9.rész - Esély

Misty Stone

Önzőségnek számít, ha én is szeretnék boldog lenni? Ha engedni szeretnék a határaimon és végre azt tenni, amit igazán szeretnék? Önzőség lenne tőlem, ha megajándékoznám magam egy csipetnyi boldogsággal, amíg még van rá esélyem? Napok óta kerülöm. Nem veszem fel, ha hív, nem engedem be, ha órákon keresztül az ajtóm előtt áll. Még csak a házból sem teszem ki a lábam, mert nem akarok vele összefutni, de hiányzik... Magamnak is be kell vallanom, hogy mennyire hiányzik a társasága. Amit az interjún mondott rólam... az boldoggá tett, abban a pillanatban igazán éreztem a testemben szétáradni az örömöt, de mégis megfosztottam magam tőle. De ez idáig tartott. Nem lehet, hogy ennyire elzárjak magamtól mindenkit. Nem tehetem meg magammal, hogy csak a szobában üljek a négy fal között, miközben Kim folyamatosan azt kérdezgeti, hogy miért nem megyek ki a házból. Nehezen vettem rá magam, hogy beszéljek neki Louról és meg is kaptam tőle a magamét, amikor a kis történetem végén azt mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Egyből a fejemhez vágta, hogy hülye vagyok, főképpen azok után, amit élő adásban mondott rólam és igaza is van. 

Ma sok mindent eldöntöttem magamban. Beszélni fogok a szüleimmel és Kimmel is a dolgaimról. Louissal pedig találkoznom kell, hogy elmondjam neki mit gondolok, hogy visszaszerezzem azt a cseppnyi örömöt az életembe, amit ő nyújtott számomra az elmúlt hetekben. Vissza akarom kapni a barátságát vagy talán... annál kicsit többet, még nem döntöttem el. 

A kávézóban ülve érzem, hogy valaki figyel. Magamon érzem a tekintetét. Bár azzal tisztában vagyok, hogy ez a személy nem Louis, mivel ő nem tartózkodik itt és nem is Harry, ugyanis ők éppen a számukon dolgoznak, de akkor ki lehet? Egyetlen ismerőst sem látok...

- Szia - szólal meg egy lágy hang, mire egyből felé kapom a fejem. Egy fiatal lány áll az asztalom mellett, akiben egyből felismerem Louist. Lottie. Igaz még sosem találkoztunk, de attól én még ismerem a családját és abban is szinte teljesen biztos vagyok, hogy ő is pontosan tudja, hogy én ki vagyok. - Leülhetek? - mutat a velem szemben lévő székre. - Nem akarlak zavarni és megértem, ha nemet mondsz, de szeretnék valamit elmondani. Ígérem, hogy rövid leszek - biztosít róla. 

- Szia, Lottie - mosolygok rá, próbálva lenyelni a torkomban lévő gombócot. - Foglalj helyet. Nézd azt hiszem vagyis inkább sejtem, hogy miért jöttél... 

- Igen, meglehet és szerintem nem is tévedsz, de hallgass meg - kérlel, mire bólintok. - Tudod, Lou fontos nekem és a napokban még sosem láttam ennyire levertnek, mint most. Ha rákérdek, csak felsóhajt és azt mondja, hogy nem akar róla beszélni. Nem mondja, de én sem vagyok hülye és tudom, hogy hozzád van köze az állapotának. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te tehetsz róla csak aggódom érte. Azért jöttem most ide hozzád, hogy megkérjelek hívd fel és beszélj vele. Tudom, hogy az interjún elég szépen és nyíltan fejezte ki magát, de ő mindig ilyen volt. Sosem fogta vissza azt, amit ki akart mondani. Neked is elmondta, ebben biztos vagyok. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem a média előtt kellett volna ezt tennie, de őt is meg lehet érteni, hiszen tetszel neki. Sokat beszélt egy lányról, amikor utoljára találkoztunk, amikor még jól volt. Természetesen a nevét sosem említette, de mivel folyamatosan veled szerepelt a képeket, nem volt nehéz kitalálni, hogy te vagy az. 

- Nem akartam ezt tenni vele... - suttogom. - Igazából még csak el sem akartam magamtól taszítani, mivel nekem is nagyon hiányzik a társasága, de meg kellett tennem. Az okát nem mondhatom el, de azt megígérhetem, hogy ma beszélek vele és megpróbálom helyrehozni a dolgokat, abban bízva, hogy képes lesz elfogadni azt, amit majd mondok neki. 

- Nem haragszik rád - rázza meg a fejét - erről szó sincs, csak csalódott vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem... biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog, hogy hall rólad - mosolyog rám. - Rendes fickó, ha valaki fontos neki azt minden erejével meg akarja védeni. Az utóbbi időben sok mindent veszített el és látom rajta, hogy téged nem akar. Küzdeni fog, ameddig csak kell, hogy elhitesse veled, hogy megérdemel egy esélyt...

- Tudom - sóhajtok fel. - És már azt hiszem azt is, hogy mit fogok neki mondani csak azt nem tudom, hogyan tegyem meg. 

- A könyveidben elég jól ki tudod fejezni magad - kacsint rám - szerintem élőben is menni fog, csak ne gondolkozz, mond ki azt, amit érzel és hidd el, hogy neki az is elég lesz. 

- Hiszek neked. De nekem most mennem kell, de ígérem, hogy ma beszélni fogok vele - teszem még hozzá. - Jó volt veled találkozni Lottie - simítok végig a karján, amikor elhaladok mellette. 

- Remélem még találkozunk - kiált utánam, mire én mosolyogva bólintok rá, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. 

***

Egész délután azon gondolkodtam, hogy mit fogok holnap mondani a szüleimnek és Kimnek, ugyanis nem állhatok eléjük és mondhatom ki egyből, mivel akkor tuti frászt kapnának, bár ez szerintem így is megtörténik majd. Erősnek kell lennem, hogy meg tudjam őket nyugtatni, hiszen jól vagyok és ezt ők is tudják, amíg szedem rendesen a gyógyszereket, addig jól is leszek. 

A másik problémám pedig nem más, mint Louis. Percek óta bámulom a telefonom, pontosabban a benne lévő szót, amit készülök neki elküldeni. Átjössz? ennyi áll benne, tudom, hogy azok után, ami történt ez kevés, de biztos vagyok benne, hogy nem utasítana vissza. Abban a pillanatban rohanna, amint elolvasná az üzenetet. Mély lélegzetet véve nyomom meg a küldés gombot, majd dőlök hátra a kanapémon. Nem telik el fél perc és már jön is a válasz: Azonnal. 

Fogalmam sincs, hogy mi fog ma este történni és hogy fogom neki mindazt elmondani, amit szeretnék, de bízom benne, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell. Újra mosolyogni akarom őt látni, ugyanis kicsit kutakodtam a netten és az elmúlt napokban, amikor lekapták olyan volt, mintha nem is ő lett volna, ami megrémiszt, hiszen ő mindig életvidám... és az, hogy most nem az, nekem köszönhető, ezen pedig változtatni akarok. 

Gondolataim a csengő hangja zavarja meg, mire lassan elindulok az ajtó felé. A gyógyszernek köszönhetően elég gyenge vagyok, ami remélem neki nem fog feltűnni, mert erre most nem szeretnék magyarázatot adni, senkinek sem. Csak vele akarok lenni és úgy tenni, mintha minden tökéletes lenne. Az ajtót kitárva, abban a pillanatban a karjaiba vetem magam. Egy másodpercig meglepetten áll előttem, de amint feldolgozza a történteket ő is szorosan a karjaiba zár. Érzem, ahogy az izmai ellazulnak, ahogy mosoly kúszik az arcára. 

- Neked is szia - suttogja a nyakamra. Szorosabban bújok hozzá, nem akarok elengedni, nem akarok neki magyarázkodni, egyszerűen csak azt szeretném, hogy az elmúlt nap kitörlődjön és minden onnan folytatódjon, ahol abbamaradt. - Látom hiányoztam. - Hallom a hangján, hogy zaklatott, de nem távolodom el tőle. Hiányzott és ezt pontosan tudnia is kell. 

- Nagyon - motyogom. Miután már percek óta így állunk az ajtóban, kicsit zavartan húzódom hátrébb, majd lépek el az ajtóból. - Gyere be - indulok el a nappali felé, miközben hallom, hogy ő is követ engem, miután bezárja maga mögött az ajtót.

- Azt hittem többé nem látlak - sóhajt fel pár csendes perc után a kanapén ülve. - Nem szeretném még egyszer ezt érezni - teszi hozzá halkan. 

- Én pedig nem akarlak szomorúnak látni - húzódom hozzá közelebb, míg a fejem a vállára hajtom, ő pedig átkarol, ezzel még közelebb húzva magához. - Neked mosolyognod kell, mindig - suttogom. - Tudom, hogy... én vagyok az oka, de kérlek megtehetnénk, hogy ez a pár nap nem történt meg? - kérlelem őt. - Folytathatnánk az interjú végétől, elfelejtve azt, amit ott mondtam? Nem vagyok biztos a döntésemben - teszem hozzá - de úgy gondolom, hogy mindenki érdemel egy esélyt... nem tudom, hogy mi lesz a vége, de esélyt akarok neked adni, mert úgy érzem ez a helyes út...

- Ezt komolyan mondod? - döbben meg. - Most ezt tényleg kimondtad vagy csak képzeltem? Mond ki még egyszer - néz rám csillogó kék szemeivel.

- Adok neked egy esélyt - mosolygok fel rá. - Csak semmit se siessünk el, egyenlőre csak maradjunk így - fúrom arcom mellkasába. 

- Köszönöm - szorít magához, miközben lágy puszit nyom a hajamba. - Azt hiszem ettől jobb hírt nem is kaphatnék a mai nap folyamán - teszi hozzá. - Mennyi köze van ennek egy szőke lányhoz, akivel ma láttak téged? - kérdi kuncogva.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - vágom rá. Tisztában vagyok vele, hogy sok kép került fel miközben Lottieval beszélgettünk, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy miatta tettem ezt, mert anélkül is így döntöttem volna. 

- Nem is számít - simít végig a karomon. - De az biztos, hogy meg kell neki köszönjem a tettét. Tudom, hogy a végső a te döntésed, de biztosan ő is segített benne, bár azt nem szeretem ha valaki a hátam mögött cselekszik, de ennek kivételesen örülök.

- Csak jót akart neked és nekem is - nézek fel rá. - És nézd most újra mosolyogsz, mindketten csak ezt akartuk elérni.

- Hercegnő, hogy értetted azt, hogy szeretnél lassan haladni? - kérdi csillogó szemekkel, hol a szemeim, hol az ajkam bámulva. Tudom mit tervez és bevallom én is szeretném, de fogalmam sincs, hogy mi történne, ha megtenné. - Ha így nézel rám, fogalmam sincs, hogy meddig tudom majd visszatartani magam, hogy ne csókoljalak meg.

- Akkor nem foglak nézni - helyezem vissza a fejem a mellkasára. 

- Ezt te sem gondolhatod komolyan - emeli fel az állam, majd néz a szemeimbe. - Imádom amikor nézel, szóval nézz csak tovább - mosolyog. - De ezt akkor is meg fogom tenni - közli velem, mielőtt ajkát az enyémhez érinti.
Igazából még csóknak sem lehet nevezni, mivel csak az ajkaink érnek össze, de már most melegség önti el a szívem. Érzem, ahogy kétszer olyan gyorsan pumpálja a vérem, de ez nem csak velem van így, hiszen a tenyerem pont Louis szíve fölött van, ami szintén nem normális ütemben dobog. Mosolyogva dönti homlokát az enyémnek, miközben még mindig csak pár milliméter választ el minket egymástól.
- Tudod, mióta vártam erre? - kéri rekedt hangon. - Szerintem már azóta, hogy először láttalak, a dedikáláson, de még én sem voltam vele tisztában, de már akkor tudtam, hogy meg kell téged ismernem.
- Louis - motyogom, míg arcom a nyakhajlatába rejtem. - Itt maradsz ma este? - kérdem halkan.
- Szerinted ezek után képes lennék elmenni? - kérdi nevetve. - Hercegnő, semmi pénzért sem hagynálak most magadra mikor tudom, hogy ma este végre a karjaimba zárhatlak. Ugye most nem előlem bujkálsz? - próbál eltolni magától, de én erősen kapaszkodom. - Hercegnő, ne viselkedj gyerekesen.
- Nem viselkedem úgy - jelentem ki - de nekem így sokkal kényelmesebb - puszilom meg a nyakán lévő bőrt, mire felsóhajt - és szerintem te is élvezed.
- El sem tudod képelni, hogy mennyire - húz teljesen az ölébe. - Remélem, hogy ez nem csak egy szép álom és reggel mire felébredek már semmisé válik.
- Reggel is itt leszek, veled - nyugtatom meg. - Nem álmodsz, bár szerintem én azt teszem, de te tudom, hogy valódi vagy és reggel is itt leszel, csodássá téve a következő napom.

Sziasztok! Tudom, hogy nem ez a leghosszabb rész, de karácsony van és elég sok dolgom van még ma este, így többet nem tudtam összehozni a mai nap folyamán, de remélem ez is tetszett nektek! Szeretnék minden kedves olvasómnak BOLDOG ÉS BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNNI! Remélem jól telik a vakáció és minden kívánságotok teljesül. Nem utolsó sorban, pedig a blog egyik főszereplőjének Louisnak pedig Boldog Szülinapot Kívánok! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! U.I.: nem azért mondom ezt, mert zavar, csak nem értem,ha valaki nem szereti az írásom, akkor miért olvassa a történetem, hiszen senki sem kötelezi rá. Ha valami nem tetszik, akkor nem kell olvasni, én így vagyok vele. További szép estét mindenkinek!

8.rész - Döbbenet

Louis Tomlinson

  A napok gyorsan telnek, észre sem vettem és már megérkezett az interjú napja, ami azóta egy kicsit változott. Már nem csak én leszek a hatalmas stúdióban, hanem Harry is. Egyszerre akarnak velünk beszélni, hiszen két napja kiderült, hogy duettezni fogunk, ami persze mindenkit nagyon érdekel, így úgy döntöttek, hogy egyszerre faggatnak ki minket. Azon a kanapén, ahol két évvel ezelőtt még négyen ültünk, már csak ketten fogunk és már nem mint egy banda, hanem csak két jó barát. Furcsa lesz, de örülök, hogy Hazz is ott lesz  velem és ha kell, akkor kihúz a szarból, mint a régi szép időkben. De nem csak ő van velem, hanem Misty is. Igaz, nem volt könnyű rávenni, hogy elkísérjen erre az alkalomra, de sikerült meggyőznöm, aminek nagyon örülök, ugyanis szeretném, ha hallaná, amit mondani fogok. A többiek lehet, hogy nem fogják érteni az üzenetét, de bízom benne, hogy ő igen, hogy neki le fog esni mit szeretnék üzenni a szavaimmal. 

  - Te jobban izgulsz, mint én - mosolygok rá - pedig én állok ki rengeteg ember elé percek múlva - simítok ki egy tincset az arcából - nem pedig te.

  - Érted nem izgulhatok? - pillant fel rám. - És különben is, kicsit úgy érzem, hogy én is a részese leszek, hiszen kétlem, hogy engem nem fognak megemlíteni neked az elkövetkezendő egy órában. Biztosan szóba kerülök és fogalmam sincs, hogy mit fognak kérdezni vagy mi lesz utána, de bízom benne hogy minden a legnagyobb rendben lesz - bújik hozzám, mire én nevetve ölelem át. Az utóbbi időben megváltozott a kapcsolatunk, nem tudom, hogy pontosan milyen irányba is tart, de tetszik.

  - Csak az igazat fogom mondani, Hercegnő - suttogom. - Hogy ki hogyan fogja értelmezni az már nem az én problémám, de ne aggódj nem fogok botrányt kelteni - nyomok egy puszit a homlokára. - Semmit sem mondok majd, amivel téged elveszíthetnélek - nézek a szemeibe - hiszen nem az a célom.

  - Lou - sóhajt fel - ezt már megbeszéltük, barátok lehetünk, de többek nem. Nem akarom, hogy bárki is többet gondoljon rólunk, mint ami igazából van. Csak barátok vagyunk.

  - Tudod, hogy nekem az nem elég - húzom magamhoz közelebb - nem elég, mert én nem csak a barátod akarok lenni. Bármire képes lennék, hogy ezt te is elfogadd és ne akarj ellene semmit se tenni. Fontos vagy nekem, törődni akarok veled és megmutatni mi az a szeretet, de ahhoz neked is engedned kell - tolom el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. 

  - Nem akarok veled veszekedni - közli velem - de ne hozd fel ezt újra, különben még azt is elveszíted, amid most van. Nem lehetünk többek és kérlek ezt fogadd el - nyom egy puszit az arcomra, majd sarkon fordul és elindul az öltözőm felé. Utána szeretnék menni, de már nincs rá időm, hiszen két perc múlva élőben kell énekelnem, ami fogalmam sincs, hogy fog sikerülni a történtek miatt. Neki akartam énekelni, de ő nincs is itt.

  - Minden rendben? - jelenik meg mellettem Harry. - Mindjárt kezdünk, hol van Misty? - néz körül.

  - Azt hiszem egy kicsit összevesztünk - sóhajtok fel. - Miért van az, hogy én többet akarok tőle, ő pedig folyamatosan ellök magától? - sóhajtok fel. - Nem értem, hogy miért viselkedik így, amikor látom, hogy mit érez és mennyire boldog amikor magamhoz ölelem, érzem és tudom, hogy ő is érzi, de akkor miért taszít el, amikor én azt mondom, hogy többet akarok? Ma terveim voltak, de már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Félek, ha megteszem akkor végleg elveszítem őt. 

  - Kockáztatni kell haver, hiszen ha nem teszed, akkor az is lehet, hogy elbénázod az utolsó esélyed is, hogy valaha több legyen köztetek s biztos vagyok benne, hogy nem ezt szeretnéd. 

  - Igazad van - veszek egy mély levegőt. - Ha nem kockáztatok nem is nyerhetek, nem igaz? Na essünk túl az éneklésen és ezen az egy órán, hogy utána megbeszélhessem vele a történteket, ha egyáltalán még szóba akar velem még állni. 

  Furcsa lesz úgy énekelni egy régi számunkat, hogy már csak ketten tesszük, de kell a változatosság is, nem igaz? Lehet, hogy nem helyes, amit teszünk, hiszen a One Direction, csak a többiekkel az igazi, de míg nem készül el a közös számunk és közös interjút kell adnom Harryvel, akkor a régi számaink közül fogunk választani, abban bízva, hogy a többieket nem fogja érdekelni. 

  Izgulok, pedig már rég nem tettem ilyet éneklés előtt, de ez most más, mint a többi hiszen Harry is itt van, akiről azt hittem sosem énekelhetek újra együtt, de most mégis itt ülünk egymás mellett, arra várva, hogy elkezdjük az egyik volt sikerszámunkat. Tekintetemmel folyamatosan a színfalak mögé nézek, arra várva, hogy felbukkanjon Misty, de hiába, nem látom sehol. Ha mégis itt van, akkor jól elbújt előlem. Szemeimet behunyva kezdek bele a részembe, majd amint kinyitom őket pillantom meg a lányt, aki egyenesen engem néz, pislogás nélkül. A refrént végig a szemeibe nézve éneklem Harryvel, abban bízva, hogy észre fogja venni mit akarok neki ezzel üzenni és nem taszít el ismét magától.
  A szám végén hatalmas tapsvihar tör ki a stúdióban, mi pedig megöleljük egymást, majd vigyorogva közelítjük meg a kanapét. Amint a hangok elcsendesülnek, a műsorvezető mosolyogva üdvözöl minket.
  - Srácok! Jó újra látni titeket - néz ránk. - Szinte semmit sem változtatok az elmúlt időben. Bár azt nem tagadhatom, hogy a te - mutat Harryre - egy kicsit megnőtt.
  - Igen - nevet fel a mellettem ülő srác. - Ahányszor egy régi ismerősömmel találkozom mindig ez az első mondata felém, de lassan kezdek hozzászokni.
  - Ez érthető, hiszen amikor utoljára itt voltatok sokkal rövidebb volt. Hogy vagytok? Milyen érzés úgy itt ülni, ebben a stúdióban, hogy a többiek már nincsenek veletek? Milyen volt ketten énekelni azt a számot, amit eredetileg öten énekeltek, később pedig már csak négyen? - teszi fel az első kérdéseit.
  - Azt hiszem ezt mindkettőnk nevében mondhatom, hogy kicsit furcsa itt ülni a többiek nélkül és úgy énekelni, hogy ők már nincsenek itt, de elég időnk volt ebbe beletörődni. Külön folytatjuk az útjainkat és ezen már semmi sem fog változtatni - kezdek bele. - Ez nem azt jelenti, hogy nem hiányoznak, mivel nem telik el úgy nap, hogy pár pillanatra ne gondoljunk rájuk, legalábbis velem nem, mivel hosszú időn keresztül egy családot alkottunk, de úgy gondolom, hogy egyszer mindennek vége szakad és ezt el kell fogadni. A kapcsolatunk azért még nem szakad meg, mert nem alkotunk egy bandát, csak már nem olyan szoros mint akkor volt.
  - Igen, Lounak teljesen igaza van. Lehet, hogy nem vagyunk együtt, de attól még mindig fontosak számunkra. Tervezzük, hogy a jövőben valamikor szervezünk egy találkozót, ahol hosszú idő után mindenki egy helyen legyen, bár ez még csak egy ötlet, de szerintem mindenki benne lenne vagyis nagyon remélem - túr a hajába Harry. - Az, hogy most négy helyett csak ketten ülünk ezen a kanapén, számomra nagyon furcsa, hiszen mikor utoljára itt voltunk ők is itt voltak, de el kell fogadni a változásokat. Attól, hogy mi különváltunk az élet még megy tovább.
  - Ez teljesen érthető, hiszen tényleg hosszú időn át voltatok együtt, mint banda, most pedig már ti is csak barátokként ültök itt. Mikor találkoztatok újra és hogyan?
  - Pontosan nem emlékszem mikor, de nem volt az olyan régen. Egy kávézóban találkoztunk. Azt hittem, hogy csak káprázik a szemem és az nem is Louis, csak nagyon hasonlít rá, de amikor bátorságot véve magamon odamentem hozzá és megszólítottam, akkor kiderült, hogy jól láttam és tényleg ő volt az. Beszélgettünk, majd azon vettük magunkat észre, hogy minden olyan mint régen, hiszen tudod, hogy mi közel álltunk egymáshoz és ahogy látszik ezen az idő múlása sem változtatott.
  - Ezt jó hallani, biztos vagyok benne, hogy a rajongóitok is örülnek neki - mosolyog ránk - ahogy annak is, ami a napokban kiderült. Igaz, hogy egy közös számmal készültök számunkra? - mindketten bólintunk. - Mesélnétek egy kicsit erről.
  - Igazából ez az ötlet Harryé volt, én csak belementem. Miért ne tettem volna, hiszen ez egy olyan ajánlat, amivel sok ember tehetünk boldoggá és hát nekem is hiányzott a közös munka. Annyit még elárulhatok a számról, hogy nagyon jól halad és a rajongók biztosan örülni fognak neki.
  - Amikor a számokat írtuk Louval úgy éreztem, hogy visszautaztunk az időben és minden olyan, mint régen. Hülyéskedtünk, viccet csináltunk az írásból, de egyben komolyan is vettük. Nem ígérhetem, hogy lesz még más közös számunk is, de azt igen, ha esélyt kapunk rá én biztosan nem fogom visszautasítani.
  - Amikor először meghallottam a hírt, azt hittem, hogy csak egy pletyka és nem csak én, hanem sok rajongó is, de most ti megerősítettétek, hogy nem csak egy kitaláció az egész, hanem valóság. Biztosan merem állítani, hogy mind nagyon várjuk, hogy kikerüljön a számotok és reménykedünk benne, hogy nálunk adjátok majd először elő. De most meséljetek egy kicsit magatokról. Harry, ha forrásaim nem csalnak, akkor igaz, hogy úgy döntöttél egy kis időre visszaköltözöl London városába magad mögött hagyva LA-t?
  - Igen - bólint rá barátom. - Imádom az LA-i életet és néha hiányzik a meleg, de London is hiányzik, szóval most úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm. Pontosan nem tudom megmondani neked, hogy mennyi időre, de az biztos, hogy nem csak pár hétre. Szeretnék végre a saját karrierem is koncentrálni és magamnak is számokat írni, nem csak más hírességeknek. Persze nagyon jó volt a velük való közös munka, de hiányzik az éneklés, így most próbálok egy kisebb lemezt összedobni, míg itt vagyok, amin biztosan szerepelni fog a Louissal való közös dalunk is.
  - Erről még semmit sem hallottunk, de már kíváncsian várjuk azt a napot, amikor a polcokon megjelenik majd az albumod. És mi a helyzet a lányokkal, ha jól tudom, akkor LA-ben párkapcsolatban éltél, mi lett vele?
  - Erről nem igazán szeretnék beszélni - sóhajt fel. - De annyit elmondok, hogy nem igazán illettünk össze és vége van a dolognak, viszont a részletekbe nem mennék bele.
  - Igazán sajnálom - szomorodik el. - Viszont biztos vagyok benne, hogy ennek kint nagyon sokan örülnek, hiszen a rajongói táborod még mindig imád téged és valahol a nagyvilágban létezik egy olyan lány, aki boldoggá fog téged majd tenni, csak meg kell várnod, hogy eljöjjön az ideje. De ha már a lányoknál tartunk - fordul felém, mire egyből tudom, hogy mit fog tőlem kérdezni - jól tudom, hogy Misty Stonenal elég jó viszont ápolsz? - mutat a tv-ben lévő közös képekre, amiket a paparazzik készítettek rólunk.
  - Tudtam, hogy el fog jönni ez a kérdés - kezdek bele. - Gondolom az egész sztorira kíváncsi vagy, úgyhogy azt hiszem a legjobb lesz, ha az elején kezdem. Mistyvel egy dedikáláson találkoztam, amit ő tartott. Igen, tisztában vagyok vele, hogy most mindenki azt kérdi én mióta szeretek olvasni, amire most választ is adok. Az, hogy a banda szétment sok mindent megváltoztatott az életemben, elkezdtem olyan dolgokat csinálni, amikre nem volt időm. Többet fociztam és az olvasásra is rászoktam. Misty könyvei nagyon tetszettek, mivel nem próbálta velük azt üzenni, hogy az élet szép és csak boldogság létezik benne, hanem a valóságot írta le. Létezik szerelem, szenvedély, de egyben van egy vég is, amin senki sem tud változtatni. De ha azt a személyt teljes szívedből szereted, akkor képes vagy miatta elviselni minden fájdalmat, képes együtt élni vele, mert szereted, történjék bármi is. Nagyon jó drámákat ír és a könyveiből úgy éreztem, hogy kicsit ismerem őt, de rá kellett jönnöm, hogy valójában akkor ismertem meg, amikor küzdeni kezdtem a barátságáért. Lehet, hogy ez furán fog hangzani, de menekült előlem, amit a mai napig sem értek, de lassan kezdem feladni és csak szimplán elfogadni, hogy a barátomnak mondhatom, akire mindig számíthatok, aki nem azért akar a közelembe lenni, mert híres vagyok, hanem önmagamért. Közel kerültünk egymáshoz, rövid idő alatt, de csak mint barátok, bár én azt sosem tagadtam, hogy tetszik nekem, de számomra a barátsága is elég, ha ő csak ennyit szeretne tőlem. Ahogy ő is mondta el kell fogadni azt, ami adott nekünk én is ezt teszem.
  - Ez egy igazán szép történet. Eleanor után jó, hogy találtál egy lányt, akinek képes vagy megnyílni, akire számíthatsz még ha csak barátként is. El sem tudom képzelni, hogy mit gondolhat most arról, hogy az egész világnak bevallottad, hogy neked tetszik, viszont ő csak a barátod akar lenni, de ha én lennék a helyében ezek után biztosan átgondolnám a válaszom. Hiszen te egy nagyon kedves és szerethető srác vagy és kár lenne kihagyni a lehetőséget, hogy megtudhassa milyen vagy, amikor valakit nagyon szeretsz - fejezi be.
  Magamon érzem a tekintetét, biztos vagyok benne, hogy engem bámul, de félek felé pillantani, mivel fogalmam sincs, hogy mi fog fogadni. Ha most rápillantanék, akkor biztosan kizökkennék az interjúból az pedig nem lenne jó, így csak utána derül ki, hogy mennyire haragszik rám. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem dühös és tényleg átgondolja a válaszát vagy legalább megkapom az indokot, hogy miért nem akar több lenni számomra. Miért nem akar a barátnőm lenni?!
  - Srácok, sajnos csak ennyi fért bele az adásunkba, de remélem hamarosan újra találkozunk. Addig is szeretnék nektek sok sikert és szerencsét kívánni. Búcsúzzunk nagy tapssal Louis Tomlinsontól és Harry Stylestól.

***

  Szerettem volna egyből megkeresni Mistyt, de nem volt rá esélyem ugyanis a show után autogramokat kellett osztogatnunk, amivel egy jó fél óra el is telt. Attól tartottam végig, hogy mire végzek Misty hűlt helyét találom, de nem így volt. Még mindig ott állt, ugyanazon a helyen, ahol a műsor kezdetén és könnyes szemekkel bámult maga elé. Lépteim meggyorsítva sietek elé, majd emelem fel az állát.

  - Mi a baj? - kérdem csendesen. - Mondtam valamit, amit nem kellett volna? - kérdem a szemeibe nézve, de ő csak megrázza a fejét. - Akkor miért sírsz? -simítok végig a szeme alatt. - Misty?

  - Én... én csak sajnálom - motyogja, mellkasomba fúrva az arcát. - Sajnálom, mindent sajnálok...

  - Miről beszélsz? - szorítom magamhoz, ezzel próbálva megnyugtatni őt, hogy nem haragszom rád. - Miért kéne tőlem bocsánatot kérned, nem értem?

  - Te velem akarsz lenni - suttogja - de én ezt nem adhatom meg neked, mert a boldogság nem tartana örökké, nem tudnálak boldoggá tenni és a végén csak szenvedés okoznék neked, azt pedig nem akarom. Hidd el szeretnélek közel engedni magamhoz, de nem lehet... nem tehetem ezt veled, mert nem érdemled meg, nem érdemled meg, hogy miattam légy szomorú. 

  - Nem értem miről beszélsz - morogom. - Fogalmam sincs, hogy miért mondod ezt, de nem pont te mondod azt, hogy mindenkinek esélyt kell adni? Esélyt kell adni a boldogságnak, nekünk miért ne lehetne adni egyet? Miért nem akarod, hogy boldog légy, velem? Azt hiszed, hogy nem tudnálak boldoggá tenni?

  - Mi? - tolja el magát tőlem. - Nem erről van szó Louis - néz a szemeimbe. - Tudom, hogy képes lennél rá, biztos vagyok benne, abban nem vagyok biztos, hogy képes lennél elfogadni, ami velem jár... 

  - Mindent képes lennék elfogadni, ami veled jár, mindent, miért nem akarod ezt elhinni? - sóhajtok fel. 

  - Sajnálom - dönti homlokát az enyémnek, miközben egye szaporábban veszi a levegőt. - Sajnálom, de nem lehet... csak a barátod tudok lenni, hiába szeretnék neked esélyt adni, nem lehet... kérlek fogadd ezt el - nyom egy puszit a szám sarkába, majd kibontakozik az ölelésemből és elviharzik, én pedig dermedten bámulok utána.

  - Mi volt ez? - jelenik meg mellettem Harry.

  - Fogalmam sincs, haver - bámulom továbbra is a távolodó alakját.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszett. Sajnálom, hogy egy kicsit késtem vele, de az utolsó hetekben a suliba minden összejött, de most, hogy három hétig nem igazán kell semmit csinálni, bár tanulni igen, de nincs időhöz kötve, szóval nem fogok majd késni a részekkel. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! További szép napot!

7.rész - Becenév

Misty Stone

Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy képes voltam belemenni a tervébe. Haragszom magamra, mert bíztam benne, hogy képes leszek őt valamivel rávenni, hogy letegyen rólam. Haragszom magamra, mert én is jól érzem magam a közelében. Amikor azt mondtam, hogy nem jó ötlet megismernie,  nem csak neki, hanem magamnak is próbáltam beadni és tényleg jobb lett volna. Rövid időn belül jóba lettünk, azt nem mondom, hogy annyira jól ismerne, de azt már tudja, hogy mikor hazudok és ez megrémiszt. Megrémiszt, mivel az életemnek egyik része egy hazugság, amit még mindig nem osztottam meg senkivel sem, pedig tudom, hogy meg kéne. De, nem egyszerű. Viszont a mai nap folyamán, amikor egész nap rosszul éreztem magam rájöttem, hogy amint ezt kiheverem közölnöm kell a családommal. Nem mondhatom azt, hogy minden rendben, mert nem hülyék és tudják, hogy hazudok. Louis is tudja, vagy legalább sejti, de neki nem árulhatom el, sosem tudhatja meg, úgy biztosan nem, hogy én mondom el neki. Most sem engedhetném meg neki, hogy a karjaiba zárjon, ahogy magamnak sem, hogy ezt élvezzem, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Szükségem van valakire, aki törődik velem, mert az elkövetkezendő pár nap, nem lesz könnyű. Egy évben egyszer szoktam meghülve lenni, de amikor ez bekövetkezik, akkor nem csak egy szimpla hülés az egész, hanem teljesen lever, az ágyhoz szegez, ezen pedig én sem könnyítek, mivel idegeskedni kezdek, így egyszerre két betegséggel is megküzdhetek. Louis pedig segít a megnyugvásban és gondoskodik rólam, törődik velem... nekem pedig pont erre van szükségem, még akkor is, ha tudom, hogy nem helyes. Az életben mikor hozunk olyan döntéseket, amik biztosan helyesek? Soha. Szerintem olyan nem is létezik, hiszen bármennyire is tartjuk jónak magába foglalja a rosszat is még ha csak egy apró része is, de az is elég. 

Szeretném rá emelni a tekintetem, hogy lássam az arcát, hogy próbáljam őt megnyugtatni, hogy minden rendben lesz velem, de képtelen vagyok rá. Még arra sincs elég erőm, hogy megmozduljak, pedig tudom, ha ilyen közel vagyok ebben az állapotban ő is elkaphatja vagy esetleg olyan dolgokat kezdek majd el motyogni, amit neki nem lenne szabad hallania. A gyógyszernek köszönhetően a lázam már lement, de most ismét úgy érzem, mintha újra előbukkanna, pedig még nem lenne szabad. 

- Fázol? - simít végig a karomon? Utálom, hogy ilyen szomorú a hangja. Louis nem az a srác, akiről el tudom képzelni, hogy ilyen állapotba kerüljön, neki nem szabad soha szomorúnak lennie, hiszen a nevetése mindenkit mosolyra késztet. Legyen az embernek bármilyen rossz kedve, a nevetése feldobja kizárja a rossz érzéseket és erőt ad, hogy a jó oldalát nézd a dolgoknak. De most teli van aggodalommal, szomorúsággal. 

- Kicsit - motyogom, bár nem tudom pontosan, hogy értette-e válaszom. 

- Biztosan lázad van - ül egy kicsit feljebb, majd arcát a homlokomhoz érinti. - Orvoshoz kellene menned - közli velem. - Nem úgy tűnik nekem, mintha ez csak egy szimpla hülés lenne Misty - néz rám.

- Nem kell Lou - emelem rá szemeim. - Jól leszek, csak... szükségem van pár napra. Nem ez az első hülésem és tudom, hogy az eleje olyan, mintha halálos beteg lennék, de a napok teltével jobban leszek... - bújok közelebb hozzá. - Jobban leszek, csak adj pár napot.
- Én hiszek neked, de jobban örülnék, ha egy orvos is biztosítana róla, hogy jól leszel és nem valami komolyan baj van - suttogja lágyan. - Aggódom érted és nem várhatod el tőlem, hogy nyugodt legyek, amikor ilyen állapotban vagy.
- Köszönöm - suttogom. Megtörtem előtte, pedig nem állt szándékomban. Nem akartam ezt mégis megtettem. Szeretném megnyugtatni, hogy tényleg jól vagyok, de tudom, hogy nem és ha kihívna egy orvost, akkor lebuknék azt pedig nem akarom. Én kell őt megnyugtatnom, csak azt nem tudom még hogyan tegyem ezt.
- Mit?
- Azt, hogy aggódsz értem, hogy itt vagy velem, pedig elkaphatod... és azt mindketten tudjuk, hogy nem lenne jó... szükséged van a hangodra én pedig rosszul érezném magam, ha napok múlva te kerülnél a helyembe.
- Nem érdekel, hogy elkaphatom Hercegnő - puszil a hajamba. - Akkor sem tudnál elküldeni magad mellől, ha próbálkoznál. Itt akarok lenni és itt is leszek, nem érdekelnek a következmények. A barátod vagyok és a barátok sosem hagyják a másikat bajba, ha segíteni tudnak rajtuk.
Hercegnő? Mindig is utáltam ezt a becenevet, de az ő szájából, miért melegíti meg a szívem? Miért tölt el örömmel, hogy így nevez? Nem vagyok hercegnő, sosem leszek az és nem is szeretnék. Nincs tökéletes életem és a problémámnak köszönhetően nem is lesz, de az ő szemében az vagyok. Ez pedig nagyon is tetszik nekem. Tetszik, mert így legalább kicsit átélhetem azt, amitől eddig folyamatosan menekültem. Mindig menekültem a boldogság elől. A könyveimben is mindig azt írtam le, amit szerettem volna magaménak tudni, de sosem lehetett az enyém, most pedig kicsit úgy érzem, hogy általa megtapasztalhatom, hogy mi az a boldogság. Mellettem van, törődik velem és tudom, hogy nem csak barátként teszi ezt, mégsem mondok neki semmit. Hagyom és ez talán azért van, mert nem akarok csak a barátja lenni, pedig az lenne a helyes. Így is túl közel engedtem magamhoz, ha ez a kötelék tovább erősödik, egy nap majd elpusztítom őt. Fájdalmat fogok neki okozni, pedig nem akarok, mindent megtennék, hogy sose legyen szomorú. Jó barátja akarok lenni, aki mindig mellette van és segít neki, ha szükség van rá, ahogy ő is teszi velem, de többet nem adhatok neki. Szeretnék, de be kell érnem ennyivel, ahogy neki is.
- Miért nézel így rám? - kérdi halkan. - Mondtam valamit, amit nem kellett volna?
- Erről szó sincs - rázom meg kicsit a fejem. - Egyszerűen csak gondolkodtam - pillantok rá, majd szemeimet behunyva próbálok álomba merülni, mielőtt még kérdezősködni kezdene.

***

- Srácok, komolyan - sóhajtok fel - már szinte semmi bajom, nem kell bébiszitter, kettő meg pláne nem - nézek rájuk. 

- Hát persze Hercegnő - forgatja meg Lou a szemét. - Tegnap még az ágyból sem voltál hajlandó felkelni és hangod is alig volt, most meg azt próbálod velem elhitetni, hogy semmi bajod? Nem vagyok hülye, a hülés nem múlik el három nap alatt és ezt mindhárman tudjuk. Szóval ne próbálj meg elküldeni, különben is mindegy, hogy hol írunk Harryvel, itt is megtehetjük, szóval törődj bele, hogy nem megyünk sehová. 

- Jobban nézel ki, mint tegnap - mosolyog rám Harry. 

Tegnap találkoztam vele először úgy, hogy beszéltünk is. Louis nem volt hajlandó elmozdulni mellőlem, így megkérte, hogy engedjem meg neki, hogy itt dolgozzanak Harryvel. Mit mondhattam volna, hogy nem, de hát már úgyis el volt döntve... Kedves és aranyos volt, már amennyit tegnap képes voltam vele beszélni. Bevallom, hogy az ő közelébe nem éreztem magam annyira feszültnek, mint Louissal való első találkozásomkor, ami meglepett, bár már tudom, hogy annak az volt az oka, hogy ő más. Louis pedig, hát nem tudom leírni, hogy miért, de ő érzéseket vált ki belőlem, míg Harry csak barátként viselkedik velem. 

- Kösz - köszörülöm meg a torkom. - Jó, feladom maradhattok, csak kérlek ne nézzetek ilyen aggódóan, amikor rámtör a köhögőroham, idegesítő és zavarba ejtő - közlöm velük.

- Csak aggódunk érted, Hercegnő - mosolyog rám Lou. Amióta először használta rám ezt a megnevezést, folyamatosan így nevez, nekem pedig mindig mosoly kúszik az arcomra tőle, amit gondolom ő is észrevett. - Szeretnél hallani belőle pár sort? - kérdi tőlem. - Szeretnénk kikérni a véleményedet róla.

- Az enyémet? Miért pont tőlem akarjátok hallani, hogy mit gondolok róla, hiszen én ehhez nem is értek. 

- Tudod, Lou mesélte, hogy rajongó voltál és innen gondoljuk, hogy jó ötlet, de ha nem akarod hallani, akkor nem kell - néz rám Harry.

- Én azt egy szóval sem mondtam - vágom rá, majd a csészémet az asztalra téve helyezem magam kényelembe. - Kíváncsi vagyok, nagyon is, csak meglepett, ennyi az egész - vonom meg a vállam. 

Harryvel összenéztek, szavak nélkül beszélték meg a dolgaikat, én pedig türelmesen vártam, hogy valamelyikük elkezdjen énekelni, bár sejtettem, hogy ki lesz a választott. Louis mosolyogva nézett felém, majd vett egy mély levegőt és kezdett bele:

- For your eyes only I'll show you my heart for when you're lonely and forget who you are I'm missing half of me when we're apart now you know me for your eyes only... - végig a szemembe nézett, én pedig csak bámultam. A másodpercek perceknek tűntek, miután befejezte. Tudom, hogy meg kellett volna szólalnom, de egyszerűen el sem tudtam képzelni mit kellene mondanom. Egyszerűen nem jöttek szavak a nyelvemre, pedig velem ilyen ritkán történik meg, de ebben a pillanatban így volt. 

- Ez... ez gyönyörű volt - nyögtem ki végül. 

- Már azt hittük meg sem fogsz szólalni - nevetett fel Harry. - Tudod, két perce bámulsz ránk, mint aki sokkot kapott volna...

- Ömm... - pillantok félre zavartan - bocsi csak...

- Örülök, hogy tetszik - mosolyog rám Louis diadalmasan. - Ez a két perc mindent megért, hogy láthattam az arcodat, miközben érzések ezre fut rajtad végig. 

Érzések ezre? Mi a fenéről beszél? Mindketten olyan furcsán néznek rám, milyen képet vághattam, hogy ennyire elvannak magukkal? Louis úgy mondta ezt, mintha pontosan ezt akarta volna kiváltani belőlem, de mégis mit?

- Fogalmam sincs miről beszéltek - szólalok meg végül - de most hagylak titeket dolgozni - állok fel, majd indulok el a szobám felé. 

***

A délután nagy részét zene hallgatásával és írással töltöttem. Próbáltam elterelni a figyelmem a délelőttről, amit még mindig nem értettem. Próbáltam elképzelni, hogy festhettem, de nem sikerült, ez számomra titok marad, mert Louis biztos nem fogja elmondani. 

Sóhajtva csuktam le a laptopom tetejét, amikor meghallottam az ajtó csapódását. Harry távozott, ami annyit jelent, hogy Louis másodpercek múlva már a szobámban lesz, én pedig nem akarom, hogy meglássa, hogy írtam, mivel kijelentette, hogy pihennem kell és nem írhatok, míg jól nem leszek. De az írást nem szabad elhanyagolni, különben is nekem nem munka, hanem az életem, nem érzem azt, hogy kimerít, egyszerűen csak kikapcsolja az agyam. 

- Hogy érzed magad? - lép be a szobába. 

- Kicsit fáj a fejem, de még csak most vettem be a gyógyszert, szóval hamarosan elmúlik - közlöm vele mosolyt erőltetve magamra. - Nektek, hogy ment?

- Elég jól, persze még van mit dolgozzunk, de hamarabb kész lesz a szám, mint gondoltuk volna - közli velem, miközben mellém dől az ágyra. - Holnap találkoznom kell valakivel, de nem fog sokáig tartani - néz a szemembe.

- Lou, ugye tudod, hogy én nem kértem, hogy légy itt? - vonom fel a szemöldököm, majd az arcát meglátva sóhajtva folytatom. - Nem úgy értettem, örülök, hogy itt vagy és törődsz velem, de ha dolgod van megértem, már mondtam, hogy sokkal jobban vagyok, megleszek egyedül is, különben meg átjön a nővérem, szóval nem leszek egyedül - közlöm vele.

- Örülök, hogy nem hagylak magadra, még képes lennél dolgozni és valami hülyeséget csinálni, amitől visszaesnél. De nem tart majd sokáig, míg visszaérek aztán pedig el sem mozdulok mellőled.

- Miért törődsz velem ennyire? - csúszik ki a számom.

- A beteget ápolni kell - mosolyog rám.

- Louis, nem bántásból mondom, mert tényleg örülök, hogy itt vagy és gondoskodsz rólam, de úgy viselkedsz velem, mintha a barátnőd lennék, pedig nem vagyok az.

- Tényleg nem vagy az - néz rám - de ma megtudtam valamit, ami megnyugtatott - vigyorodik el. - Az álarcod nem olyan jó, mint azt gondolod Hercegnő - simít végig az arcomon, mire én kíváncsian nézek rá, de ő csak a fejét megrázva adja tudtomra, hogy nem fog többet mondani. Mit árultam el neki a tudtomon kívül?