. 

- Kicsit fáj a fejem, de még csak most vettem be a gyógyszert, szóval hamarosan elmúlik - közlöm vele mosolyt erőltetve magamra. - Nektek, hogy ment?

- Elég jól, persze még van mit dolgozzunk, de hamarabb kész lesz a szám, mint gondoltuk volna - közli velem, miközben mellém dől az ágyra. - Holnap találkoznom kell valakivel, de nem fog sokáig tartani - néz a szemembe.

- Lou, ugye tudod, hogy én nem kértem, hogy légy itt? - vonom fel a szemöldököm, majd az arcát meglátva sóhajtva folytatom. - Nem úgy értettem, örülök, hogy itt vagy és törődsz velem, de ha dolgod van megértem, már mondtam, hogy sokkal jobban vagyok, megleszek egyedül is, különben meg átjön a nővérem, szóval nem leszek egyedül - közlöm vele.

- Örülök, hogy nem hagylak magadra, még képes lennél dolgozni és valami hülyeséget csinálni, amitől visszaesnél. De nem tart majd sokáig, míg visszaérek aztán pedig el sem mozdulok mellőled.

- Miért törődsz velem ennyire? - csúszik ki a számom.

- A beteget ápolni kell - mosolyog rám.

- Louis, nem bántásból mondom, mert tényleg örülök, hogy itt vagy és gondoskodsz rólam, de úgy viselkedsz velem, mintha a barátnőd lennék, pedig nem vagyok az.

- Tényleg nem vagy az - néz rám - de ma megtudtam valamit, ami megnyugtatott - vigyorodik el. - Az álarcod nem olyan jó, mint azt gondolod Hercegnő - simít végig az arcomon, mire én kíváncsian nézek rá, de ő csak a fejét megrázva adja tudtomra, hogy nem fog többet mondani. Mit árultam el neki a tudtomon kívül?